A királynő ruhája
JELMEZ
A Budapesti Operettszínházban látható az Éljen a szerelem! című kiállítás, amelynek fő tárgya Márk Tivadar jelmeze Kálmán Imre A csárdáskirálynő című operettjében.
| Gajdó Tamás |
2015-11-27 08:30 |
Kálmán Imre A csárdáskirálynő című operettjét 1915. november 17-én mutatta be Bécsben a Johann Strauss Theater. A művet száz év óta nagy sikerrel játsszák világszerte. A jeles évfordulóról az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a Budapesti Operettszínház felkérésére kiállítással emlékezett meg. A tárlat a A csárdáskirálynő száz éves színpadi múltját mutatja be, címe viszont – Éljen a szerelem! – a színjáték születését idézi. A szövegírók, Jenbach Béla és Leo Stein azt szerették volna, ha Es lebe die Liebe! címmel hirdetik új operettjüket. Ám a színház repertoárján ekkor már szerepelt a Rund um die Liebe, ezért Erich Müller igazgató úgy döntött, hogy olyan védjegyet választ, amely sejteti a magyar tematikát. Így a Die Csárdásfürstin cím került a plakátokra.
 |
|
 |
A színháztörténeti kiállításokon örök nehézség, hogy a színlapokon, fényképeken, díszlet- és jelmezterveken kívül milyen tárgyak kerüljenek tárlókba és az enteriőrbe. A magyarországi gyűjteményekben sajnos nem maradtak fenn olyan ereklyék, amelyek felidézik A csárdáskirálynő százéves előadás-történetét. Néhány évvel ezelőtt azonban Tiboldi Mária színésznő az Országos Színháztörténeti Múzeumnak ajándékozta azt a jelmezt, amelyet Vereczki Szilviaként 1963-ban viselt először a Fővárosi Operettszínházban A csárdáskirálynő előadásán.
A magyar színháztörténet legendás operettbemutatóját 1954-ben Szinetár Miklós rendezte. A premier előzményéhez hozzátartozik, hogy Magyarországon 1948, a fordulat éve után az állampárt vezetői nem tiltották be az operetteket, ahogyan Romániában és Csehszlovákiában is megtették, mert hamar belátták, hogy a népszerű műfajt a közönség formálására, nevelésére használhatják. Ennek értelmében 1950. február 14-én a Népművelési Minisztérium kollégiuma úgy határozott, hogy minél több új magyar átpolitizált operettre van szükség. Az új operettek azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, ezért Gáspár Margit, aki 1949-ben, az államosítás után lett a Fővárosi Operettszínház vezetője, új ötlettel állt elő: a népszerű művek zenéjét meg kell hagyni, a szövegkönyvet viszont az új viszonyoknak megfelelően kell átalakítani. Békeffi István és Kellér Dezső kapott megbízást Kálmán Imre A csárdáskirálynő című darabjának leporolására.
Gáspár Margit elsősorban Honthy Hanna népszerűségére építette az Operettszínház műsorát. Az idősödő primadonnával azonban komikus lett volna Szilvia szerepét eljátszatni, ezért az igazgatónő teljesen átgyúratta librettót. Főszereplővé lépett elő Anhilte hercegné – az új változatban Cecília – és Miska főpincér, akit Feleki Kamill alakított. Honthy és Feleki azonban a primadonna és a táncoskomikus: Szilvia (Németh Marika) és Bóni (Rátonyi Róbert) kárára emelkedett ki az operettből, alaposan felfordítva a mű dramaturgiáját. S így számos következetlenség került a színpadi alakok jellemébe. Fővárosi Operettszínház előadása mégis meghódította a közönséget, s nemcsak Budapesten, hanem Moszkvában, Leningrádban, Bukarestben, Velencében, Bécsben, Pozsonyban, Kassán, Triesztben és Athénben is. A leírhatatlan sikert jól jellemzi, hogy Szinetár rendezését csak tizenöt évvel a bemutató után, 1969-ben vették le a műsorról.
Az előadás díszletét Fülöp Zoltán, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte. A kritikusok nem kényeztették el az utókort, s a jelmezekről csak közhelyes említést tettek. Ezért segítségül hívjuk Cenner Mihályt, aki Márk Tivadar munkásságáról szólva eltöprengett: milyen az ideális jelmez: „Olyan, amely formában, színben, egész jellegében kifejezi az író által alkotott és a rendező szándéka szerint színpadra állított alakot. Stílusa megegyezik a díszletével, harmóniában van annak és a többi jelmeznek a színével, és mindenekfelett szolgálja a színpadi játékot. Lehet, sőt kell is, hogy egy korhű kosztüm látványos legyen, de ne önmagáért hivalkodó. Társművészet a jelmeztervezés, társa a díszletnek, társa a rendezésnek, sőt társa lehet a színész alakításának is. Fontos, hogy a szereplő jól érezze magát a jelmezben. Nemcsak hogy ne akadályozza őt a mozgásban, énekben, gesztusokban, de alkalmazkodjék a színész testi adottságaihoz, illetve ha azokat korrigálni kell, a jelmez segítse ebben. […] Márk Tivadar tervei példamutatóan dokumentálják a szép, a jó, mondhatni a tökéletes jelmez kritériumait.”[1]
A kiállításon bemutatott kosztüm, a kivételes bemutató egyetlen tárgyi emléke, azért is különleges, mert Tiboldi Mária pályájának fontos pontját idézi fel. A művésznő így emlékezett fővárosi debütálására, melyet fotográfiák is dokumentálnak: „Aztán ez itt A csárdáskirálynő, 1963-ból. Homm Pál, Rátonyi Róbert. Tulajdonképpen ez volt az első budapesti fellépésem. Természetesen beugrásként. Micsoda izgalom! Először Budapesten, és egy színpadon Honthyval! És a többiek: Feleki, Alfonso, Rátonyi… De – azt hiszem, sikerült. No, kisebb kellemetlenségekkel. […] az előadás szünetében Honthy behívatott az öltözőjébe. »Mit képzelsz, Te, kislányom! Neked nem volt gyerekszobád?« »De volt!« »Hogy fordulhat elő, hogy egy kis kezdőnek nagyobb tapsot adjanak a színpadon, mint egy Kossuth- díjas művésznőnek?« »Nem tudom.« Ez még sajnos a szép fehér ruhámnak szól, és nem nekem. De remélem, eljön az az idő, amikor a személyemnek fog szólni.”[2]
Nem a szép fehér ruhát láthatja a Budapesti Operettszínházban a kiállítás közönsége, hanem a gyönyörű feketét. Ám így – a bemutató után hetven évvel – végre ismét a primadonna került a középpontba. Ne feledjük: eredetileg Szilvia a címszereplő – belépője az operett legismertebb dala, s Honthy Hannának csak a Hajmási Péter, Hajmási Pál refrénű mulatónóta átdolgozása jutott.
[1] Cenner Mihály: Márk Tivadar életműve. In: Márk Tivadar. A kötet anyagát válogatta, összeállította Turnai Tímea. Budapest, é. n. 5.
[2] Abonyi Beáta: Marica. Primadonna prózában. Budapest, Szépíró Kft., 1991. 34–35.
