Régészeti tavaszköszöntő Nyíregyháza határában
ÁSATÁS
A Jósa András Múzeum régészei a III. században, feltehetően a genocídium elől menekülő dákok nyomaira bukkantak az akkoriban szarmaták lakta területen.
| Istvánovits Eszter |
2015-03-25 13:07 |
Itt a tavasz, a szél földszagot hoz. Nincs olyan régész, aki ne vágyna már a téli fagyok elmúltával új „kincseket” találni. A nyíregyházi Jósa András Múzeum régészei szerencsések: ők már március 9-én elkezdhették a 2015. évi szezont. Hamarosan továbbépül a körgyűrű Nyíregyházát nyugatról elkerülő szakasza.
A 30–35 m2-es épületalap
Valójában a múlt évben a munkagépek már letermelték a takaróréteget, a régészek már azóta tudják mekkora és hány ún. „régészeti jelenség” várható. Az sem volt már titok, hogy egy római császárkori település feltárására kerülhet sor. A legnagyobb izgalmat egy 30–32 négyzetméteres „jelenség” váltotta ki. Házak, épületek gyakran előfordultak az egykori falvakban, de a most előbukkant építmény a szokásos 15–20 négyzetméternél jóval nagyobb: 30–35 négyzetméteres. Ki tudja: közösségi épület volt ez vagy szentély?
Kevéssé volt nyilvánvaló, hogy nem csupán tároló vermek, szemetes gödrök bukkannak majd elő, hanem kutak, kemencék is. A legnagyobb meglepetést azonban nem ez jelentette, hanem azok a hétköznapi tárgyak, amelyek az egykor itt éltek hagyatékát jelentik. A régészek a római császárkor alföldi barbárjainak, a szkíták rokonainak, egy szarmata névre hallgató népcsoportnak a leleteire számítottak. Ez a leletanyag zömében szürke, korongolt edények cserepeiből áll. A nyíregyházi határban azonban ezúttal zömében korong nélkül készített girbe-gurba, gyatra kivitelű fazekak töredékei kerültek elő, és csupán egy-két korongolt darab. Hogy a kormeghatározás mégiscsak helyes volt, azt egy-két, a Rajna-vidékről importált míves díszkerámia, ún. terra sigillata jelezte, köztük egy különösen szép darabon dombordíszes mintával.
Cserepek egy ház kemencéje felett
Folyik a vita a Jósa András Múzeum szakemberei között: kik voltak az 1700 éves falucska lakói. Biztosat még nem tudunk, de leginkább az merült fel, hogy talán a dákok jelenlétével kell itt számolnunk.
A dákok a mai Erdély lakói voltak a korai római császárkorban, mígnem Traianus római császár, akinek a dákok uralkodója, Decebal király borsot tört az orra alá, meg nem fogadta, hogy kiírtja ellenfeleit, hogy írmagjuk se maradjon. Traianus császár 106-ban döntő győzelmet aratott – dákok ezreit hajszolta Róma városába, ahol a hosszú gyalogutat túlélők zöme a cirkuszi arénákban lelte halálát. Aki tehette, elmenekült. Talán a menekültek és leszármazottaik élhettek a most napvilágra került faluban? A kérdésre az ásatások lezárulása – március vége – és a leletek feldolgozása után talán választ kaphatunk…
