Hol a határ?
Gyűjteményen innen és túl
A történetben szereplő tárgy arról beszél, hogy milyen szerepe lehet a múzeumban a mának. De sokat elmond rólunk is. Hogy hol érezzük a határokat, mit fogadunk el, és mit nem. És törekszünk-e párbeszédre? Szubjektív tárgyválasztás.
| Frazon Zsófia |
2012-12-02 14:27 |
Az etnográfia mára egyre nyitottabb a használati tárgyak személyes történetére: saját tárgy, saját történettel, legyen az régi vagy új, egyedi vagy tömeg, tartós vagy efemer, csodaszép vagy rusnya. Mert ebben áll a néprajzi muzeológia egyik legfontosabb összetevője: a használati kontextusban, az emberek és tárgyak viszonyának közelnézetében, a mindennapi tapasztalatok részletgazdagságában. Ez teszi a tárgyakat megismételhetetlenné, egyedivé és jelentéssel telítetté. És ezek a jellemzők szerencsésen és okosan zárójelezik például a tárgyak esztétikai minőségét: mert a néprajzi muzeológia nemcsak azzal dolgozik, ami szép, egyszeri és míves (bár ilyen is van bőven egy néprajzi gyűjteményben), hanem ma már azzal is, ami annyira hétköznapi, hogy szinte láthatatlan. Ezeket a tárgyakat a muzeológus választásán túl leggyakrabban a használók szomorú vagy vidám, drámai vagy lírai történetei emelik ki a láthatatlanságból és az észrevétlenségből. A rákérdezés és a rámutatás. A történetek mesélője pedig nem az amerikai elnök, és nem híres magyarok, hanem „csak” a szomszéd Kovács néni. Minket a szomszéd Kovács néni élete sokkal jobban érdekel, mint a híres magyaroké. Engem biztos. (És ez azt is jelenti, hogy sokkal többet kell dolgoznunk azért, hogy például a látogatók számára is érdekesek legyünk. Mert nem ülhetünk rá pusztán egy híres névre vagy csatára. A hírnévre szert kell tennünk.) Persze a szubjektivitáson és a történetek egyszeriségén túl fontosak a tárgyakban rejlő általános érvényű hétköznapi mentalitások is, amelyek olykor mintázatba is rendeződnek: így szoktuk, így szeretjük, ettől óckodunk. Mi, használók, általában. Kezdjük innen a mai tárgy történetét!
Ez mi?
Rózsaszín, műanyag, tömegtermék, első ránézésre nem is biztos, hogy értjük, mi a csuda. Amikor először botlottam a tárgyba, én is ezt éreztem, mégis azonnal felkeltette az érdeklődésem. 2009-ben vagy 2010-ben a Sziget Fesztiválon láttam először, két lány álldigált egy nyitott kempingasztal mögött, az asztalon műanyag alkatrészek, mellettük egy molinó: Mert pisilni kell! felirattal. Kézbevettem, összeraktam és leesett a tantusz: nem más ez, mint a zsebben hordható higiénia, egy műanyag doboznyi komfort, például olyan helyeken, mint a Sziget Fesztivál. Egy egyszerű tárgy, ami domesztikálja az extrém környezetet, és valljuk be: kicsit szemtelen is. Merthogy mi is ez?
A virágminta másik oldalán
Nem tudom, a pasik bele szoktak-e gondolni abba az egyszerű hétköznapi helyzetbe, ami egy nőnek a rögvaló: hogy például egy fesztivál negyedik vagy ötödik napján milyen élmény elmenni vécére az erre kialakított mobilvécé szektorban? (Vagy egy magyarországi vonaton, mondjuk Budapest-Keszthely viszonylatban, az északi parton?) A kulcsfogalom a hétköznapi higiénia. Amiről természetesen nemcsak orvosi és természettudományi kontextusban, hanem kulturális terminusokban is beszélhetünk – ahogy tette ezt roppant szórakoztató módon például Francois Rabelais francia humanista és reneszánsz író (aki amúgy orvos is volt) Pantagruel című munkájában. Az öt könyvből álló szatirikus mű – ami korában felülmúlta a népi ponyvák népszerűségét – remekül ütközteti a humanista embereszményt a népi rögvalóval. Ahogy ezt Mihail Bahtyin elemzéseiből ismerhetjük, Rabelais olyan karneváli világot mutat be főhőseivel, akiknek a szerelem, a szeretkezés, az evés, az ivás és a test meghatározó és fontos összetevője. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy az egyik legtöbbet idézett (és a filmek világában leggyakrabban parafrazeált) jelenet, amikor Gargantua, az óriás oldalakon keresztül sorolja fel, hogy melyek a legideálisabb fenéktörlő alkalmatosságok, míg végül el nem jut a végső megoldáshoz, a pelyhes tollú pihés kislibához. A korszak, amiben ez kérdésként merül fel, a 15-16. század fordulója, a mai európai higiéniás viszonyokhoz semmiben nem hasonlítható mindennapokkal: betegségekkel, fertőzésekkel, a koszhoz és a baktériumokhoz kialakított teljesen más tudással és viszonnyal. De ne gondoljuk, hogy például a nemzeti felemelkedés 19. századi népi kultúrája olyan nagyon eltért higiéniás viszonyaiban ettől a korszaktól. Csak ezzel nem foglalkoztak a monográfiák. Később se nagyon. Nem szóltak oldalak arról, hogy az egyszerű parasztember mit használt a pottyantósban, vagy kint a mezőn miután anyagcsere folyamatainak végére ért. Vagy miként oldotta meg egy nő viszonylag higiénikusan azokat a napokat, amikor menstruált. Arról persze van tudomásunk, hogy fehérneműnek se híre, se hamva nem volt – még gyakran a huszadik század elején se. De ennél beljebb ritkán megyünk. Nem a főúri, hanem a népi és paraszti kultúrában. Ezeket a kérdéseket hajlamosak eltakarni a virágminták. Holott a mentalitás fontos részei. Ha tetszik, ha nem.
Mindezeket csak azért mesélem, hogy láthatóvá tegyem: nem holmi különös perverzió és közönséges pisi-kaki tematika vesz rá arra, hogy egy olyan mai hétköznapi tárgyról gondolkodjak (akár muzeológiai szempontból), ami például egy nőnek egyszerűvé, hétköznapivá és higiénikussá teheti az életét akár extrém helyzetekben is (mint például a magyarországi vonatozás). De miként kapcsolódik ez a tárgy az etnográfiához, az antropológiához és a néprajzi muzeológiához?
Tárgy az életben és a kiállításban
A Shewee (hangutánzó) márkanevű terméket a Sziget Fesztivál után megkerestem az interneten, és miután fontosságához mérten olcsónak gondoltam, mindjárt rendeltem is egyet. Lehetett színt választani. Az enyém vad pink. Nincs racionális magyarázatom: egyszerűen úgy éreztem, ehhez a tárgyhoz (pontosabban: szetthez) számomra ez a szín passzol a legjobban. Tölcsér, hosszabbító cső és tok. Így kompakt. Netes vásárlás után egy óbudai fodrászatban vettem át a szettet. És nehogy bárki azt gondolja, hogy ment minden, mint a karikacsapás. Nem. Meg kellett tanulni használni. De onnantól: lehetett úgy viselkedni, mint egy könnyed és laza pasi. Csaó egyensúlyozás, csaó fertőzésveszély! És nem kell vacakolni a csalánosban sem. Állva, semmi indiszkréció, akár egy piszoárban is. (Ne feledjük, Amszterdamban mind a mai napig van városi nyilvános piszoár – persze, csak férfiaknak, mert ők tudják megoldani, hogy a térdtől fölfelé takaró paravánlabirintusba besétálnak, majd dolguk végeztével kijönnek, miközben mi látjuk a cipőjüket és lábszárukat. És mindez nem a 15-16. század, és nem egy fejlődő afrikai országban.)
És lehet, hogy erről az egészről nem is írnék, ha nincs egy újabb fordulat. 2010 őszén, telén vágtam bele egy lakókocsis kiállítás előkészítésébe, aminek a témája a mozgás és a mobilitás volt, annak is személyes és hétköznapi dimenziói, múzeumi megközelítésben, EtnoMobil 2.0 címen. A rendezéshez kortárs tárgyakkal is foglalkozó múzeumok munkatársait kértem fel együttműködésre: arra, hogy küldjenek egy-egy kortárs gyűjteményi tárgyat, és egy szubjektív, mesélős muzeológus-történetet: akár arról, amit a tárgyról tudnak, amiért fontos nekik és a gyűjteménynek. És persze nekünk, látogatóknak. Bátran és szubjektíven. (A kiállítás tárgyai és történetei ma ITT olvashatók.) De mi legyen a Néprajzi Múzeum tárgya? Adódtak volna nagyon evidens friss szerzemények: törpemotor, gördeszka, hátizsák. Mégis arra gondoltam, lehetnénk ennél játékosabbak és merészebbek: válasszunk egy olyan tárgyat, ami még nincs a gyűjteményben, de a magunk gondolkodása szerint oda valónak tartanánk. De ne álljunk meg itt. Legyünk vitára ingerlőek és kérdezzük meg a közönséget: szavaztassuk meg, hogy a tárgy bekerüljön-e a múzeum gyűjteményébe. Erre a dialógusban születő múzeumi tárgy szerepre választottam a shewee-t: saját történetemmel. Az ötletet nem fogadta kirobbanó lelkesedés házon belül: talán túl sikamlósnak, túl privátnak és komolytalannak tűnt. Végül elálltam az ötlettől. De azért úgy csináltam, mint az okos lány: meg is fogadtam a tanácsokat, meg nem is. A shewee ugyanis utazott velünk, de nem kiállítási tárgyként, hanem „demonstrációs műtárgyként”: így sem az én történetem, sem pedig a múzeumi identitás nem befolyásolta a megítélését. A kiállítást felvezető egyik játék, a műtárgyrejtvény legnépszerűbb tárgya lett.
A koncepció tárgyává vált
Elképesztően működött! Persze kellett hozzá a show, amit a projektben velem dolgozó Joó Emese szolgáltatott. De valahogy mégiscsak arról volt szó, hogy a tárgy első látásra szokatlan volt, többekben szexuális asszociációkat keltett (bár bevallom, nekem ez soha nem jutott volna eszembe), majd amikor meglett a megoldás, egyszeriben döbbenetesen hétköznapivá vált. Ez a feszültség erős és tartalmas tárggyá tette. A játék során lehetett nyugodtan felháborodni (volt rá példa), lehetett zavarba jönni (erre is), kételkedni, rádöbbenni, végül a saját hülyeségünkön nevetni. És megérteni. Mert ez volt a lényeg: megérteni, hogy mi a viszonyunk egy hétköznapi tárgyhoz. Nézőként, használóként és kutatóként. Majd a végére egy kis tanulság is járt: hogy e látszólag extrém tárgy a mentalitás része, a hétköznapok eleme. És színe ellenére komoly tárgy: például a természettudományi, az antropológiai expedíciók során a női kutatók túlélő készletének elmaradhatatlan kelléke (gondoljunk csak a dzsungelekben tanyázó bogarakra, meg arra, ahogy beleguggolunk a susnyásba). Így lett mégis a shewee a mobilitásról szóló kiállítás releváns tárgya: felvezető gondolata.
Mire jó egy mai tárgy?
A múzeumban? Arra, hogy ne úgy menjünk el mellette, mint egy áruházban. Arra, hogy bele merjük írni és olvasni saját személyes történeteinket. Arra, hogy mindezt kérdések, válaszok és dialógus formájában mondjuk el. Arra, hogy értelmezzük és elhelyezzük egy másik mezőben. Arra, hogy kritikus és őszinte beszédre neveljünk (különösen olyan helyzetekben, amikor valamit elrejtünk vagy tabuként kezelünk). Arra, hogy tágítsuk az értelmezési mezőt, amelyben gondolatainkat és tárgyainkat elhelyezzük. Arra, hogy egy kicsit megrázzuk, megdöbbentsük, meghökkentsük látogatóinkat – mindezt úgy, hogy a végén rávezessük őket arra, hogy amiről beszélünk egyszerű és hétköznapi. Arra, hogy megértessük: a világ sokkal rétegzettebb, ha hajlandóak vagyunk figyelmet szentelni rá. Arra, hogy felnyissuk a közönség szemét, hogy egy néprajzi múzeum nem pusztán esztétikai élmények és kerekre csiszolt kompakt világok közvetítésének a helye. És végül arra, hogy a tabuk nyilvánvalóan nem vezetnek a világ megértéséhez.
Mi pedig azt tanulhatjuk meg muzeológusként mindebből, hogy fontos volna egy kicsit erősebb hangon beszélni. Nyíltan. Dialógusban. Szerzőként.
Kedves Olvasó! Ha neked is van olyan tárgyad, ami sűrűn, izgalmasan, elgondolkodtatóan, mókásan vagy komolyan fejezi kis számodra a mobilitást, a mozgást, az utazást vagy csak az elvágyódást, akkor oszd meg velünk a történetét! ITT gyűjthetsz bátorságot és ihletet.
