A kő kemény
MÚZEUMPEDAGÓGIA
A szerző a Néprajzi Múzeum Kő kövön című kiállításában szervezett, vak és gyengén látó csoport két múzeumpedagógiai foglalkozásán vett részt.
| Bán Ildikó |
2015-06-24 18:50 |
Besüppedek a babzsák székembe, jön a vonat, izgulok, mi következik. Felismerem a hangot, igaz, ez a gőzös, amit mi, mai tizenévesek nem is ismerhetünk, csak filmekből. Száz évet visszautazunk az időben. Zenék és hangokból történetek bontakoznak. Közben felpróbálom a kipát, kezembe kerül egy gránátalma, maceszt kóstolok, szegfűszeget szaglászunk, majd finom mákos kalácsot is kapok, kóser sóval meghintve. Játszunk, ha jó kérdést teszek föl, csokipénzt kapok. Minden érzékemmel ízlelem, érzem a kiállítást – csak éppen nem látom.
Vak és gyengén látó csoport két múzeumpedagógiai foglalkozásán vettem részt a Néprajzi Múzeum Kő kövön című kiállításán. A foglalkozásokat Czingel Szilvia etnográfus (Centropa Alapítvány) és Joó Emese etnográfus, múzeumpedagógus vezette.
Bármely iskola tanára felhívhatja a múzeumpedagógust, időpontot kérve osztályának. Előzetesen megfogalmazhatja szándékait, igényeit: a kisebbek számára elegendőnek tartanak akár egy rövid interaktív sétát, de kérhetnek akár egyetemi szintű előadást is, mondjuk angol nyelven. Komoly bizalom szükséges ahhoz, hogy a tanár elhiggye, a múzeumpedagógus akár egy gyengén látó csoport számára élménnyé tesz egy kiállítást (a látványok terét). És a múzeumpedagógusnak komoly felkészültsége kell legyen, hogy akár egy elitgimnázium diákjai számára is újat mondjon az adott kiállítás témájáról. Mindezt kétszer 45 percben: az előre végiggondolt, kialakított tematikát, időbeosztást az adott csoporthoz igazítva. Ennyi idő áll a múzeumpedagógus rendelkezésére, hogy közös hangot találjon a gyerekekkel, a meglévő tudásukat felmérje és mozgósítsa, mindenkire figyeljen, kérdésekre és felfedezésekre ösztönözzön, ezen az úton a kiállítást közösen bejárják – feszültségmentes légkörben, indirekt módon oktatva.
A Kő kövön című, egy éven át, 2015. október 18-ig nyitva tartó kiállítás a múzeum anyagára alapozva a magyar vidéki zsidóság holokauszt előtti életmódjáról, vallásgyakorlásáról, kultúrájáról alkot képet. „A történelmi, társadalmi és néprajzi ismereteket fotókon, filmeken keresztül személyes sorsok, történetek egészítik ki, így válik a megismerés élővé, a tapasztalat valóságossá.”
Múzeumpedagógiájáról írva nem lehet célom a Kő kövön recenzeálása, bár annyi személyes megjegyzés megengedhető, hogy nagyon jó kiállításnak tartom, amelynek témája „múzeumpedagógiai ziccer”: a középiskolás korosztály lelkének érzékeny húrjait pengeti, éppen az őket legjobban érintő problémával foglalkozik. Vonzza az előítéleteket, ezzel pedig mind a múzeumpedagógusoknak, mind a diákkurátoroknak szembe kellett nézniük.
A diákkurátorokkal egy ismert pesti gimnázium tizenegyedik évfolyamos diákjainak foglalkozásán találkoztam. Az indító, kiállítást bemutató rövid beszélgetés után az osztály kilenc csoportra oszlott. Feladatuk szerint kilenc kérdéskörhöz kerestek egy-egy hozzájuk tartozó tárgyat a kiállításon. Ezt követően együtt módszeresen végignézték a termeket: így sorra kerülhetett mind a kilenc kérdéskör. A diákkurátorok nem beidomított néprajzi tudományos szöveggel, hanem saját szavaikkal fejtették ki az egyes témaköröket (miközben a múzeumpedagógusok mentorként kísérték őket, s ha – ritkán – szükség volt rá, kiegészítették az elhangzottakat, válaszoltak a fajsúlyosabb kérdésekre).
A Kő kövön kiállítás múzeumpedagógiájának fontos módszertani eleme a diákkurátorok bevonása kezdettől. „Hat középiskola diákja működött itt együtt, akik közösen megtervezték a koncepciót, majd együtt elrendezték a tárgyakat, elkészítették a dekorációt és kitalálták a múzeumpedagógiai programot is. A különleges múzeumpedagógiai vállalkozás módszertani szempontból egyedülálló, eredménye egyrészt a kiállítás rendhagyó tantermében látható, másrészt személyesen is megtapasztalható a középiskolások közreműködésével zajló foglalkozásokon, tárlatvezetéseken” (az idézet INNEN). Ám ahogy a diákkurátorok a múzeumpedagógusok egyenrangú partnerei voltak az előkészületek során, úgy ez az egyenrangúság a konkrét foglalkozásokat is átjárta.
A módszer működik, ugyanis az ifjú kurátorok nem egy iskolai ötösért vállalnak egyszeri szereplést, hanem feladattudattal, büszkeségből és a Néprajzi Múzeum iránti elkötelezettségből szánnak nem kevés időt mindennapjaikból. Lényükből jövő fogalmazásuk, akár szlengszavaik, hitelesebbé teszik mondandójukat. Úgy és annyit beszélnek, amennyit értenek. Azt tapasztaltam, hogy a még a jó felkészültségű osztály diákjai is szívesen veszik, hogy kortársaik vezetik végig őket a feszültségek és előítéletek közt a megértés keskeny ösvényén.
Kinek, milyen iskoláknak ajánlom, hogy vegyen részt a Kő kövön múzeumpedagógiai foglalkozásain? Azt hiszem, nincs olyan középiskola, nincs olyan sajátos érdeklődésű osztály, amelyhez a diákkurátorok és mentoraik ne találnák meg a megfelelő hangot, kombinációt – bevezetésként a holokauszt történelmi megtárgyalásához, vagy akár az előítéletesség társadalmi problémájához.
