Az arany kiselefánt
MÚZEUMPEDAGÓGIA
Múzeumpedagógiai foglalkozás a Kiscelli Múzeum állandó kiállításán.
| Szabics Ágnes |
2016-07-28 09:03 |
„A mesehallgatás egyik nagy varázsa, hogy pillanatok alatt összehoz ismeretlen embereket, mert belépteti őket egy közös térbe, amely ismeretlensége ellenére is mindenkinek ismerős.” (Boldizsár Ildikó ) Elképzelhető, hogy ez az ismeretlen tér egy kiállítótér, nevezetesen a Kiscelli Múzeum, ahol a mesehallgatás közben a gyerekek végigsétálnak a múzeum folyosóin, a Pest-budai cégéreket bemutató tárlaton és a Közterek és magánterek 1873–1940 című kiállításon. Közben játszanak, zenélnek és festenek. Mindazt, amire egy óvodásnak szüksége lehet ahhoz, hogy személyisége kiegyensúlyozott maradjon. A múzeumba érkező gyerekek Sziray Zsófia múzeumpedagógus élvezetes előadásában mesét hallgathatnak az arany kiselefántról, aki új barátok keresésére indul, mert társai csúfolják a termete miatt. Útközben találkozik a sellővé változtatott tengeri királyfival, a bajba jutott hatalmas vörös rákkal, a marcona griffmadárral és egy oroszlánnal, a két fajdkakassal, no meg a szomorú hegedűművésznővel, akiken segít, és akik cserébe segítenek neki eljutni az örök barátság erdejébe.
Mesehallgatás közben „A gyermek utazik a cselekményben, belekerül abba, elsodorja őt. Megfigyelhetjük, ahogy mesélés közben nézi a mesélőt, később azonban már látszik a szemén, hogy nem fókuszál, elbambul, mert a belső mozira figyel.” (Vekerdy Tamás, http://www.nlcafe.hu/mesedoboz_gyujtooldal2/cikk/vekerdy-tamas-mese/) Ezt az elmélyülést és átélést segíthetik a tárgyak, a képek, melyek körülvesznek minket a kiállítótérben. A gyerekek a fölöttük függő arany elefántban, sellőben vagy rákban már nem egy cégért látnak, hanem mesehősöket, akik bánatukban világgá mennek, vissza akarnak változni királyfivá, vagy ki akarnak szabadulni egy veremből. A megszőtt griffmadár és oroszlán a messzi síkságokat őrző, ijesztő állattá változik, a történet szereplőjévé, akárcsak a megfestett hegedűművésznő, akinek elnémult hangszere közös zenéléssel újból megszólaltatható. A mese hallgatása és átélése pedig izgalmassá teszi a kiállított tárgyak megtekintését, a múzeumi játékot, a beszélgetést, valamint az ügyességi és szellemi feladatok megoldását. Mint a legtöbb mese, a kiselefánt története is jó véget ér, miután a főhős átjut a sebes patakon, vagyis a gyerekek átugrálnak a színes (kék, sárga, piros) „köveken”, és megfestik az örök barátság erdejét. Ezzel megszüntetik a gonosz boszorkány varázserejét, ők viszont varázserőre tesznek szert, hiszen a három alapszín magabiztos kevergetésével zöld fákat, lila madarakat és narancsszínű virágokat festenek. Az óvodások tapasztalati úton, könnyedén és észrevétlenül sajátítják el a színelmélet alapjait, így a későbbiekben ennek megtanítása már szükségtelen.
 |
 |
Mindamellett, hogy a jól felépített múzeumpedagógiai programon több mint százéves dísztárgyakkal és festményekkel találkoznak az óvodások, egy olyan mesében mélyülhetnek el, amely kirekesztésről, barátságról, egyedüllétről, elfogadásról és segítésről szól, olyan témákat érint, amelyek egész kiskoruktól folyamatosan foglalkoztatják a gyerekeket. Amíg a szomorú kiselefánt eljut az örök barátság erdejébe, hosszú utat tesz meg, akárcsak az óvodások, akik nemcsak képzeletben és a kiállítóterekben, hanem lélekben is végigjárják ezt az utat. „Mivel a mese olyan győzelmet ígér, amelyet a gyermek szeretne, lélektanilag meggyőzőbb minden realisztikus történetnél.” (Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek)
A Kiscelli Múzeum múzeumpedagógiai programjait Radanovits Lilla és Sziray Zsófia vezeti. Az óvodai csoportoknak meghirdetett foglalkozásokon elsősorban a régi budapesti cégéreket, a Váci utcai Újvárosháza közgyűlési termét díszítő, selyem- és fémszálakkal hímzett bársonyszőnyegét, egy 1910 körül készült üvegablak-kompozíciót, valamint Barabás Miklós Zrínyi Miklós kirohanása és Bernáth Aurél Hegedűművésznő című képét tekinthetik meg tüzetesebben a gyerekek.
A Kiscelli Múzeum kiállításairól és programjairól ITT olvashatnak.
