Lélegzetelállító szépségű anatómiai viaszszobrok
MODELL
Nemcsak a gyönyörű viaszmodellek érdekesek, hanem az is, hogy a 18. század utolsó harmadáig a nő mint önálló biológiai nem elismerése váratott magára.
| Horányi Ildikó |
2015-10-02 11:03 |
1. rész: A halál anatómiája
2. rész: Demonstrátumok
Az emberi testet konzerváló természetes preparátumok technikai megoldásai lehetővé tették, hogy a demonstrátumok az anatomia artificialis, a mesterségesen létrehozott anatómiai készítmények mintájául szolgáljanak. Egyrészt modellként funkcionáltak, másként gipszlenyomat vételére is alkalmasak voltak a minél egzaktabb megformálás érdekében. Elsőként Lodovico Cardi da Cigoli (1559–1613) – olasz festő és építész – vetette fel az anatomia plastica szükségességét, s bár már készültek kisebb szervdemonstrátumok elefántcsontból és viaszból is, az anatómiai viaszszobrászat atyját Giulio Gaetano Zummo (1656–1701) szicíliai abbéban tisztelhetjük.
Gaetano Zummo: Anatómiai fej. 1700 k.
Párizs, Collection Muséum National d’Histoure Naturelle
Zummo – jezsuita neveltetésének hála – nagy figyelmet fordított az emberi test betegségeinek ábrázolására, a test halál utáni létére, így nem véletlen, hogy komolyabban kezdte foglalkoztatni a felboncolt test sorsa, az anatómia tudománya. Egy francia anatómussal, Guillaume Desnoues-val (1650–1735) összefogva kórházak számára kezdte el készíteni azokat az anatómiai fejmodelljeit, amelyek emberi testrészek felhasználásával és a viaszszobrászat eszközével készültek. Noha műveit még inkább művészinek, semmint egzaktnak tarthatjuk, jelentőségük mégis számottevő.
Zummo munkássága nyomán jöttek létre azok a viaszszobrászati műhelyek, amelyek – főképp Itália-szerte – a nagyobb egyetemi városokban (Padova, Bologna, Firenze) segítették az anatómiai gyűjtemények kialakulását. A bolognai Ercole Lelli (1702–1766) 1739-ben készítette el első művét, egy vesepárt, később egy eredeti csontvázra applikált szövetrendszer segítségével hozott létre izomtani művet. Alkotásait ma a bolognai Museo di Palazzo Poggiban őrzik. Az ő műhelyében dolgozott Giovanni Manzolini (1700–1755) és Anna Morandi (1714–1774), akik érzékszervekről, zsigerekről stb. készítettek modelleket, s később önálló műhelyt nyitottak. Modenában ismert viaszszobrász volt Remigio Lei, aki Antonio Scarpa (1752–1832) anatómussal közösen alkotott, de a firenzei Palazzo Pitti természettörténeti és fizikai stúdiójában létrejövő Fontana-műhely jelentőségével semmi sem vetekedhetett.
Firenzében már 1750-től folyt a munka a sebész- és szülészprofesszor, Giuseppe Galletti (?–1819) és Giuseppe Ferrini szobrász közreműködésével, de modelljeik sem művészileg nem álltak olyan magas színvonalon, sem anatómiailag nem voltak olyan pontosak, mint Felice Fontana (1730–1805) iskolájának híres művei. A Veronában, Pármában, Padovában tanulmányokat folytató Fontana 1765 szeptemberében költözött Pietro Leopoldo hívására Firenzébe, ahol előbb a Filosofia Razionale tanára lett, kisvártatva pedig a Palazzo Pitti fizikai katedráját foglalta el. 1775-ben a Museo di Fisica e Storia Naturale Museo Zoologico melléképületében rendezett be viaszszobrász műhelyt, ahol olyan európai rangú viaszszobrászokkal és anatómusokkal dolgozott, mint Clemente Susini (1754–1814), Paolo Mascagni (1752–1815), Francesco Caleriznoli, Carlo és Luigi Calamei.
Fontana, Felice (1730-1803) műhelye:
Venus Anatomica. A női test nyirokrendszere. 1780-85 k.
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
A preparált tetemekről készített viaszimitációk az emberi test minden részletére kiterjedően szemléltették az anatómiai kutatások legújabb eredményeit, ötvözve az egzakt anatómiai hűséget a kivitelezés művészi szépségével. Műveikből nem hiányzott a szenzibilitás, a művészi emóció sem. Működése során a firenzei műhely negyven egész alakos emberi modellt készített, és több mint kétezer kisebb anatómiai szervet mintázott meg. Kollekcióik számos európai gyűjtemény alapját szolgáltatták.
Fontana, Felice (1730-1803) műhelye: Koponyaboncolat. 1780-85 k.
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
A viasz mellett fával is dolgoztak, egyik leghíresebb művük az a majdnem háromezer darabból álló mozgatható, szétszedhető fabábu, melynek másolatát még Bonaparte Napóleon is megrendelte. Uralkodók sora, megannyi fontos személyiség fordult meg a műhelyben, akik nem mulasztottak el egy-egy kollekciót rendelni országuk természettudományi gyűjteményei számára. Így őriz pl. a montpellier-i anatómiai múzeum számos viaszmodellt Fontanától, 1780-ban pedig II. József rendelt egy 1192 darabból álló sorozatot a bécsi Katonai Sebészeti Akadémia számára. A Paolo Mascagni és Susini segítségével 1785-re elkészült kollekció az Alpokon keresztül öszvérháton érkezett meg Bécsbe 1786-ban, ahol a mai Josephinum Isidore Canevale által épített épületébe került. A tizenhat egész alakos figurát tartalmazó együttesből a nyirokrendszert bemutató női aktot – 12 kisebb darabbal együtt – II. József 1789-ben a pesti egyetem orvosi fakultásának ajándékozta. (Ma a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban láthatók.)
Fontana, Felice (1730-1803) műhelye: Anatómiai Vénusz. 1780-85 k.
Bécs, Josephinum
A Venus Anatomicaként ismert fekvő női alak párja a Josephinumban lévő Anatomica Gynecologum, amely a női ivarszerveket hivatott bemutatni. A női nem anatómiai bemutatása azért is figyelmet érdemel, mert egészen a 18. század utolsó harmadáig a nő mint önálló biológiai nem elismerése váratott magára. A női test egészen addig csupán az anatómiai munkák címlapjain jelent meg a boncolás tárgyaként az anyatermészetet szimbolizálva, illetve a könyv adatait tartalmazó címsorok kereteként felbukkanó építészeti jellegű ornamentumok szoborszerű alakjaként, a férfi ellenpárjaként, hagyományosan jobbra elhelyezve. A traktátusok bevezető képsorai között szintén a férfi aktja mellett kapott helyet – hol Évaként, hol szégyenlős Vénuszként (Venus pudica) – az ember két felszíni megjelenési formáját szemléltetve. A barokk koráig egyéb ábrázolásai csupán az ivari szerveket, az uterusban lévő gyermeket bemutató részeknél tűntek fel. Noha a nemeket társadalmi értelemben hierarchikus módon mindig megkülönböztették, a biológiai nemek nem különültek el egymástól. Isten legtökéletesebb teremtménye a férfi volt, a két nem ivari szervei megfeleltethetők egymásnak, amelyek a nő esetében nem tudtak teljesen kifejlődni. A nőt a férfi tökéletlen formájának tartották, önálló neme nem volt, a férfi és a nő egy nemet alkotott. Tehát anatómiai ábrázolásának a tökéletes, idealisztikus embert megragadó leíró anatómia számára nem volt jelentősége.
Zick, Stephan (1639-1715): Gravid tanbaba (elefántcsont)
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
A barokk patetikus szemléletmódja következtében a klasszikus ideálalakok egyre gyakrabban kerültek konfliktusba testük sokszor kegyetlenül naturális, lemeztelenített valóságával, a szépség és a realitás ütköztetése kiemelte a földi hívság megszégyenülését a halál hátborzongató, színpadias bizarrságában. Ennek az ellenpontnak a szemléltetésére egyre gyakrabban jelentek meg a női test szemérmes szépségét a halál tehetetlenségében bemutató ábrák a traktátusokban, amelyek később a klasszicizmus hatására a halál nyugalmává szelídült szenvedélyt jelenítették meg. Fontana Vénuszaiban is a klasszicizáló művészi ízlés összes szépségét, esztétizáló, szelíd szenvedélyességének viaszba formált remekeit láthatjuk. A viaszmodellek előképeit az itáliai barokk szobrászatban kereshetjük. A római San Francisco a Ripa-templom számára készítette 1674-ben Giovanni Bernini (1598–1680) a boldoggá avatott Ludovica Albertoni halálát ábrázoló síremlékét, ahol a szerelem és a halál eksztázisa Szent Teréziát idéző egységben jelenik meg. Ludovica figurája a budapesti Venus Anatomica analógiája, amelyben a barokk lendületű nőalak patetikus haláltusája már a halál nyugalmává szelídül. Ez a halál nemes, etikus és tiszta, a nő aktja nem a szerelem szexuális tárgya, hanem a szépség kontemplációs igényű megragadására irányul, mintha a későbbi romantika halálban feloldódó szerelemképe vetülne elénk. A tökéletes anyatermészet feltárulkozása az isteni lét mibenlétét kereső ember számára.
Előző cikkünkben már utaltunk rá, hogy Franciaország az olasz példa nyomán korán felismerte a viaszszobrászat oktatásban betöltött szerepének hasznosságát, és többek között a párizsi École de Santéban létrehozott műhelyében jelölte ki ennek útját. Tíz bonctani asszisztens, egy festő-rajzoló, Le Monnier és egy viasszobrász, André-Pierre Pinson (1746–1828) dolgozott a képzés szempontjából nélkülözhetetlen darabokon a fő hangsúlyt a kórtani (pathologiai) anatómiára fektetve.
Pinson: Izomember.
Az Orléans-i herceg anatómiai kabinetje részére készült viaszmodell.
18. sz. Párizs, Collection Muséum National d’Histoure Naturelle
A roueni Hôtel-Dieux-ben Napóleon egy 1806-os határozata értelmében állítottak fel viaszmodelláló iskolát Jean-Baptiste Laumonier (1749–1818) igazgatósága alatt, s bár nem működött sokáig, sok kiváló tudóst képzett. A műhelyek tevékenységükkel bizonyították, hogy az olaszok mellett a franciák is képesek visszaadni a természet tökéletes imitációjával az anatómiai kutatások eredményeit.
Az orvostudomány fejlődése elősegítette és ösztönözte az anatómiai viaszszobrászat létrejöttét, a preparátumok elkészítési módjának tökéletesítése pedig eszköze lett az emberi és állati test alaposabb és egzaktabb megismerésének. Később a demonstrátumok ezen funkciója veszített jelentőségéből, inkább szemléltető, oktatási célú hasznosítása került előtérbe. Azt a korszakot, amelyben az említett kölcsönhatás érvényesült, az anatómiai demonstrációs eszközök virágkoraként értékelhetjük.
A témához kapcsolódó "Drozdik Orsolya: A medikai Vénusz a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban" kiállítás 2015. október 2-án nyílik. Bővebben: itt!
