A Seuso-kincs
Archívumunkból
A Seuso-kincsek leletegyüttes kalandos történetét, jogi kontextusát a szerző a Magyar Múzeumok 2008/4 számában foglalta össze. A cikk a nyomtatott írás online újraközlése.
| Hajdú Éva |
2012-08-02 09:09 |
A tudományos közvélemény „Seuso-kincsek” megjelöléssel illeti azt a 14 nagyméretű ezüstedényből és egy rézüstből álló késő római kori leletegyüttest, amelyet feltételezések szerint a néhai Sümegh József 1975-79 között a Fejér megyei Polgárdi-Szabadbattyán térségében talált meg. Jelenlegi tudásunk szerint a tárgyak a későbbiekben illegális úton elkerültek Magyarország területéről, és egyenként a jelenlegi birtokos, Lord Northampton őrgrófja, illetve egy köré szerveződött üzleti csoport birtokába kerültek. A 20. század egyik legjelentősebb késő római kori régészeti leletének tartott, páratlan kincslelet piaci értéke pillanatnyilag megbecsülhetetlen. 1990-ben aukciós eladása esetén 40 millió angol fontról, becsült értékéről indult volna a licit.
A lelet a „Seuso” vagy „Sevso” szóról kapta a nevét, amely feltehetőleg az ókori tulajdonos neve, és amely név szerepel az egyik legszebb, vadászjeleneteket ábrázoló 70,5 cm átmérőjű hatalmas tál latin nyelvű körfeliratán. A Magyar Köztársaság 1993-ban New Yorkban pert vesztett Lord Northamptonnal szemben. A Seuso kincsek eredetével kapcsolatos bizonytalanság azonban a New York-i pert követően sem szűnt meg, ezért a kincsek nyilvános értékesítésére mind a mai napig nem kerülhetett sor. Szakértői vélemények alapján majdnem biztosra vehető, hogy a Seuso-kincsek jelenleg ismert darabjai egy nagyobb készlet részét képezték. A fődarabok mellett sok kisebb, gyűjtők számára ugyancsak hallatlan értéket képviselő kiegészítő tárgy is tartozhatott a lelethez, így elsősorban kisebb edények, kanalak, amiket a rómaiak különösen kedveltek, és akkoriban luxuscikknek számító üvegedények is. Jelenleg az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a Szabadbattyán környékén feltárt, hatalmas római villagazdaság tulajdonosa lehetett az az ember, akihez a kincsek is tartozhattak
Egy helyi gyűjtő és egy őrgróf
Jelenlegi tudásunk szerint a kincsek valamikor 1975 után kerültek elő. A legvalószínűbb, hogy a tárgyakat Sümegh József találta meg. Mindenki tudta róla, hogy erős gyűjtőszenvedélye volt. Érméket és más régiségeket gyűjtött, csereberélt. Szinte valamennyi környékbeli kereskedőt jól ismerte, mindenkivel csencselt. Sok falubeli látott nála a Seuso-kincsekhez hasonló tárgyakat azokban az időkben. Jelenleg még nem tudjuk, hogy a szabadbattyáni római villát, vagy a polgárdi-kőszárhegyi kőbányát kell a kincsek eredeti megtalálási helynek tekinteni. Nem zárható ki, hogy Sümegh a tárgyakat az ásatás területén fedezte fel, és azért híresztelte, hogy a kőbányában találta meg a tárgyakat, mert azt nem tartotta bűncselekménynek. De az is lehetséges, hogy egyes darabokat már az ókorban elrejtett valaki a kőbánya környéken egy üregben, mert azon a vidéken már a római időkben is működött kőbánya, és a villa felől legjobban a kőbánya irányába lehetett menekülni. Talán ez a magyarázata annak, hogy ahhoz közel került elő a quadripus is. Az sem zárható ki, hogy a kincseket valaki más lopta el az ásatásról, hiszen sok környékbeli járta a vidéket fémkereső műszerrel, és sok illegális lelet került elő azokban az időkben. Ez esetben Sümegh lehetett az a személy, aki az ellopott kincseket megtalálta, és azokat magához vette. Sümegh Józsefet felakasztva találták 1980. december 14-én.
1981 és 1990 között Lord Northampton sorban felvásárolta a kincs darabjait, közös üzleti vállalkozást hozott létre azokkal, akik vele együtt pénzt fektettek az üzletbe a haszon reményében. 1990-ben Lord Northampton és üzlettársai egy trustot (ami egyfajta jogi kezelő szerv – a szerk.) alakítva kísérletet tettek arra, hogy a patinás Sotheby’s cég árverésén értékesítsék az Seuso-tárgyakat. A kincsek felbukkanását követően 1990. február 20-án Libanon keresetet indított New York állam legfelső bíróságán a trust és a tárgyakat ténylegesen birtokában tartó Sotheby’s cég ellen, kérve a kincslelet tulajdonjogának megállapítását, és azok kiadását Libanon részére. A peres eljárásba beavatkozóként előbb Jugoszlávia, később annak jogutódjaként Horvátország, majd 1993-ban Magyarország is bekapcsolódott, ugyancsak kérve a kincsek tulajdonjogának megállapítását, és a kincsek kiadását. Az esküdtek döntése alapján meghozott ítélet szerint sem Libanon, sem Magyarország, sem pedig Horvátország nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a kincslelet a területükön került volna elő, és erre tekintettel a kincs tulajdonjoga bármelyik országot megilletné. Ennek alapján a trust maradt a tárgyak birtokosa.
A magyar fél szakértői bizonyítékait sem engedték az esküdtszék elé tárni, eljárásjogi akadályok miatt. Végül, pedig a magyar felet azért sújtották eljárásjogi hátrányokkal, mert a magyar rendőrség akkoriban folytatott nyomozását a bíróság úgy értékelte, hogy a magyarok a tanúkat rendőri erőszakkal félemlítik meg. Ezzel szemben már a New York-i perben is előkerültek olyan okiratok, amelyek azt mutatták, hogy Lord Northampton és üzlettársai hamis eredetű papírokat szereztek be Libanonból. Ezek a bizonyítékok azonban - szintén eljárásjogi okok miatt - nem kerülhettek az esküdtszék elé, és így nem befolyásolhatták a döntést.
A történet folytatódik
Az 1990-es évek vége óta a kincseket a londoni Christie’s aukciósház széfjében őrizték, 2006 októberében pedig a Bonham’s aukciósház zártkörű kiállításán bemutatta azokat. Azóta nincsenek megbízható információink a jelenlegi őrzési helyről. A Magyar Állam un. előzetes bizonyítási eljárást folytatott a Pesti Központi Kerületi Bíróságon 2005-2008 között. Az előzetes bizonyítás a Polgári Perrendtartás által szabályozott eljárás. Ennek során a Magyar Állam nevében eljáró Oktatási és Kulturális Minisztériumot képviselő ügyvédi iroda minden, az üggyel kapcsolatba került személyt a bíróság elé tanúnak idézte, és rögzített minden más bizonyítékot is. Az előzetes bizonyítási eljárás lefolytatását követően készített összefoglaló jelentésre a Minisztérium semmilyen észrevételt nem tett.
Már korábban javasolták a magyar és angol jogi és rendőrségi tanácsadók, hogy hozzon a nyomozó hatóság, és az ügyészség határozatot a kincsek lefoglalásáról, és a nyomozásban való felhasználás érdekében kérelmezze a vonatkozó uniós szabály alapján azok ideiglenes Magyarországra szállítását. Ha ugyanis a kincsek, vagy legalább egyes darabok Magyarországra kerülnének, úgy a magyar szakértőknek lehetősége lenne arra, hogy végre kedvező feltételek között megvizsgálhassák a tárgyakat, annak érdekében, hogy szerencsés esetben további anyagmaradványokat rögzíthessenek, vagy a bizonyítást elősegítő megállapítást eszközölhessenek. Ezt a javaslatot az OKM nem támogatta, a Legfőbb Ügyészség pedig ideiglenesen elzárkózott előle.
A jogi lehetőségek előkészítése mellett a kincsek ügyével megbízott Miniszteri Biztos, Hajdú Éva igyekezett a kincs köré mintegy „védőhálót” húzva megakadályozni, de mindenképpen megnehezíteni a tárgyak szem elől tévesztését. Norman Palmer jogászprofesszor segítségével leveleket intézett a világ nagy múzeumaihoz, az angol társminisztériumhoz, örökségvédelmi hatóságokhoz, amelyekben felhívták azok figyelmét a kincsre, továbbá arra, hogy Magyarország igényt tart rá, hogy megvásárlása, Nagy-Britanniából való kivitelének engedélyezése, múzeumi kiállítása nemzetközi etikai, s több helyen jogi normákba ütközik. Megszerezték neves régészek, kutatók, újságírók és örökségvédelmi szakértők a jóindulatát, elérték azt, hogy mind többen tartották megalapozottnak a magyar igényt.
Ennek hatására a Seuso-kincs és Magyarország neve összekapcsolódott azok képzeletében is, akiknek korábban csak valami zavaros pereskedés jutott eszébe róla. Ezt fényesen igazolta a Bonhams által 2006 késő őszén szervezett bemutatóhoz fűződő reakciók, nyilatkozatok sora. Az elsőként az Art Newspaper, majd a Guardian cikkei kérdőjelezték meg a kiállítás etikus voltát, s azt, hogy a Lord a kincs jogos tulajdonosának nevezi magát. Majd Lord Renfrew és Lord Redesdale olvasói levelei, parlamenti felszólalásai szóltak a magyar tulajdoni igényt is felemlítve, s az egész szakmai közvélemény Magyarország fellépésére várt. Hiába. Ezek után vetette fel a pozíciójától megvált Miniszteri Biztos egy tudományos szeminárium megrendezésének lehetőségét Londonban. A választás a Society of Antiquarians-ra, a 300 éves angol történész társaságra esett, ahol dr. Visy Zsolt régészprofesszor, a Society tagja tartott előadást a Seuso-kincs magyar kutatásának állásáról. Ezt követően került sor a magyar tudósok kutatásait összegző rövid előadássorozatra a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat szervezésében. Most folyik ezeknek az előadásoknak angol nyelvű kötetbe rendezése. Mindezek fényében az üggyel foglalkozó jogászok továbbra is szorgalmazzák, hogy a Magyar Köztársaság kísérelje meg a kialakult helyzet tárgyalásos úton történő rendezését, egyezzen meg a tárgyak birtokosával, hogy a Seuso-kincs végre visszakerülhessen Magyarországra.
Utóirat
A társulati ülésen Visy Zsolt felhívást olvasott fel, amelynek közzétételére a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatot kérte fel, melynek lényege: a tudomány érdekében és a kinccsel kapcsolatos kérdések tisztázására igényeljük és kérjük, hogy a kincs ismertté vált tárgyait a szaktudósok nemzetközileg meghatározott köre személyesen és korlátozás nélkül, az összes szükséges biztonsági rendszabály tiszteletben tartása és betartása mellett alaposan megvizsgálhassa, a szükséges és lehetséges régészeti és természettudományos vizsgálatokat elvégezhesse.
