©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Unortodox találós kérdés

Mit keres Marina Abramovic a hiphop egyik leghíresebb fenegyerekének performance-án? A megoldás egyáltalán nem annyira meghökkentő, mint első hallásra tűnhet.

Bronxi mese

A hiphop műfaj kialakulásában nagy szerepet játszott az 1970-es években az Egyesült

Államokban jelentkező társadalmi válság, a tömeges munkanélküliség, a rasszizmus és azok a gettókba szoruló, főleg fekete csoportok, amelyek fokozatosan vesztették el az előrejutás lehetőségét. Nagyvárosi fiatalok ezrei éltek jövőkép nélkül, nekik maradt a bűnözés vagy a művészet. New York Bronx nevű kerületében a bezárt gyárak, ledózerolt házak, fegyverropogás és reménytelen életek közepette megszületett a hiphop műfaja. Ezt dolgozza föl Gary Weis zseniális dokumentumfilmje, a 80 Blocks from Tiffany’s, amelyben két valódi New York-i banda, a Savage Skulls és a Savage Nomads is szerepel. A film címe az ikonikus Tiffany’s ékszerboltra utal, amely, bár ugyanabban a városban található, kulturális és anyagi értelemben mégis felmérhetetlenül távoli. A fekete-fehér graffitisorozatokkal és úgy általában a street arttal ezer szállal kötődött a hiphop-szubkultúrához Jean-Michel Basquiat is, akinek műveit jelenleg dollárszázezrekért ütik le a legnagyobb aukciósházakban.

Szex, drog, művészet

Az 1990-es évektől a hiphop végképp kiszabadult a szubkulturális keretek közül, híres előadói a mainstream kultúrában is világsikereket értek el. A drogoktól és a bandaháborúktól sem mentes hiphop-hétköznapok számos, főleg középosztálybeli fiatalra voltak hatással. Ebben az értelemben tehát elvesztette eredeti célját, és pusztán egy dekadens életérzés közvetítőjévé vált. A hiphopot sokan és sokféleképpen ítélik el szexista, rasszista (a fehér kulturális dominanciát támadó), homofób, bűnözésre buzdító szövegei miatt. Ennek nagyon sokáig valóban megvolt a valóságalapja, mostanában azonban, ahogyan a popkultúra számos más területén, a hiphopban is elindult némi szemléletváltás az elfogadás, az egyenlőség irányába. Ennek egyik szószólója éppen Jay-Z, aki az 1980-as és 90-es években sztereotip gengszter rapper volt, mindenféle törvénytelen ügyek főszereplője. A 2000-es évektől azonban egyre több jótékonysági ügyben vesz részt, többek között támogatja az Amerikai Vöröskeresztet és a melegházasság ügyét is.

Picasso Baby

Marina Abramović és Jay-Z közösen bemutatott performance-a nagyszerű reklám a rapper új albumának, a múlt héten megjelent Magna Carta Holy Grailnek is. Érdekes, és a magas művészet szempontjából nem elhanyagolható, hogy a történelmi vonatkozású cím mellett az album borítóját egy olasz reneszánsz szobor, Battista di Domenico Lorenzi Alpheusz és Arethusza című alkotása ihlette. Mindez a lemez megjelenése után a Metropolitan Museum of Art Twitter-oldalán volt olvasható, ezzel is megkeverve médiumok, korok és ágazatok amúgy is összefonódó rendszerét.

Az album szövegei feltűnően sok utalást tartalmaznak művészekre és művészi alkotásokra, a már említett Jean-Michel Basquiat mellett Andy Warhol és Mark Rothko neve is felbukkan. Lehet, hogy ezért üdvözölte egymást kitörő lelkesedéssel a Pace galériában a brooklyni rapper és a performance-művészet egyik legnagyobb élő legendája, Marina Abramović. A kiállítótér közepén felállított színpad körül néhány szerencsés kiválasztott élőben nézhette, ahogyan a fehér inges Jay-Z és a fekete ruhás Abramović vállt vállnak vetve nyomja órákon keresztül a rapper új albumának Picasso Baby című nótáját – például Picasso is művész volt, ha már ez többször felmerült. New Yorkban újabban meglehetősen divatosak lettek az efféle pop- és magaskultúra határait feszegető performance-ok, különösen kortárs képzőművészeti intézményekben. A The National nevű indie együttes idén tavasszal a Metropolitan Museum of Art egyik emeletén énekelt egy dalt – szintén hat órán keresztül. Abramović is üldögélt a MoMA látogatói között 2010-es The Artist is Present című performance-ában, legutóbb pedig Tilda Swinton állította ki magát üvegvitrinben a MoMA előcsarnokában. Jay-Z és Abramović közös produkciója megmutatja az előadás és a befogadás módjainak radikalizálódását. Akik annak idején a piszoárra, vagy Cage csendből épülő zenéjére fanyalogtak, még nem is sejtették, hogy egyszer betépett bronxi gyerekek dalai is bekerülhetnek a múzeum terébe, egy olyan művész társaságában, aki már vörös csillagot is vágott a saját hasára.

Fotók: Vanity Fair, Providance Daily, complex.com