Múzeum és műemlék
Örökségfigyelő blog
Egy műemlékes blog indulása miért érdekes egy muzeológiai honlapon? Németh Nóra, az egyik örökségfigyelő gondolkodik hangosan.
| Németh Nóra |
2013-02-09 09:31 |
Ha valaki Magyarországon ahhoz a 10 emberhez tartozik, akinek a diplomájában az „okleveles művészettörténész muzeológia-műemlékvédelem szakirányon” kifejezés szerepel, akkor tudnia kell, hogy mi a különbség és mi a közös a két M-ben. A muzeológia tárgyakat gondoz egy erre kijelölt különleges térben, és bár a szentély-értelmezés inkább eredet mint valóság (lásd Ernst Gombrich írását A múzeum múltja, jelen és jövője címmel az ELTE BTK Művészettörténeti Intézet Gyűjtésében az 5. oldalon), de azért a múzeum még mindig attól múzeum, hogy eredeti tárgyakat nagy gondossággal őriz, ragaszkodik ahhoz a formához, ahogy az ránk maradt. Minden egyéb funkció erre épül rá, ezt az aurát (egy másik sokat idézett szerző, Walter Benjamin és egyik alapműve, A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában jut eszembe) használja (ki), emiatt érdekes többek közt a tudományos kutatás és a múzeumpedagógia is.
A másik M, a műemlékvédelem inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy a védett objektumban hétköznapi élet folyik. A műemlékek túlnyomó többsége magántulajdon; lakások, munkahelyek, amelyeknek épületként használva is működniük kell. A kisszámú kivételben pedig a múzeum és a műemlék közös metszete található, mint a nemrégiben még a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága kezelésében álló kastélymúzeumok. Itt kívül-belül múzeum az épület. És már hallom is a fejemben a különleges hangsúllyal ejtett ’múzeum’ szót, amely a műemlékes (főleg építész) szótárában majdhogynem szitokszóként szerepel: elzárt különleges tér, konzervált valami, ahol megállt a valóságos élet. Itt semmihez sem lehet hozzányúlni, mindent az utolsó cserépig restaurátorok kezelnek. Sokaknak a műemlékvédelem is erről szól: megőrizni anyagi valóságában az épületet. A romok esetében ezzel nem is lehet vitatkozni, hiszen tulajdonképpen brutális méretű műtárgyakról van szó, amelyek kikerültek a hétköznapi használatból (bár erre is vannak ellenkező példák).
A 21. századra azonban minden szakember számára egyértelművé vált – én legalábbis olyannal nem találkoztam, aki nem így gondolkodott –, hogy mindkét területre be kell engedni a hétköznapot, jobban mondva az életet, azt a pezsgő-nyüzsgő valamit, amitől a múlt emlékeit a szakembereken kívül mások is fontosnak tartják. Ez viszont csak úgy megy, hogy közelebb visszük hozzájuk ezeket a műtárgyakat.
A módban, mértékben és az eredetiséggel való bánásmódban persze több fokozat is létezik, és egyáltalán nem egyértelmű, hol végződik az unalmas, és hol kezdődik a ’disney cukormáz’.
És itt jön a képbe az Örökségfigyelő (legalábbis reméljük). Maga a szerzőgárda sem gondolkodik egységesen erről, de csak az fél a különböző véleményektől, aki nem biztos a magáéban. Az „énüzenetekben” elmondott szélsőséges vélemények akár el is érhetik az egyre magasabbra kúszó ingerküszöböt (és mi is kommentelünk majd egymás bejegyzései alá, vagy akár születhetnek kontraposztok), mert ma semmi sem olyan ártalmas a műemlékvédelmet illetően (de ezt akár az egész kultúrára ki merem terjeszteni), mint az érdektelenség és a hallgatás.
Köztünk, szakemberek közt is rengeteg az ellentét, a ki nem beszélt feszültség, ami részben abból adódik, hogy a műemlékvédelem maga is sok diszciplínára épül. A művészettörténészeken kívül építészek, régészek, restaurátorok, tájépítészek (most több hirtelen nem jut eszembe) dolgoznak egy közös ügyért, akiknek még más szereplőkkel – a tulajdonossal, legyen az egyén vagy közösség – is kompromisszumokat kell kötniük.
Eddig ráadásul nem szerepelt a prioritások között, hogy megmagyarázzuk, mi végre is harcolunk mi ezekért a régiségekért igazából. Miért dugja oda az orrát a magántulajdonhoz az állam a közérdek nevében, egy felkent hatósági szakember képében? Pedig ezt érthető nyelven, az alapoktól kezdve el kell magyarázni, mert eddig nem voltak döntő többségben az olyan kiváló példák, amelyek alapján a laikusok feltétel nélkül elhiszik, hogy abszolút meg kell bízniuk a szakemberben.
A politika pedig ugyanezen érme másik oldala: a központi költségvetés egyre kevesebb pénzt szán a kultúrára, és nekünk egy másik, sokkal természetesebb szövetségeshez kell fordulnunk, hogy fenn tudjunk maradni – az érdeklődőhöz.
Az érdeklődő közvetlenül is hajlandó megfizetni a múlttal foglalkozó szakértelmét felújítások és jegyek, múzeumi szuvenírek formájában, de igazából mindenkinek joga van tudni, hogy miért közérdek, amit a múzeum és a műemlékvédelem csinál, még akkor is, ha nem érdekli annyira, hogy miért tekintse közvetve is finanszírozandónak az adóforintjaiból. (Utópiaként pedig az is felrémlik, hogy ha a szövetség gyümölcsöző, hátha a politika is megpróbálja jó marketingként szavazatokra váltani a meglévő kulturális apparátus fejlesztését, ahelyett hogy újat kreálna.)
A szakember dolga elmondani, hogy mi a különbség, mi a pluszérték abban, amihez az ő tudása kell, nem pedig a turisztikai vagy szórakoztatóipari szakemberé. Még mielőtt eljutok a sznobizmus és a szakember túlértékelésének csúcsára, fontos megemlíteni, hogy a két utóbbi szakma meg tud élni a kereskedelmi piacról, míg a tudomány erre sosem lesz képes.
Az Örökségfigyelő egy lépés ezekhez a nagy ívű szándékokhoz. Valószínűleg nem fogjuk megváltani a világot, de szeretnénk, ha olvasnának minket, ha eljutna az üzenetünk minél több emberhez: figyeljünk oda örökségünkre, mert a miénk. Mindenkié.
Az Örökségfigyelő blogot a CentrArt Egyesület kezdeményezte 2012 őszén, bloggerei és szerkesztői azonban nem szükségszerűen állnak tagsági viszonyban a szervezettel.
Mi, örökségfigyelők örömmel fogadjuk a blog célkitűzéseivel egyetértő szerzők jelentkezését.
