Helyre tett tárgyak

Amikor azt halljuk, hogy az amerikai vagy az ausztrál őslakosok visszakérik a múzeumba emelt múltjukat, némi túlzással azt is állíthatjuk, hogy hasonló gesztust várnak itthon, Magyarországon is a vidék múltra fogékony "őslakosai". Az 1960-as években a természeti táj, az 1970-esekben az épített örökség, az 1980-asokban a muzeális gyűjtemények, az 1990-esekben a közösségi terek, végül az ezredfordulón a szellemi örökség folklórja is védendő lett. A világméretű örökséggyártásban különleges figyelmet kaptak a lokális tartalmak. Ma már szellemi örökség lehetne a Wienersnitzel, a pozsonyi kifli, a Budapest-szelet, a kolozsvári káposzta, de egy-egy illat, szag és látkép is, melyet egy közösség magáénak érez.


Örökségtér és gyűjtőkör

Az örökségtér jelenre szabott feldolgozása és bemutatása kortárs közösségi élményünk. Az archívumokban található emlékképek, tárgyak feltárása viszont a múzeumokra mint intézményekre szabható munka. Ahhoz, hogy a közösségek merítsenek a múltnak a múzeumokban rendelkezésre álló örökségéből, majd használják, felhasználják őket, szükséges ezeket megmutatni, láthatóvá tenni.

Ma az országos és a regionális múzeumok csak saját léptékeikben - olykor még akkor sem - képesek bemutatni ezt a felhalmozott, begyűjtött örökséget. Országos (nemzeti), regionális kiállításokat, könyveket készítenek - ha ugyan készítenek - ezekből a "helyi értéken" keletkezett, de magasabb "léptékre" emelt tárgyakból, dokumentumokból és képekből, de mindez nem ér el - vagy csak ritkán - a hely, a lokalitások kisebb zugaiba.


Minden muzeális intézmény igyekszik körbehatárolni az általa birtokba vehető teret. Ezt nevezzük a muzeológiai szakzsargonban gyűjtőkörnek. A tér birtokbavétele a gyűjtéssel valósul meg. A gyűjtéssel és a spontán módon múzeumba kerüléssel érkező tárgyak és dokumentumok, ha átmennek a muzealizálás folyamatán, jobb esetben képviselhetik egy adott tér vagy hely emlékezetét. Ahogy a gyűjtemény gyarapodik, a tárgyak sokasága is egyre nagyobb teret vehet birtokba, vagy egy adott tér idődimenziókkal kitágított mélyebb rétegeit érheti el. Mint ahogy a régészek dolgoznak. A muzeális intézményekbe kerülő tárgyak egy részéről sokszor nem egy aktív, emlékező közösség dönti el, hogy emlék vagy nem emlék. Legjobb példáink lehetnek erre a régészeti leletek, melyek mindaddig, amíg egy régész fel nem tárta őket, csak egy már nem létező közösség nem létező tárgyai, és főként nem emléktárgyai. Mihelyst azonban muzeális intézménybe kerülnek, és jobb esetben átmennek a muzealizálás folyamatán, azzá válhatnak. Nyilvántartásba vételük, raktározásuk, majd pedig sok-sok szakmai és nyilvános szereplésük után akár a "történeti" jelzővel illetett múzeumi tárggyá is átlényegülhetnek.


Muzealizált vagy kiüresített tér

Amellett, hogy a múzeum a gyűjtött tárgyak és a dokumentumok muzealizálásával egy sajátos virtuális teret hoz létre, amit a gyűjtemények reprezentálnak, a kiállítóhelyek, a galériák, a tájházak létrehozásával, a muzeumi intézmények alapításával, a műemlékké nyilvánítással, maga a tér is muzealizálódik. Ennek valóban a legszembetűnőbb jelei a "skanzenek" és a műemlékek, valamint a kimondottan múzeumi célra szánt épületek.

Számos példát láthatunk azonban arra is, hogy a muzealizálással tereket üresítünk ki és fosztunk meg a lokális emlékezetet hordozó jelentésüktől. A legtöbb, a lokalitásoktól függetlenedő múzeum (a magasabb léptéket képviselő országos, nemzeti, regionális intézmények) olykor csak gyűjti és archiválja, de nem mindig teszi közzé gyűjteménye marginálisnak tartott részeit, mondván, azok csak a lokalitást képviselik. Bizonyosan akad minden múzeumban olyan tárgy, amely csak a gyűjteményt gyarapítja, és kiállításban sohasem szerepelt. Az olyan tárgy is sok, amely származási helyének alulreprezentáltsága miatt nem lesz a nyilvánosság figyelmére méltó az országos vagy a regionális múzeumok szintjén.


Rejtőzködő tárgyak

De a dolog fordítva is igaz. Sokszor a lokalitások képviselői sem tudják, hogy a hely, ahol élnek, milyen tárgyi örökséget teremtett, és ezek a tárgyak és dokumentumok most hol is vannak. Akár "nemzeti", országos jelentőségű "ereklyéket" is láthatunk Budapesten, miközben a hely, ahonnan a tárgyak származtak, teljesen marginalizálódott. Ezt az értelmezői parabolát rávetíthetjük a Néprajzi Múzeum gyűjteményeire is. A Néprajzi Múzeum Budapesten van, Budapesten szervez kiállításokat, miközben tárgyainak zöme értelemszerűen nem innen származik. A gyűjtemény tipikusan olyan tárgyakat zárt magába, amelyek egy nagyvárosi környezetben a múzeum nélkül gyakorlatilag életképtelenek. Ez alól szinte egyik algyűjtemény sem kivétel, lett légyen szó az Európa-gyűjteménybe is beágyazható Kárpát-medencei vagy "magyar", "magyarországi" kollekcióról, vagy az Ázsia-, Amerika-, Óceánia-, Afrika-gyűjteményekről. Lokális nézőpontból, a tárgyak egyedi szemszögéből a szűk szakmán és a műgyűjtők piaci szereplőinek közösségén túl ezek a tárgyak inkább rejtőzködnek, semmint megmutatnák magukat.

A múzeum, miközben a tárgyak és dokumentumok saját életterének sokaságát feldolgozta, csak önmagát (a gyűjteményt) meghatározó virtuális teret hozott létre. A múzeum által birtokba vehető tér véletlenszerű és töredékes, így a múlt mint látvány romjellegű élményt nyújt. Ha mindezt a lokalitások felől nézzük, a látvány még kiábrándítóbb. Egy kis falu, amely a régészet, a történetírás vagy az etnográfia tudományok terepévé vált, és mint kitüntetett hely a tárgyaitól kiüresedett, nehéz helyzetbe kerülhet, ha lokális örökségét szeretné újra együtt látni. Regionális városi múzeumokban, országos gyűjteményekben, régészeti intézetekben és magánmúzeumokban kell körülnéznie. Ahány tárgy vagy dokumentum volt, annyifelé szaladt.


Vissza a forrás(pont)hoz?

A probléma tehát adott. Látjuk, láttuk, hogy bár pozitív tett volt a lokális kulturális értékek begyűjtése, hiszen a gyűjteményekbe kerülés a valószínűsíthető pusztulástól mentette meg őket, és bár dokumentálta - ha dokumentálta - a lokális jelentéseket, mégiscsak és kizárólag az archiváló, raktározó emlékezetre bízta további sorsukat.

A tárgyak visszaszármaztatásának, visszahelyezésének eszköze lehet az egyrészről ma már kézenfekvő digitalizálás és a térbeli, virtuális hálózatba szervezés, másrészt a tárgyak eredeti helyszíneken való szerepeltetése, színpadra állítása.


Ez utóbbi, úgy tűnik, hálás feladat, mivel a közönség is érti és díjazza, ha a múzeumok által korábban kiüresített helyeket újratöltjük korábbi tartalmaikkal. A Néprajzi Múzeum 2010 tavaszán felkérést kapott, hogy egy immár húsz éve tartó és mára országos fesztivállá nőtt rendezvényen 6 magyarországi, dunántúli kisfalu dibdáb kiállítóhelyein - szobákban, iskolai tantermekben, plébániákon és templomokban, valamint egy tűzoltószertárban - rendezzen kiállítást.

A felkérés két kritériumot fogalmazott meg, lehetőleg legyen érdekes a helyieknek, illetve mondjon valamit, meséljen ezen falvak korábbi életéről, mindennapi élethelyzeteiről, tárgyi világáról azoknak is, akik még nem jártak arra. Magyarán, mutassa be azt, ami ott van, miként másutt nincs, és legyen érdekes azoknak is, akik csak vendégként érkeznek a Balaton északi partjához közel fekvő Kapolcsra, Nagyvázsonyba, Pulára, Vigántpetendre, Öcsre, Taljándörögdre és Monostorapátiba.

A kapolcsi faluház első emeleti szobáiban például a Balaton-felvidék céhes műtárgyait állítottuk színpadra. Szerepet kaptak a társulati ülésre invitáló behívótáblák, a mesterségük címerét hordozó cégérek, a társulati szabályokat rögzítő céhlevelek, a leveleket őrző céhládák, valamint a közösségi élményt (communio) megteremtő céhkorsók. A kulcstárgyak helyből, Kapolcsról, Puláról és Vigántpetendről, valamint a közeli Veszprémből és Tapolcáról származtak. Vagyis olyan tárgyak és dokumentumok jutottak szerephez, amelyek ott keletkeztek, és a helyi közösség életének mozaikjait mutathatták meg.

A kapolcsi fesztivál a szervezők szándékai szerint mindig is arról szólt, hogyan lehet a magaskultúra értékeit lokális szinten megmutatni: miként lehet például egy budapesti sztárszínház produkcióit azoknak is láthatóvá tenni, akiknek nincs módjuk, lehetőségük Budapestre utazni, színházba menni. A fesztiválon fellépő színészek, rendezők is gyakran választottak olyan témát, amely a hely szelleméhez igazodott. Volt már itt kísérleti színdarab, amelyben a falusiak és városiak érintkezéseit, konfliktusait dolgozták fel, de színpadra vittek lokális igaztörténeteket, városi (falusi) legendákat, személyes élettörténeteket is.


Kiszabadítható tárgyak

A tárgyaknak a látogatóhoz közel hozása mint cél nem feledtetheti, hogy a múzeum alapvető feladata az őrzés és a hosszú távú biztonságos raktározás. Érdemes a bemutatandó tárgyakat olyan csoportokba rendezni, amelyekben egyértelműen elválik, hogy mit kell szigorú ellenőrzés alatt tartani, és mit lehet esetleg teljes biztonsággal a látogatók kezébe adni akár naponta is. A kétféle használat pólusa között széles az a spektrum, ahol szűkíteni vagy bővíteni lehet a látogatók aktív cselekvéseit.

Szinte közhellyé vált a Marshall McLuhan által megfogalmazott gondolat, hogy a globalizációval "faluvá" zsugorodott a világ. Ám ez a zsugorodás sok helyen a lokalitások felértékelődését is eredményezte. Ennek a metaforának az apropóján ma már elképzelhetünk egy olyan virtualizált "falut" és egy olyan virtualizált múzeumot, ahol mód nyílik arra, hogy a múzeumba zárt tárgyakat, dokumentumokat, képeket kiszabadítsuk a raktárak és az archiváló emlékezet fogságából, és ezzel újra a lokalitások és az élő emlékezet, a helyi identitás részévé tegyük őket.


Mára evidencia - evidencia, mert a közönség is érti -, hogy a múzeum a kollektív emlékezet kitüntetett helye. A múzeum az információ szintetizálásában és a különböző dokumentumok (elsősorban tárgyak, a róluk szóló képek és történetek) integrálásában érdekelt, amit a több síkon való bemutatás tehet "láthatóvá", az idő- és térbeli lépték szerint változtatva. A cél egyrészt a közzététel és a kereshetőség, másrészt ezek kapcsolati értekeinek bemutatása, a tárgyak és az emberek közötti személyes viszony vizualizálása.

Egyetlen élő múzeum sem lehet lezárt gyűjtemény. Ma már fontos feladat a múzeumok megújítása, társadalmi újrahasznosítása, átállítása az analóg rendszerről a digitálisra A digitalizálás a közkincsként való közzétételt, a helyi értékek felszínre kerülését segítheti. A cél tehát az, hogy a helyben élők is szembesüljenek, szembesülhessenek saját kulturális örökségükkel. Nyíljon mód arra is, hogy maguk is bemutathassák állandó digitális és alkalmankénti valós kiállítások segítségével a múzeumok raktáraiban elrejtett, megmentett javaikat. Ugyancsak cél, hogy felhívjuk a figyelmet - egy "felülről" és kívülről indukált "gesztussal" - az egykori lokális örökség létezésére. Ezzel akár azt a folyamatot is elindíthatjuk, amely a virtuális birtokbavételt eredményezi. Immár ne csak a múzeumok, de a lokalitások képviselői is birtokolhassák múzeumi örökségüket. A birtokbavétel után ugyancsak lehetőséget kell teremteni a lokális kulturális örökség továbbépítésére és/vagy helyben - illetve lényegi elemként meghatározva - laza virtuális hálózatban.

Ebben a virtuális hálózatban maguk a múzeumok is megújulhatnak, hiszen az így és itt közzétett, közkincsnek tekintett értékeket a helyben élők kiegészíthetik, gyarapíthatják, teljessé tehetik és/vagy új jelentéseket kölcsönözhetnek nekik, melyek a múzeumok gyűjteményeinek gazdagodásához is vezethetnek. A virtualizálás és a digitalizálás lehetséges eszköz arra, hogy a múzeumi tárgyak legalább képi kapacitásukban újra láthatók, egyediek, helyhez kötöttek és identifikálhatók legyenek.

Ezeknek a virtualizált gyűjteményeknek (adatbázisoknak) tehát lokalitásalapúnak, szigorúan helyhez, helyekhez kötöttnek kell lenniük. Így minden dokumentum, kép, hang és videó nemcsak és kizárólag a létező gyűjtemények alapján mutatható be, mint ahogy eddig volt, hanem saját településéhez, közösségéhez, személyéhez kötve. Ez a változtatás bár technikailag nem túl nagy kihívás, elveit tekintve mégis óriási változtatást, változást jelent a múzeumi tárgyak és dokumentumok egyéni sorsában.

A lokalitásokat már most is jól modellezik azok a térinformatikai hálózatok, amelyek ugyancsak a fenti elvi beállítódást tükrözik. A Google Maps alaptérképeinek segítségével globálisan és lokálisan is virtuális utazásokat tehetünk, ahol saját magunkat, közösségünket, helyünket is meghatározhatjuk egy-egy új dimenzióban. Természetesen ez a megoldás jónak tűnik, de magában hordozza azt a dilemmát is, hogy az így bemutatott "kép" hordozza-e a tárgy eredetiségét, vagy csak másolati jellegét közvetíti. Nagy probléma továbbá az is, hogy a virtuális múzeumok globális jellegük miatt tudnak-e "helyek" lenni, vagy ezek is csak a "nem helyek" sokaságát gyarapítják majd.

Az eltérő jelentések abból fakadnak, hogy a tárgyat rendező muzeális tér mit képviselt: az eredetiséget vagy a másolatot; a bemutatás a teljességre törekedett vagy megelégedett a részlegességgel; a bemutatói helyszín önmagában is meghatározható "hely"-ként vagy "nem hely"-ként viselkedett; a hely szellemének felidézését segítette, a tárgy eredendő lelőhelyét megidézte, vagy nem törődve ezzel, kizárólag egy kontextus nélküli múzeumi keretet adott.

Fontos és megválaszolásra váró kérdés: a muzeális intézmények törekszenek-e a tárgyak visszahelyezésére eredeti lelőhelyükre, legalábbis a megjelenítés, a reprezentáció szintjén, vagy rejtve hagynak minden korábbi jelentésréteget? Centralizálják, "koncentrációs táborba" zárják-e a tárgyakról ismert tudásokat, és megtartják-e maguknak vagy újraosztva közzéteszik őket?



Az előadás a SZELLEMI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MEGHATÁROZÁSA, KEZELÉSE ÉS GYAKORLÁSA című konferencián hangzott el, amelyet a Francia Intézet, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, az ELTE és a Szabadtéri Néprajzi Múzeum szervezett Budapesten és Szentendrén 2010. szeptember 23. és 25. között.

A konferencia Magyar Múzeumok Online rovataiban olvasható előadásai:

Frazon Zsófia: Szellemi kulturális örökségünk: miről gondoljuk, hogy az, és miről nem?
György Péter: Változó fogalmak, változó keretek
Sonkoly Gábor: A tárgyi (világ)örökség hermeneutikája: Hollókő példája
Tóth G. Péter: Helyre tett tárgyak - A tárgyak muzealizálásától virtuális visszaszármaztatásukig

imho