Egy újrahasznosított tulipános láda
MŰTÁRGYSÉTÁNY
Múzeumok a kertben - kertek és múzeumok, ez a 22. Múzeumok Majálisának témája, az apropót pedig a Múzeumkert rekonstrukciója adta. Hányféleképp jelenhet meg a múzeumok gyűjteményében a kert?...
| Magyar Múzeumok Online |
2017-05-19 08:23 |
Ha feltesszük a kérdést, mi az, ami minden más kulturális intézménytől megkülönbözteti a múzeumokat, vitán felül áll a válasz: műtárgyakat őriznek és mutatnak be. A 22. Múzeumok Majálisán több mint 40 múzeum fogott össze, hogy 2017-ben ne csak a Múzeumkertet, hanem a Magyar Nemzeti Múzeum belső tereit is behálózhassák az ország különböző településeiről érkező intézmények. Az 50 tárgy együttese, párbeszéde látványosan tárja fel, hányféleképp jelenhet meg a múzeumok gyűjteményében a kert, legyen szó művészetről, gazdálkodásról, utazásról, szórakozásról, tudományról vagy épp a mindennapokról.
A 22. Múzeumok Majálisa témaválasztásának apropója a Múzeumkert rekonstrukciója, annál is inkább, mert a múzeumok munkája sosem volt független a természeti környezettől. A természettudományos kutatásokon, gyűjtéseken, tematikus programokon túl számos múzeum élen jár a természeti örökség megismertetésében, védelmében, illetve a környezettudatos szemlélet elmélyítésében. Gyűjteményeikben műtárgyak sokasága beszél arról a változatos viszonyról, amely az embert és környezetét összekapcsolja.
1 (pontosabban a harmadik) tárgy az 50-ből
Láda-kászli
Felpéci Tájház és Falumúzeum
„Itt a ház
és itt az ablak
akik lakták mind meghaltak, mégis…
Fejük helye a párnán
tej alszik a kályha vállán.”
(Bíró Ibolya: Berendezési terv 1981, Táp, Hegysor)
„Képzeljék el, kedves vendégek, van egy olyan szó és jelenség, hogy „divat”. Ebbe bele is lehet jönni, meg ki is lehet jönni belőle. Az emberek XX. századának elejére éppen ez utóbbi történt a tulipános ládákkal is: kimentek a divatból. Elvesztették rangjukat a lakás bútorai között, helyükbe léptek a fennálló szekrények. Egyre kevesebb lány kapta ajándékba férjhezmenetele alkalmából a szüleitől ezt a bútordarabot, amely addig a kelengye tárolására szolgált. Akinek volt, az őrizte a benne lévő vászonneműkkel együtt, de kendervászon anyagot is már egyre ritkábban használtak. Finomabb gyári textileket vásároltak, a ruha anyagára most már pénz kellett, és hogy a drága ruha ne gyűrődjön, akasztós szekrény, és egyre több pénz - ezt is a „divat” csinálta.
A ládák fénykoruk leáldozásával kikerültek a kamrákba, zsákok, liszt, gabona tárolására. Ahogyan romlott állapotuk, egyre alantasabb szerepet kaptak, sarkaikat kirágták az egerek. Könnyen tehették, mert a kopogtatóbogarak sűrű járatai porladóvá tették a ládák alsó fertályát. Fásláda, csibenevelő is válhatott belőlük végső esetben. Aztán amikor teljesen tönkrementek és használhatatlanná váltak, összevágták őket, és utoljára a családi tűz melegével szolgálták néhai gazdájuk utódait. Ez az átlagos sorsa a kelengyés ládáknak, de bármely más, idejétmúlt bútor is hasonlóképpen végezte pályafutását.
Felpécen ezzel szemben a XIX. század fordulóján a „Nagy Háború” utáni időkig a helyi asztalos mesterek (többen is dolgoztak ezidőtájt a faluban) a tulipános ládákat oldalukra fordítva egy „kászli”-nak nevezett egyajtós, vagy egy egyajtós, és fiókos szekrényt készítettek belőlük.
A kiállításban is látható az egyajtós, oldalán faragott és virágmintákkal festett, a láda eredeti méretében és szerkezetében megtartott formája. „
(Idézet az Egy felpéci mestergerenda meséi – Újrahasznosított bútorok és tárgyak a Felpéci Tájház gyűjteményéből című időszaki, vándorkiállítás katalógusából.)
A most kiválasztott kászlit – ARRA JÁRVA - egy eladásra szánt ház udvarán láttam meg, amikor az ott folyó árverésről már mindenki elvitte, amit megvásárolt.
A ház kiürült, az egykor benne lakó néni meghalt, az örökösök távol a szülőfalutól nem akarták veszni hagyni az épületet, a benne lévő bútorokat, tárgyakat sem, így amit tudtak, eladtak. Az udvar füves részén „kincstári rendetlenségben” azok a dolgok voltak, amik már senkinek sem keltették fel az érdeklődését. Egy „kupacban” a „majd tűzre jó lesz” minősítésű dolgok árválkodtak, ahol észrevettem A Kászlit, amelyen most egy restaurálás után már nagyon szépen látszik: faragás, festés….és az oldalán nem természetes kulcslyuk helye halványan! Valamelyik felpéci asztalos mester is biztosan gyönyörködött a ládában mielőtt úgy döntött, hogy meghagyja azt eredeti méretében, nem vág le belőle semennyit sem, csupán oldalára fordítja, és egy ajtóval a kornak megfelelő használható bútorrá teszi a szép darabot. A faanyag jó minősége alkalmassá tette erre. Nagy kár lett volna, ha éppen nem arra visz az utam, mert így megláttam, és kérésemre örömmel odaadták a Felpéci Tájház gyűjteményébe. Egyébként az „akcióról” kis falunkban nem is hallottam, így a végén az otthon melegét szolgálta volna a bútor hamarosan.
Dombi Alajosné, a Felpéci Tájház megálmodója
