Európai múzeumi szervezetek konferenciája Pilzenben

BESZÁMOLÓ

A NEMO (Network of European Museum Organisations) idei konferenciájának és közgyűlésének november 6–7-én Európa egyik 2015-ös kulturális fővárosa adott otthont. A választott téma és a felkért előadók roppant gazdag programot tettek lehetővé.

Cikk küldése

e-mail:

A 23. találkozó! Ebből kikövetkeztethető, hogy 1992-ben alakították meg az Európai Múzeumi Szervezetek Hálózatát, melynek akkor – és lényegében azóta is – legfontosabb célkitűzése, a múzeumok, muzeális intézmények és a bennük tevékenykedők érdekeinek európai képviselete. A Pulszky Társaság 1994 óta tagja a szervezetnek. Immár évek óta, a tagok és társult tagok számának és a múzeumi szakmát érintő, érdeklő kérdések körének gyarapodásával, szakmai konferenciává bővült a találkozó.

Idén a résztvevők azt járták körül, hogyan kell a múzeumoknak újra és újra megújítaniuk
azokat az eszközöket és módszereket, amelyekkel tényleges, virtuális és potenciális látogatóik
egyre változó igényeit kielégíthetik, saját társadalmi jelentőségüket, befolyásukat, hatásukat
növelhetik. A remekül kialakított tematikán alapuló teljes program, a válogatottan jó előadók
listája, a szervezet bemutatása, majd nemsokára az előadások többsége is megtalálható itt.

 

A konferencia helyszíne Pilzen központjában

A rendezvényen Magyarországról Böröcz Judit, Deme Péter és Vásárhelyi Tamás vett részt.
Az alábbiakban ők fogalmazzák meg legfontosabb benyomásaikat, tapasztalataikat, és
egyetlen programra mindhárman kitérnek.

*

A múzeum nem mamut

A kétnapos szakmai program arra tett kísérletet, hogy át- és újragondolja a múzeumok, a múzeumi szektor oktatásban, tanításban, tanulásban betöltött szerepét, illetve szereplehetőségeit, helyét és jelentőségét. Bár abban a megszólaló kollégák egyetértettek, hogy manapság a múzeumok komoly kihívásokkal néznek szembe, és fontos kérdés, hogy elég gyorsan, hatékonyan válaszolnak-e ezekre a kihívásokra, az elhangzottak – konkrét projektek, elméleti munkák, kérdésfelvetések és kritikai gondolatok – arra engednek következtetni, hogy a múzeum nem mamut; alkalmazkodik, és fontos aktora marad a jövőben mind a kulturális szektornak, mind a 21. századi társadalmaknak.

Szintén egyetértés volt a tekintetben, hogy az oktatás, a tudásátadás a múzeum alapvető feladata. Többen feltették a kérdést: miért kell mégis gyakran emlékeztetnünk a potenciális látogatókat és a fenntartókat is arra, hogy a múzeumok is szereplői a (tágabban értelmezett) oktatási rendszernek? Hogyan lehetünk sikeres oktatási intézmények? Két olyan választ emelek ki, amelyeknek több előadó is figyelmet szentelt.

Egyrészt a tanulásról kell tanulnunk. Az elméleti hátteret, az egyes iskolákat, megközelítéseket, tanuláselméleteket kell megismernünk és alkalmaznunk az oktatási stratégiák kialakításakor reflektálva a múzeum speciális adottságaira és helyzetére.

Hogyan néz(het) ez ki a mindennapi múzeumi gyakorlatban?

Kalle Kallio (Finn Munkásmúzeum) emlékeztette a hallgatóságot arra, hogy tulajdonképpen folyamatosan tanulunk, hiszen alkalmazkodunk, a környezet tanulásra „kényszerít”. A múzeum pedig speciális környezet, amelyet jól ismerve, a múzeumi misszió, célok szolgálatába állíthatunk. Elmondta, hogy számára nagyon fontos újra és újra feltenni a kérdést, milyen múzeumi tartalmakat hozunk létre, milyen formában és kiknek (az érdekében), valamint mindig szem előtt tartani a múzeum raison d’être-jét, ami nem más, mint jobbá tenni a világot.

Egy olyan gyakorlati példát emelek ki, amely szerintem megmutatja, hogy a fenti „nagy vállalásokat” hogyan érvényesítik a szakmai munkában: Készült egy olyan kiállítás, amelyben (természetesen a kiállítás témája ezt lehetővé tette) egyrészt nem voltak vitrinek, minden tárgyhoz közel lehetett menni, meg lehetett őket érinteni, másrészt száműzték a falakról a szövegeket és a műtárgyleírásokat. Az elméleti kiindulópont az olvasásnak mint korlátozott tanulási módnak azonosítása volt. Ami miatt pedig érdekesnek találom ezt a példát, az a tudatosság, a kockázatvállalás és a reflexió. Egyrészt több szempontból vizsgálták a látogatók reakcióit (interjúzás még 6 hónappal a kiállítás után is), másrészt azzal is foglalkoztak, hogy a szakma, a stáb hogyan viszonyul egy olyan kiállításhoz, amely szembe megy a muzeológiai gyakorlattal és látszólag megkérdőjelezi a kurátor/muzeológus identitását. Ezekből a „kísérletekből” pedig ez a múzeum tanul. Kallio azt is megjegyezte, egy másik példa, a marginalizált közösségekkel való munka kapcsán, hogy akár a hibázás is belefér, ha tanulunk a hibákból.

Jól tanítanak-e a múzeumok, és ha igen, miért nem ismert ez a tény széles körben?

Hallhattunk egy, az északi és balti országokat érintő felmérésről is, amely azt vizsgálta, hogyan és milyen mértékben alkalmazkodtak a múzeumok a 90-es évektől jelentkező, a múzeumok oktatási szerepét érintő új kihívásokhoz. Bár a közösségekkel való kooperáció, a múzeumi tartalom létrehozásának új módszerei, melyek a látogatót egyenlőként, alkotóként vonják be, vagy az oral history megnövekedett szerepe és a crowd curating egyre gyakoribb alkalmazása mind arra utalnak, hogy a múzeumok sikeresen alkalmazkodnak, mégis, úgy tűnik, nem adják elég hatékonyan a társadalom és a (kulturális) politika szereplői, a döntéshozók tudtára ezt a tényt.

Hogyan tudatosítsuk, hogy sikeres tanítók vagyunk?

Az egész szektor érdekérvényesítő képességének sarokköve, hogy felismerje a helyét (informális tanulás) az oktatási rendszerben, és szakszerűen – az EU-zsargont és a tanuláselméleteket, a nevelés- és oktatástudomány eredményeit ismerve – fogalmazza meg, hogy mit tud nyújtani, és szakszerűen lobbizzon szerepének megfelelő forrásokért, a fejlődéshez, nagyobb közönség eléréséhez, bevonásához szükséges további támogatásokért.

Az Európai Bizottság „Kultúra és kreativitás” igazgatóságának vezetője elmondta, hogy bár például a NEMO a Kreatív Európa Program keretében kap támogatást, a múzeumi szektor számára kevés pályázati lehetőség áll jelenleg rendelkezésre. Ez változni fog, ígérte és hozzátette, hogy mind a sikeres és kiterjedt oktatási tevékenység, mind a közönségfejlesztés területén elért eredmények „fegyvertények” az ágazati lobbi számára.
Tehát nem elég, ha felkészülten, a közönséget, helyi közösségeket megszólítva, bevonva tanítunk, fontos, hogy összefogva és az oktatási rendszer szereplőivel kötött partnerségeken keresztül is „reklámozzuk” a múzeumot mint oktatási intézményt.

Az első hosszú nap végén izgalmas levezetésnek ígérkezett a szakmai programot záró interjú. Wim Pijbest kockázatvállaló múzeumigazgatónak tartják, tevékenységét (szakmai) viták övezik, de az Év Európai Múzeuma Díj is jelzi, hogy a Rijksmuseum innovatív, új arca kivívta a szakma elismerését. Siebe Weide, a Holland Múzeumi Szövetség elnöke kérdezte. Két témát emelek ki, amelyek számomra kilógtak (részben a közönség reakciói miatt) az udvarias és eseménytelen interjú zsáneréből.

Egyrészt meglepett az a határozottság, amellyel Pijbes kimondta, hogy nem lehet szembemenni a virtuális világgal. A Rijksmuseum digitalizált és nagyfelbontásban bárki számára elérhetővé tett 125 000 alkotást, és arra biztatja a közönségét, hogy használják, manipulálják őket. Még díjat is ígér. Amit a múzeum ajánlani tud – indokolta a döntést –, az a személyes találkozás a műalkotással, erre kell koncentrálni. Való igaz, a Rijksmuseum „ki van találva” a büfétől az utolsó kilincsig, Pijbes ki is mondta: a cél, hogy meghatározó (életre szóló!) élményt nyújtson a látogatónak.

 

A konferenciaterem színpadán Siebe Weide, a Holland Múzeumi Szövetség igazgatója faggatja Wim Pijbes-t, a Riksmuseum igazgatóját

 

De mennyibe kerül mindez? Miközben számos holland múzeum vegetál, vagy már bezárta kapuit a kulturális szektort érintő megszorítások miatt, a Rijksmuseum a Louvre-ral közösen (szintén újítás, új kooperációs modell) megvásárolt két, eddig magántulajdonban lévő Rembrandtot. 160 millió euróért (majd 50 milliárd forint). Miközben a kivetítőn a migrációs válság és a fenyegető klímakatasztrófa képei jelentek meg, Pijbest arról beszélt, ez befektetés a jövőbe. De milyen jövőbe? Bár egy adott ponton Siebe rátért a következő témára, ezzel kapcsolatban a közönségtől számos kritikus kérdés érkezett.

Részben a fentiekhez kapcsolódva még egy olyan témát említek röviden, amellyel véleményem szerint keveset foglalkozunk, miszerint akkor is tanítunk, amikor nem tanítunk. A portugál Acceso Cultura igazgatója, Maria Vlachou kérdezett rá direkt módon arra, hogyan is állunk (oktatási intézményként azonosítva magunkat) a közönségünk iránti felelősséggel, hogyan értelmezzük társadalmi felelősségünket a közügyek iránt? Elmondta, hogy a gyűjteményezés, tudásteremtés és -megosztás célját az egyes ember egyéni fejlődésének elősegítésében, kritikai készségeinek és empatikus képességének (ezzel civilizáltságának) növelésében látja. A múzeum – mint memóriaintézmény és közös értékeink, múltunk őrzője – minden esetben „megbukik”, tehát figyelmen kívül hagyja eredeti céljait, amikor neutralitásra hivatkozva nem reagál a jelen eseményeire. Néhány követendő példát is említett: Museums respond to Ferguson, Disobidient objects, Rapid Response Collecting. Nagy tapsot kapott.

Végül egy kis színes, avagy rendhagyó lájkgyűjtés. Ez okozta talán a legnagyobb derültséget. (B. J.)

*

Plenáris ülés, munkacsoportülések, workshopok, közgyűlés. Két nap reggel fél tíztől délután
fél hétig, illetve fél hatig. Projektek, tervek, elképzelések, eredmények, problémák,
tapasztalatok. És közben és utána személyes beszélgetések a kollégákkal – lényegében
ugyanezekről a dolgokról.

Nehéz választani a gazdag kínálatból, mit is emeljen ki az ember, mire hívja fel a figyelmet.
Már persze azon túl, hogy a prezentációk többsége hamarosan hozzáférhető lesz a rendező
szervezet, a NEMO honlapján is.

Mindjárt ezt követően fontosnak tartom az amszterdami Rijksmuseum igazgatójával, Wim
Pijbesszel folytatott beszélgetést. A felújítást, rekonstrukciót és átrendezést levezénylő
szakember hitet tett amellett, hogy a múzeum „a Jó Ízlés Minisztériuma”, a társadalom, de
egyben a „vendégfogadási/vendégszeretet-ipar (Hospitality Industry)” része, „nyitva kell állni
mindenki előtt”, reagálnia kell a világ történéseire. Aztán főleg arról szólt az eszmecsere,
helyes-e, hogy a „francia Rothchildok” által 160 millió euróért (!) felajánlott páros
Rembrandt-képet a francia és a holland kormány fele-fele arányban megvette, hogy „végre
mindenki/bárki láthassa”. Miközben egész Európában költségvetési csökkentések, leépítések
sújtják a múzeumi és általában a kulturális területet, beleértve magát a Rijksmuseumot) is.
Noha igen jól és látszólag hatásosan érvelt, engem nem sikerült ebben a kérdésben meggyőzni
Wim Pijbesnek.

Az amerikai múzeumok képviseletéről

Roppant tanulságos és érdekes volt az, amit Madeline Vadkerty, az American Allience of
Museums (AAM – Múzeumok Amerikai Szövetsége) főmunkatársa adott elő az első nap a
plenáris ülésen, majd a második nap egyik délutáni workshopjában. Már a számok is
imponálók: a szervezetnek 26 000 egyéni és 4000 intézményi tagja van, éves konferenciáin 5
7000 résztvevővel. A férje révén távolról Magyarországhoz is kötődő hölgy által a plenáris
ülésen bemutatott kezdeményezés az észak-amerikai múzeumok iskolák és oktatás iránti
elkötelezettségét bizonyította (Magnetic Museums’ Initiatives). Másnap viszont arról kaptunk
alapos tájékoztatást tőle, hogy mit jelent az „Advocacy Modell”, amellyel az AAM a
törvényhozásban tevékenykedők figyelmét igyekszik folyamatosan a múzeumok ügyére
irányítani, részben Washingtonban, a Capitoliumon, részben abban a választókerületben, ahol
intézményük működik. Ezekről a kezdeményezésekről és sok minden másról is bővebben
lehet és érdemes tájékozódni a szervezet honlapján.

A Museums and Creative Industries témakörben működő munkacsoport ülésén azt a kísérleti
(pilot) projektet ismerhettük meg, amelyet lett múzeumok és művészek körében folytattak a
múzeumok és a kreatív ipar (meghatározását lásd például itt) együttműködéséről, ennek szükségességéről és előnyeiről, akadályairól mindkét oldalon, tehát múzeumvezetők és művészek körében. A témával kapcsolatos kérdőívet a 44 megszólított intézmény közül 24 töltötte ki. Közülük 20 megerősítette, hogy évente többször is együttműködnek külsős kreatív szakemberekkel és/vagy művészekkel, elsősorban kiállítások megvalósítása, kiadványok előállítása, ajándéktárgyak készítése terén. A munka során kialakították az együttműködés
feltérképezésének, vizsgálatának metodológiáját, és négy pontban foglalták össze a két terület
szinergiájának erősítésére vonatkozó javaslataikat. Utóbbiak röviden: olyan együttműködés
kell, amely informatív és nyilvános hátteret provokál; a múzeumok részéről nyitott belső
kultúra szükséges; a múzeum vezetésének kell hogy legyen jövőképe; a két fél számára
formális és informális platformokat kell teremteni; a múzeumi gyűjtemények jobb
hozzáférhetősége érdekében döntően fontos feladat a digitalizálás. A munkacsoport több más
országban folytatja e tapasztalatok felhasználásával a vizsgálatokat.

 

A DEPO2015, Pilzen, Európa Kulturális Fővárosa emblematikus vállalkozása - sajátos szemszögből

 

Nagyon figyelemre méltó a Creative Zone Depo2015 program és helyszín, amely az Európa
Kulturális Fővárosa projekt „zászlóshajója” (több programja is itt zajlott a találkozónak).
Ehhez képest ez a kulturális-művészeti inkubátorház nem ott valósult meg, ahol a pályázat
készítésekor tervezték. Az egykori busz- és troligarázst a közlekedési vállalat csak 2014
szeptemberében ürítette ki, így az ezt követően hozott döntés után az előkészítésre,
átalakításra alig maradt idő (és kevés volt a pénz is). 2015 áprilisában nyílt meg a helyszín,
amely kreativitási központként működik. Egyrészt kisvállalkozásoknak, művészeknek és
amatőröknek kínál lehetőséget alacsony áron önmegvalósításra, másrészt kiállításoknak,
előadó-művészeti és könnyűzenei hangversenynek ad helyet, és nagy hangsúlyt kap a
gyerekekkel való kreatív foglalkozás, harmadrészt a terület egy részét vállalkozásoknak adják
bérbe. A helyszínt és a vállalkozás történetét bemutató prezentáció alatt nekem több ízben is
eszembe jutott Pécs esete az Európa Kulturális Fővárosa projekttel.
(D. P.)

*

Először volt alkalmam NEMO-rendezvényen részt venni, és kellemes meglepetés ért. Valamiféle hivataloskodó, merevebb atmoszférát vártam, és egy nagyon egyszerű, közvetlen, emberi közösségbe csöppentem, pedig sokan voltak ott, akik ugyanígy nem tartoztak „a brancshoz”.

A konferencia szakmai része igen összeszedett volt, úgy éreztem, egyetlen kényszerből szóhoz juttatott, üresen szónokló embert sem hallottam, a szükségszerűen üresjáratot jelentő köszöntőket pedig rövidre fogták. Ezzel szemben minden előadó mondott újat, érdekeset. Az alábbiakban két témáról szeretnék röviden beszámolni, amelyek magyar szempontból is nagyon érdekesek.

A múzeum tanuló intézmény

A Learning Museum című (Tanuló múzeum? Múzeumul tanulni?) nemzeti szintű fejlesztési és együttműködési projekt, amelyről Tine Seligman számolt be, Dániában folyt 2011–13 között. 30 múzeum (történeti, természettudományos és művészeti múzeumok), 13 tanárképző intézmény és iskolák működtek együtt. A múzeumpedagógiai fejlesztési munka középpontjában a leendő általános iskolai tanárok álltak. A cél az volt, hogy elősegítsék az együttműködést az intézmények és a különböző diszciplinák között. Ebben számítottak kulcsszereplőknek a leendő tanárok („the user as a resource person”). Amikor a munka során ezek a leendő pedagógusok (szám szerint 1826 fő!) múzeumi szakemberekkel, iskolai adminisztrátorokkal vagy pedagógusokkal, illetve saját tanáraikkal konzultáltak és dolgoztak, a legkülönbözőbb tudományágak és didaktikai eljárások merültek fel, és váltak a résztvevők közkincsévé. Tehát nemcsak a hallgatók tanultak, hanem mindenki, az eredmény egyéni és intézményi szinten is jelentkezett. Hagyományos akadályokon (barikádokon?) lehetett átlépni az intézménytípusok közötti közvetlen kapcsolat kialakulásával. „Úgy tanulták meg, hogyan kell használni a múzeumokat, hogy a múzeumokat használták.” Ezt a munkát érdemes volna itthon is elkezdeni! A gyakorlati kézikönyv letölthető innen.

 

A Nyugat-Csehországi Múzeum régészeti kiállításának kísérleti régészeti bevezetője

 

A Learning Museum Network (LEM – Tanuló Múzeumok Hálózata) európai szintű, 3 éves projekt 2010-ben indult, 23 partnerrel 17 európai országból és az USA-ból. A cél az volt, hogy egy állandó hálózatot és webhelyet hozzanak létre azoknak a múzeumoknak és múzeumi közművelőknek, múzeumpedagógusoknak, -andragógusoknak (egyszerűen educators az angolban), akik érdeklődnek a múzeumi és örökségvédelmi nevelés, a kulturális párbeszéd és az egész életen át tartó tanulás iránt. A LEM filozófiája szerint a múzeum nemcsak a tanulást mások számára lehetővé tevő, hanem maga is tanuló intézmény, tanul a fenntartó közösségtől, a közönségétől, az érintettektől (a stakeholderektől) és más intézményektől, amelyekkel kapcsolatban áll, azért, hogy megfeleljen azoknak az igényeknek, amelyeket a nemzeti és európai szintű elvárások és a jövő évtizedek kihívásai jelentenek. 2013-ra 62 társult partnere lett a hálózatnak, és a szám azóta is nő. 2014-ben beolvadtak a NEMO-ba, gazdagítva azt, és a további működéshez némi anyagi alapot nyerve. Margherita Sani, a Budapesten is többször megfordult aprócska, de széles mosolyú, nagy hangú és nagy munkabírású olasz projektvezetőnő számolt be minderről. Hírlevelük 3350 címre megy ki, honlapjukról több érdekes tanulmány letölthető.

Sztárvendégünk is volt. A Rijksmuseum igazgatójától azt várom, hogy magas, energikus, határozottan is kommunikáló férfi legyen. (Korábban sok holland múzeumigazgatóval találkoztam, a férfiak mind ilyennek tűntek, és, hát a zászlóshajó igazgatója csakis férfi lehet, nem?) Nos, ilyen is volt. Minden válasza a hatalmas siker és látogatottság támogatta bástyáról szólt. Mellesleg nagyon korszerű gondolatokat osztott meg velünk, miközben építette a cég imázsát. A No.1 festő, Rembrandt anyagának őrzője nem engedte megkérdőjelezni, hogy 160 millió euró a lehető legjobb kiadás két új kép megvásárlására, bármi történjen is a világban. Nyílt színi tapsot kapott végső kiállásáért – annak dacára, hogy egész nap arról hallottunk, hogy a múzeumokban nemcsak a tárgyak a főszereplők, sőt, hogy a közönség az. (Vagy ezzel ellensúlyozódtak a vélemények?) Mindenesetre: Communicare necesse est.

A beszélgetés lebonyolítása – igazi kérdésekkel, közben vetített képekkel, a közönség bevonásával – nagyon tetszett.
(V. T.)