Új perspektíva: a vidéki zsidóság
KONFERENCIA
A Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége még áprilisban rendezett konferenciát Élet, Sors, Holokauszt címmel. A konferencián elhangzottak azóta is foglalkoztatják a résztvevőket. Kocsis Katica összefoglalója.
| Kocsis Katica |
2014-06-05 13:22 |
A konferencia előadói a békési, mátészalkai, zalai, dombóvári, szombathelyi, szabolcsi és gyöngyösi zsidóságot ért megpróbáltatások sorát elevenítették fel. Aki figyelmesen végighallgatta a számtalan új forrást feldolgozó prezentációkat, megrendülten érzékelhette, milyen gépiesen ismétlődtek az események - az összeírásoktól, a zsidó családok társadalomból való kiszorításától, a gettósítástól egészen a deportálásokig, a haláltáborokba hurcolásig, az elkobzott javak szétosztásáig - a különböző településeken. Világossá vált azonban az is, hogy az egyes területek számos sajátosságot, eltérést mutatnak fel nemcsak a deportálások idejét, a gettó elhelyezését vagy az áldozatok számát, hanem az egyéni sorsokat tekintve is. A konferencia lehetőséget adott arra, hogy sokkal differenciáltabban gondolkodjunk a holokausztról, valamint koncentráltabban figyeljünk az egyes helységek sajátos traumáira, a mikrokörnyezeti sajátosságokra, valamint az egyéni tragédiákra.
Gyöngyös. Forrás: Wikipedia
Mivel az előadások a történeti szálak egyszerű felfűzésénél többet adtak, és sajátos szemszögből közelítették meg az egy-egy adott helyi közösséget érintő tragédiát, beindították a hallgatóságban az emlékezés folyamatát. Az előadások kirajzolták a magyar zsidóság heterogén jellegét, Balogh István (doktorandusz, OR-ZSE) előadásában például felhívta a figyelmet arra, hogy a békési zsidó családok - sorsa több szempontból eltérő volt, különböző társadalmi rétegekhez tartoztak, csupán egyetlen pontban, a holokausztban kapcsolódtak egymáshoz. Balogh rámutatott a zsidóság heterogén jellegére azzal, hogy a Békés megyében élő zsidó családok egyéni sorsát részletesen bemutatta. Hasonlóan termékeny volt dr. Klein Rudolf (Szent István Egyetem) előadása is, aki a heterogenitást, a változatosságot nem a közösségben, hanem a zsinagógaépítészeten keresztül mutatta ki. Összefoglaló itt! A konferencia legérzékenyebb előadása Kelbert Krisztináé volt (Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum), aki a holokauszt speciális női élményeire, témáira és túlélési stratégiáira helyezte a hangsúlyt, méghozzá 10 szombathelyi nő sorsának bizonyos epizódjait bemutatva. Itt olvasható!. Az egyéni szereplők visszaemlékezéseivel rávilágított a nőkben rejlő erős túlélési ösztönre, ami sok esetben igazán hatékony stratégiák megvalósítására sarkallta őket, illetve a korabeli dokumentumok alapján az őket ért, speciálisan a nőiséghez és az anyasághoz kapcsolódó atrocitásokat, megalázásokat elemezte.
Bár az előadásokból nem hiányoztak az aktuálpolitikai áthallások, mégis sajnáltam, hogy többségükben nem fogalmazódott meg a felelősség kérdése, nem mondtuk ki egyértelműen, hogy mi, magyarok is legalább annyira bűnösök vagyunk a történtekben, mint az akkori német vezetés. Mayer László (Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltára) viszont előadása végén kijelentette, hogy a felelősség kérdése megfogalmazandó és nem áthárítandó. Úgyszintén problémát jelentett – és talán ebben az idő rövidsége is közrejátszhatott –, hogy a traumafeldolgozás lehetséges módjait csak érintették az előadások, Takács Istvánné (Dombóvári Városszépítő és Városvédő Közhasznú Egyesület) megemlítette ugyan a dombóvári zsidó emlékművet, és a többi előadó is szólt a kortárs zsidó közösség reprezentációjáról, azonban ezek kis hangsúllyal szerepeltek az előadásokban, és leginkább romantikus pátosszal vonták körbe az emlékezés és emlékeztetés lehetőségét. A téma akár új konferencia folytatására is alkalmas.
A legszomorúbb azonban, hogy a Pesti Megyeháza dísztermében szervezett eseményre alig-alig voltak kíváncsiak. A székek többsége szabadon maradt, sőt idővel folyamatosan ki is ürültek, míg végül már kevesebb, mint húszan voltunk jelen.
Mivel az előadók többsége sem tudott végig maradni, a konferencián nem nyílt lehetőség vitára. Nem alakult ki olyan beszélgetés, amely során a különböző vidéki városok traumáit közös nevezőre lehetett volna hozni, ahol meg lehetett volna vitatni a traumafeldolgozás lehetséges módjait, a jövőbeli kutatások irányait. Nem merült fel az igény a reflexív és előremutató diskurzus létrejöttére, holott dialógusra, közös erőfeszítésre lenne szükség ahhoz (is), hogy a magyar holokauszt traumája feldolgozhatóvá, értelmezhetővé válhasson. Nem elég tehát beszélni róla, szükség lenne olyan vitára, amely végül kirajzolhatná a követhető konszenzuális irányokat, az emlékezés és emlékeztetés lehetséges módjait.
A hiányok ellenére a konferencia hasznos volt, hiszen a holokauszt vidéki perspektívája ilyen hangsúlyozottan korábban még nem került elő. Magam is fontosnak tartom, és az előadások is világossá tették, hogy a holokauszt tragédiája nem egynemű, éppen ezért az igazsággal való szembenézés, a shoa rettenetes tragédiájának tudatosítása elsősorban a mikrokörnyezetben bekövetkezett események feltárásával, az egyéni sorsok megrajzolásával lehetséges. Az individuum csak úgy fogja megérteni e borzalmakat, ha közel tud kerülni az eseményekhez, ha a sajátjának érezheti őket, ezért fontos, hogy az általános kijelentéseket és közhelyeket mellőzve egy adott térségre, népcsoportra, közösségre koncentrálva beszéljünk a történtekről.
Az egyes településekben bekövetkezett események sajátosságainak kiemelésével és az egyéni sorsok felvillantásával láthatóvá váltak azok a közösségek, amelyekről eddig még nem sok szó esett. Nevet adtak a megnevezhetetlennek, ami az emlékezés és emlékeztetés első lépése. Ilan Mor, izraeli nagykövet konferenciára írt levelét idézve: „Az eljövendő generációk érdekében kötelességünk nevükön nevezni a dolgokat, nyíltan beszélni arról, hogy mi történt a SHOA idején”, mert csak a múltunk és annak borzalmas következményeinek ismeretével leszünk „képesek egymás emberi méltóságának megvédésére és megőrzésére”.
