Négy test az örökkévalóságnak
Múmiák testközelben
A Budapest Múmia Projekt kutatási program célja a Szépművészeti Múzeumban őrzött négy egyiptomi múmia egyiptológiai, természettudományos és orvosdiagnosztikai módszerekkel végzett komplex vizsgálata.
| Dr. Liptay Éva |
2012-01-27 08:58 |
A Budapest Múmia Projekt kutatási program azzal a céllal jött létre, hogy a Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Gyűjteményében őrzött négy egyiptomi múmián egyiptológiai, természettudományos és orvosdiagnosztikai módszerek segítségével komplex vizsgálatsorozatot végezzünk. A kutatási program első eredményei a Múmiák testközelben című kiállításon látható a Szépművészeti Múzeumban.
A négy múmia kitűnő állapotban maradt ránk. A minél optimálisabb állagmegóvás érdekében klimatizált vitrinben fekszenek. Három múmia a 19. század végén, egy pedig még régebben került Magyarországra. Mára rekonstruálhatatlan, hogy melyik egyiptomi temető melyik sírjában és milyen körülmények között találták meg őket. Hortesznaht maradványai és koporsója esetében csupán annyi állítható biztosan, hogy a közép-egyiptomi Ahmimból származnak. Talán ugyaninnen érkezett a „szombathelyi múmia” is. Rer koporsója és múmiája valószínűleg egy észak-egyiptomi lelőhelyen került elő, a „kicsomagolt múmiáról” még ennyi információval sem rendelkezünk. Valószínűleg soha nem is fog kiderülni, hogy hol temették el őket, de a mostani kutatások segítségével sokat megtudhatunk arról, hogy kik lehettek.
Egy ókori nézőpont: az önmaga szimbólumává vált test
Az ókori egyiptomi elképzelés szerint a halál nemcsak a test elenyészését, hanem a benne lakozó, mindenféle nem fizikai tulajdonságokból és spirituális alkotórészekből álló személyiség szétesését is eredményezhette. A halál utáni örök élet és a túlvilági üdvözülés egyik alapfeltétele éppen ezért a holttest épségben tartása, illetve az egyes részek (újra-) integrálása volt. Pontosan ezt a célt szolgálta a holttestek mumifikálása.
Az elképzelés mitológiai párhuzamát az Ozirisz-mítoszban találjuk meg: Ízisz és Nephthüsz istennő a sakálfejű Anubisz isten segítségével összegyűjtik és újraegyesítik a meggyilkolt isten, Ozirisz testének szétszórt darabjait, aki csak így válhat képessé a halál utáni újjászületésre. Ennek mintájára az egyiptomiak a haláluk után Ozirisz túlvilági sorsában kívántak részesülni.
A koporsóba helyezett mumifikált testet a temetési rituálé után elzárták a föld alatti sírkamrába, amely a túlvilágot jelképezte. A test tehát többé nem volt jelen: nem enyészett ugyan el, mint más kultúrákban, hiszen a mumifikálás éppen ezt akadályozta meg, de az élők számára hozzáférhetetlenül (és láthatatlanul) pihent. A mumifikálás eredményeképpen az egykori test önmaga (jel)képévé változott, de már nem a földi halandót, hanem az isteni szférába emelkedett halottat képviselte az alvilágban. Az ókori egyiptomi elképzelés szerint a múmia nem azonos az eredeti testtel, de utal rá: az üdvözült halott képmásává, szimbolikus megjelenítésévé válik.
De mi történik az önmaga szimbólumává vált testtel, ha múzeumi gyűjteménybe kerül?
Múzeumban őrzött testek: műtárgy vagy relikvia?
Az emberi testek és testrészek természettudományi gyűjtemények részére való gyűjtése, később pedig múzeumokban való bemutatása hosszú múltra tekint vissza. Felmerül azonban a kérdés: hogyan lehet egyszerre a valaha élt emberi lény relikviáinak és – funkciójukból vagy aktuális szerepükből adódóan – az adott gyűjtemény részeinek, sőt alkalmanként kiállítási tárgyaknak tekinteni őket? 
A mumifikált vagy mumifikálódott testek és az ásatásokon feltárt csontvázak vizsgálatakor lehetetlen figyelmen kívül hagyni a „mögöttük” rejlő, valaha élt embert. Maguk a maradványok természetesen nem azonosak vele, hiszen az egyéniségét, a sorsát, a tetteit, az érzéseit és a gondolatait nem képesek reprezentálni, de itt és most mégiscsak ezek képviselik őt, ezek az ő (sokszor egyedüli) hírmondói a számunkra.
Az egyiptomi múmiák esetében a múmiavásznak és maszkok lényegében megakadályozzák, hogy a látogató közvetlenül szembesüljön magával a holttesttel. Ebben a tekintetben a kiállításon szereplő múmiák három fokozatba sorolhatóak: Rer és Hortesznaht tetőtől talpig bebandázsolt testéhez képest a szombathelyi múmia arca fedetlen, a 
negyedik múmia viszont teljesen kicsomagolt állapotban van. Éppen ezért valószínű, hogy az utóbbi kettővel való találkozás drámaibb, mint az előző két esetben. Az emberek reakciói alapján ugyanis úgy tűnik, hogy minél régebbi egy test, és/vagy minél kevésbé hasonlít a valaha élt emberre, annál könnyebben tárgyiasul, annál könnyebben tudjuk objektíven, érzelemmentesen, pusztán intellektuális érdeklődéssel és távolságtartással, sőt némi szeretetteljes humorral szemlélni.
Másrészt az eredeti – mára a legtöbb esetben ismeretlen – kontextusukból kiragadott és múzeumokban őrzött testek óhatatlanul tárgyiasulnak, már csak azzal is, hogy – mint minden múzeumban őrzött emlék – leltári számot kapnak. Az egyik kiállított test leltári kartonján például a „Rer múmiája” megnevezés áll, nem pedig az, hogy „Rer”. Ez azt mutatja, hogy Rer földi maradványait nem azonosítjuk a valaha élt emberrel.
Mindeközben a tárgyiasulással párhuzamosan lezajlik egy ellentétes folyamat is
: elég ha csak a híressé vált Australopithecus és Homo fajokba tartozó csontvázak vagy egyes gyűjtemények egyiptomi múmiáinak beceneveire gondolunk. A régészeti leletté/műtárggyá változott test új nevet (és ezáltal bizonyos mértékig új személyiséget is) kap, ezáltal közelebb kerül hozzánk, „emberibbé” válik számunkra.
Hasonló hatású lehet az arcvonások megpillantása is. 1896-ban az új tulajdonosok egyik első dolga az volt, hogy a Szombathelyre érkezett múmia arcát kicsomagolják: feltehetőleg azért, hogy felfedjék a több ezer éve élt személy hajdani vonásait. Manapság a CT-felvételek és a modern képfeldolgozó technikák segítségével szerencsére anélkül tehetjük meg ugyanezt, hogy akár egyetlen múmiavásznat is meg kellene mozdítanunk. Varázslatos pillanat volt, amikor az arcrekonstrukció elkészültével szembesülhettünk Hortesznahttal.
Történelmi viszontagságok
„Csak annyit mondok, hogy a mozdony tüzelőanyaga háromezer éves múmiákból áll, amiket erre a célra a temetőkből vásárolnak tonnaszámra, s némelykor hallani lehet, amint a kérgeslelkű mozdonyvezető bosszúsan kiált fel: «A fene egye ezeket a plebejusokat, rosszul égnek, adj ide egy királyt!» (Ezt mint tényt mondták el nekem. Úgy adom tovább, ahogy hallottam. Hajlandó vagyok elhinni. Mindent elhiszek.)”
Mark Twain: Jámbor lelkek külföldön (1869)
A nyugati kultúrában emberi testek és testrészek hosszú ideje szolgálnak vallási kultuszokat és politikai célokat. A nyugati kereszténységben a későantikvitás és a középkor folyamán komoly hagyománya alakult ki a szentek relikviái (köztük testük és testrészeik) körül kiépített vallásos kultuszoknak. A „szentség jelenlétének” a vallási jelentőség mellett a kereskedelmi szerepe is fontos volt: vonzotta a zarándokokat, ezzel növelve a templomok és kolostorok jövedelmét.
A sírkamrában nyugvó egyiptomi múmiák az élők számára elvileg megközelíthetetlenné váltak, ám az ókori sírrablások gyakorisága azt mutatja, hogy a tolvajokat (akik gyakran a temetőket igazgató korabeli hivatalnokok közül kerültek ki) sem a kegyetlen földi büntetés, sem pedig a kedvezőtlen túlvilági ítélet nem rettentette el. Az egyiptomi mumifikált halottak az ókort követő évszázadokban sem nyugodhattak békében. A Mark Twain által megörökített anekdota – akár igaz, akár szatirikus túlzás – arra utal, hogy a sírjaikban sokszor eltemetésük óta folyamatosan bolygatott, a középkor és újkor folyamán por alakban gyógyszerek és festékek összetevőjeként használt, Egyiptomból tömegesen importált múmiákat elsősorban kelendő árucikként kezelték évszázadokon át.
A 20. század elejére ez a hozzáállás gyökeresen megváltozott, amiben alapvető szerepe volt annak, hogy a 19. század folyamán az ókori egyiptomi kultúra egyre inkább a nyugati világ csodálatának tárgya lett, és mindeközben a hieroglifák megfejtésével az egyiptológia tudománya is megszületett. Az előző évszázadok „gyakorlatával” összehasonlítva a régészek és egyiptológusok feltáró és kutatómunkája minden eddiginél hatékonyabban biztosítja, hogy a régen élt emberek földi maradványait a lehető legnagyobb tisztelettel kezeljük.
Modern nézőpontok
Amikor egy bármilyen korból vagy kultúrából származó holttestet látunk, az lehetőséget ad arra, hogy kapcsolatot teremtsünk a múlttal. Óhatatlanul eszünkbe jut a saját testünk és a saját, valamikor a bizonytalan jövőben bekövetkező halálunk is. A látogatók múzeumban kiállított emberi maradványokhoz fűződő kíváncsiságát vagy ellenérzéseit nyilvánvalóan a halálhoz és a holttestekhez való (sokszor ellentmondásos) álláspontjuk és hozzáállásuk befolyásolja.
A haldokló mellett való virrasztás, a tőle való elbúcsúzás szokása a nyugati kultúrában megszűnőben van. A halállal való közvetlen szembesülés helyett az elkerülhetetlen találkozást az otthonunktól biztonságos távolságra száműzzük, a gyász és az emlékezés pedig a legtöbb esetben szimbolikus helyek és tárgyak segítségével történik. 
A kiállításon látott mumifikált test sok ember számára talán az egyetlen lehetőség arra, hogy egy holttesttel szembesülhessen, és rávezetheti vagy rákényszerítheti egy – a megszokotthoz képest – másfajta hozzáállás kialakítására. Éppen azért olyan borzongatóan vonzó és egyszerre kissé morbid, amit egy mumifikált test láttán érzünk, mert ellentétben áll a társadalmi szokásainkkal.
Az idegenkedést még fokozhatja, hogy a holttest mumifikálásának nincs hagyománya a mi kultúránkban, és ebben az idegenkedésben – részben ezért, részben pedig az ókori egyiptomiakról való hiányos ismeretek miatt – a múmiáktól (és „átkuktól”) való babonás félelem is közrejátszhat.
Kétségtelen viszont, hogy az egyiptomi múmiák az átlagemberek számára ennek a különleges ókori kultúrának a legközismertebb jelképei, amelyen keresztül a múzeum rengeteg fontos információt képes hatásos módon közvetíteni a látogatóknak. A Szépművészeti Múzeum egyiptomi kiállításain a vendégkönyvek tanúsága szerint a múmiák – főként az iskolások körében – egyértelműen a legnépszerűbb látványosságnak számítanak, esetleges hiányukat pedig a látogatók gyakran számon kérik.
Hogyan kell/helyes kezelni a múzeumban kiállított emberi testeket? Milyen szabályok vonatkoznak a múzeumi szakemberekre és milyenek a látogatókra? A múzeumokban őrzött testek kiállításakor jogi és etikai szempontokat egyaránt figyelembe kell venni. Az ICOM állásfoglalása (Code of Ethics and Standards for Museum Practice) szerint például a múzeumokban őrzött emberi maradványokat „biztonságosan kell tárolni és gondosan őrizni”, valamint „tisztelettel és a témához méltó érzékenységgel kezelni”. Az általános etikai útmutatókkal azonban az a baj, hogy nehéz őket egzakt módon értelmezni, hiszen kitételei (például az eltérő kulturális környezetből, etnikumból, vallásból, neveltetésből stb. adódóan) mindannyiunk számára mást és mást jelenthetnek. A mindenki számára kötelező nemzetközi normák mellett ezért a helyi közösség normáit is figyelembe kell venni.
Soha nem szabad, hogy a kiállított test puszta látványosságként vagy szenzációként szolgáljon, hanem mindig szigorúan a tudományos ismeretterjesztés „szemléltetőanyagául”. Az installációnak egyszerre kell elérnie, hogy a látogatók megértsék tudományos jelentőségüket és azt a kultúrát vagy elméletet, amit képviselnek/bemutatnak, de közben tiszteljék is emberi mivoltukat. Fontos, hogy vizsgálatuk során roncsolás mentes módszereket használjunk, és hogy tárolásuk technikailag biztosítsa a lehető legtökéletesebb védelmüket. Kiállításukkor fontos szempont, hogy elkülönítsük és határozottan megkülönböztessük őket a körülöttük kiállított műtárgyaktól, törekedjünk a kiállított testek emberi méltóságának megőrzésére, de mindeközben igyekezzünk maximálisan figyelembe venni a látogatók igényeit is.
fotó: Szesztay Csanád
