Nero császár mellszobra
A Szépművészeti Múzeum 'Az évszak műtárgya' sorozatának 36. tárlata
egy korábban hamisítványnak tartott, Nero császárt ábrázoló
mellszobrot állít a középpontba. Az Antik Gyűjteményben őrzött szobor
eredetiségére restaurálása során derült fény.
| Magyar Múzeumok Online |
2012-09-17 15:03 |
Művelt emberek már az ókorban is gyűjtötték a híres történelmi alakok
- uralkodók, államférfiak és költők - portréit; a magánvillák és a
közkönyvtárak tele voltak a múlt nagyjainak bronz és márvány
képmásaival. Később, de a reneszánsz korától már biztosan, a politikai
és vallási elit élénk érdeklődést mutatott a római császárok iránt,
hiszen őket tekintették - legalábbis a "jókat" közülük - saját
példaképeiknek. Éppen ezért gyűjtötték és tanulmányozták a római
portrékat.
A korábbi évszázadokban a gyűjtők és az antik portrékat
restauráló szobrászok gyakran esetlegesen nevezték el a képmásokat,
sokszor gazdag fantáziájukra hagyatkoztak, csak hogy kiegészíthessék a
birtokukban lévő 'caesarok' sorát, és teljes legyen az ókori
uralkodókból álló gyűjteményük. Ráadásul igyekeztek belelátni az
arcokba az ábrázolt császár jellemét is, és aszerint értelmezték őket,
ami az irodalmi forrásokból, főleg Suetonius tizenkét császár
életrajzát tartalmazó művéből tudható volt róluk. Még a "züllött"
erkölcsű császárok is érdeklődést váltottak ki, ami új, a negatív
jellemvonásokat kiemelő portrék készítéséhez vezetett. Ezt a divatot
illusztrálja a kiállításon bemutatott két Nero-portré (Nero 54-68
között volt Róma császára). Jelentősen különböznek egymástól, ami jól
mutatja, hogy a római császárok portré-galériáinak összeállításakor
egészen eltérő módszereket is alkalmazhattak az elmúlt évszázadok
során.
Fotó: Mátyus László, Szépművészeti Múzeum
A most restaurált márványszobor egy tunikával és
paludamentummal (hadvezéri köpennyel) ábrázolt büsztből és Nero
császár portréjából áll. A bravúros restaurálás Konkoly György és
Varga József szobrász-restaurátorok munkáját dicséri. A fej felső és
jobboldali részének jelentős hányada, beleértve a homlok egyik felét,
modern kiegészítés. Minthogy a hajtincsek faragása és a fürtök
motívumai azonosak a portré eredeti, bal oldali profilján és a modern
kiegészítésen, a furcsa arcvonások pedig Nero természetének negatív
tulajdonságait emelik ki, az egész szobrot posztantik hamisítványnak
tartották.
Ezt az elgondolást támasztotta alá az is, hogy a büszt formája és
mérete a 2. század művészetére jellemző: 120 és 140 között
készülhetett. Ókori voltát tanúsítja a hátoldalon a támaszték éles
szélű, pillérszerű alakja és középső részének enyhe íve. A lágyan,
enyhén ívelő formákkal és lekerekített redőkkel jellemzett ruházat
stílusa alapján a mellszobor valamikor 130-140 körül készülhetett.
Amikor a szobor mostani restaurálása során eltávolították a modern
kiegészítéseket, két korábbi restaurálási fázis nyomait lehetett
elkülöníteni, vagyis a szobrot korábban már kétszer átalakították. A
fej és a vállrész kettéválasztása után ugyanis az összeerősítésükre
használt fémcsap furata mellett egy további, szintén modern lyukpár is
láthatóvá vált. Bizonyos tehát, hogy a mostani Nero-fej harmadikként
került a büsztre. Először minden bizonnyal egy Hadrianus-kori
férfiportré tartozott hozzá, amelyet ugyanabból a márványtömbből
faragtak ki, mint a büsztöt. Az első átalakítás során egy mára
elveszett fejet illesztettek a büszthöz, másodszor pedig a nyak alsó
részének felületét és a vállak közötti részt átfaragták és egy
vascsappal a mostani fejet rögzítették hozzá.
Ha alaposabban megvizsgáljuk a fejet, látszik, hogy a
hátoldalon található hajtincsek szerkezete más, aprólékosabb
kidolgozású, mint a többi hajtincsé, a felületük pedig kopottabb. A
fej hátsó része tehát ókori munka. Az is feltűnő, hogy a jobb fül (a
bal fül modern kiegészítés) viszonylag nagyméretű, túlságosan vastag,
és szinte belenyomódik a hajtincsek tömegébe. Adódik tehát a
következtetés, hogy az egész fejet szinte teljesen átdolgozták - a
hátoldal kivételével. A jobb profil göndör fürtjeit és az arcot
visszafaragták, így jött létre Nero jellegzetes lépcsős frizurája. Ezt
a frizurát a valóságban lépcsőzetesen elrendezett párhuzamos
tincsekből alakították ki hajsütővassal. A viselet a római színészek
és kocsihajtók körében volt népszerű, akikhez Nero különösen
vonzódott, sőt, még a rendezvényeiken is részt vett. A
fecskefarokszerűen szétágazó hajtincsek motívuma a homlok közepén (és
nem pedig az arc jobb oldalán, mint az antik példányokon) a
Nero-portrék 59-ből származó, harmadik típusának jellemzője, ahogy a
kiállításon bemutatott Szombathely-herényi éremleletből származó római
aranypénzeken is látható. Nerónak az ókori szoborportrékon és
éremábrázolásokon megfigyelhető arcvonásai ugyan hasonlítanak a
budapesti büszt vonásaihoz, ezen azonban az uralkodó "rossz" jelleme
kerül előtérbe: a két szem mérete és alakja is különbözik, az áll
erőteljesebb, és egyértelműen elválik az íves ajaktól.
Nero másik kiállított portréján az arcvonások hasonlóak
ugyan, ez a darab azonban idősebb korában ábrázolja a császárt,
szakállal, és a homlokfürtök újfajta elrendezésével: a lépcsős frizura
tincsei közt most nincs fecskefarokszerű elágazás, valamennyi azonos
irányba van fésülve. Ez a hajviselet a Nero-portrék negyedik, utolsó
típusának (64-68) jellegzetessége, amit egészen a meggyilkolásáig
használtak, s amelynek antik változatát a kiállítás egy fotón
reprodukált aranypénzen mutatja be. Bár Nero vonásai ezen a darabon is
felismerhetők, a fejet teljes egészében a modern korban faragták.
A fej tehát modern, a Nero-portréval kiegészített büsztnek
viszont számos része ókori. Az előbbi esetben a császár képmását
teljesen újonnan készítették el, az utóbbiban a modern kori
restaurátor két ókori tárgyat hasznosított újra: egy büsztöt, amit
átfaragott, és egy fejtöredéket, amit kiegészített, s a kettőből egy
teljes császárportrét hozott létre. Mindkét szobor egykor feltehetően
egy portré-galériában állt, ami a tizenkét római császárt mutatta be.
A Szombathely-herényi éremleletből származó aranypénzeket
a szombathelyi Savaria Múzeum kölcsönözte a kiállításra.
A mellszobor restaurálását az NKA, a kutatómunkát pedig az
OTKA K68558 számú pályázata tette lehetővé.
A kiállítás ismertetőszövegét Hans Rupprecht Goette, a
berlini Deutsches Archäologisches Institut munkatársa írta.
A kiállítás december elejéig látható.
