Törvénymódosítás előtt
A TÁRGY HELYE
Általános vitára alkalmasnak nyilvánította hétfői ülésén a múzeumi törvény L. Simon László és Gyimesi Endre (Fidesz) által beterjesztett módosító javaslatát az Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottsága.
| Berényi Marianna |
2013-09-12 08:30 |
A parlament kulturális- és sajtóbizottsága 2013. szeptember 9-én általános vitára alkalmasnak találta azt a törvénymódosító javaslatot, amely a múzeumok műtárgyainak kölcsönzési rendjét, illetve a múzeumok, az országos vagy megyei könyvtárak, valamint a közművelődési intézmények vezetői kinevezésének feltételeit változtatná meg. A szeptember 4-én benyújtott képviselői indítvány itt olvasható. A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény módosításáról szóló törvényjavaslatot dr. Gyimesi Endre és L. Simon László (Fidesz) képviselők adták be, egyrészt azzal a céllal, hogy a műemléki helyszínekhez kötődő kulturális javak mind nagyobb arányban kerüljenek vissza eredeti környezetükbe, másrészt megoldást találjanak arra a sokszor nehezen áthidalható problémára, ami a tudósként és intézményvezetőként is dolgozó szakembereket érinti. Bár mindkét témakör fontos szakmai kérdéseket vet fel, mi most a műtárgyak szempontjából teszünk fel néhányat.
Festetics Erzsébet által 1847-ben festett enteriőrkép
Fotó: Nem Art Decor
Vissza a forráshoz
„Már jó ideje beszélünk arról, hogy a vidéki múzeumokat, kiállítóhelyeket kell erősíteni azokkal a gyűjteményi elemekkel, amelyek adott esetben tőlük származnak, onnan kerültek el más intézmények központi raktáraiba, ahol nincsenek kiállítva” – beszélt az MTI-nek a módosító indítvány beterjesztésének okairól L. Simon László. Valóban, a tudományos fórumokon az elmúlt években egyre többször merült fel a tárgyak visszaszármaztatásának a kérdése. A Magyar Múzeumok Online Helyre tett tárgyak. A tárgyak muzealizálásától virtuális visszaszármaztatásukig című – sokak által vitatott és megkérdőjelezett – cikkében Tóth G. Péter nagyon hasonló gondolatokat vet fel: „A legtöbb, a lokalitásoktól függetlenedő múzeum (a magasabb léptéket képviselő országos, nemzeti, regionális intézmények) olykor csak gyűjti és archiválja, de nem mindig teszi közzé gyűjteménye marginálisnak tartott részeit, mondván, azok csak a lokalitást képviselik. Bizonyosan akad minden múzeumban olyan tárgy, amely csak a gyűjteményt gyarapítja, és kiállításban sohasem szerepelt. Az olyan tárgy is sok, amely származási helyének alulreprezentáltsága miatt nem lesz a nyilvánosság figyelmére méltó az országos vagy a regionális múzeumok szintjén.” A szerző kiemeli, hogy bár a múzeumok kulcsfontosságú szerepet játszottak a tárgyak megmentésében, megőrzésében, mára azonban fontos és megválaszolásra váró kérdéssé vált: törekszenek-e a tárgyak visszahelyezésére eredeti lelőhelyükre, legalábbis a megjelenítés, a reprezentáció szintjén, vagy rejtve hagynak minden korábbi jelentésréteget?
Látszólag úgy tűnik, hogy a szakma és a kultúrpolitika ezúttal egymásra talált, a különbségek csak akkor kerülnek felszínre, ha tüzetesebben megnézzük, ki miről beszél. Ahogy a képviselői önálló indítvány indoklásában is olvashatjuk, a szöveg fogalmazói jellemzően eredeti műtárgyakat és bútorokat szeretnének eredeti környezetükbe visszahelyezve, hiteles környezetben látni. Azaz főleg reprezentatív épületek már saját korukban is prémiumkategóriás képző- és iparművészeti remekei körvonalazódnak előttünk, amikor az indítványt olvassuk. Tóth G. Péter viszont néprajzi tárgyakról beszél. Míg az első esetben – főleg egy felújított kastélyban – a műtárgyvédelem feltételei adottak lehetnek, addig egy kis falu sokszor még egy lehetséges kiállítás helyszínét sem tudja biztosítani, holott épp ebben az esetben válhatna egy lokális közösség szempontjából kiemelkedő eseménnyé egy-egy ikonikus tárgy bemutatása.
A törvénymódosítás gondosan szabályozza, hogy csak az állományvédelmi szabályok betartása esetén kölcsönözhető egy-egy műtárgy, a kölcsönzésről szóló szerződésnek pontosan meg kell szabnia a szükséges körülményeket, a vagyonbiztonsági feltételeket, mi történik, ha a műtárgy sérül. Azaz hiába szól a javaslat a kulturális javak széles körű hozzáféréséről, nem gondolkodik el azokról a feltételekről, amelyek éppen ahhoz szükségesek, hogy a hátrányos helyzetű, a lokális örökségüktől megfosztott települések is viszontláthassák emlékeiket a lehető legbiztonságosabb módon.
Tisztázandó fogalmak
Más szempontból közelíti meg a témát György Péter Hazatérnek valaha is a Parthenón maradványai? – Az Új Akropolisz Múzeum című, a Múzeum Caféban (23. szám 2011/3. június), valamint A tanuló-ház. Múzeumelméleti esettanulmányok című könyvében megjelent írásában: a hol volt helyett a kié volt, kihez tartozott, ki birtokolja kérdéskört vizsgálja. Az Új Akropolisz Múzeum elemzése kapcsán kifejti, hogy „a restitúció olyan jogi processzus, amelynek célja egy vélt vagy valódi tulajdonon esett sérelem megszüntetése, tehát egy tárgy visszajuttatása eredeti tulajdonosának. Az igazságtalanság megszüntetése ebben az esetben tehát a tárgyak sorsával, birtoklásának módjával függ össze. Ennek megfelelően a Parthenón-márványoktól eltérő kulturális logikájú, eltérő jogi konstrukciókat követő esetekben is a történeti idő múlása, tehát az évszázadok vagy akár évtizedek alatt bekövetkezett történeti változások, események mindig hatással vannak a visszaszolgáltatás megtörténésének időpontjára, miértjére és mikéntjére, lévén egy-egy tárgy át- és visszahelyezése mindig konkrét kulturális terek közti összefüggésben történik. Az a kérdés tehát, hogy milyen nagy a tér- és időbeli távolság a visszaszolgáltatandó tárgyak eredeti, illetve következő őrzési helye között. […]A tárgyak eredeti tulajdonosuktól történt elrablása, vagy eredeti színhelyükről való elkerülése, illetve a visszakövetelésük kezdete között eltelt történeti idő által teremtett perspektivikus változások még az olyan, a Parthenón-márványok történetéhez csak minimális mértékben hasonló esetekben – mint a holokauszt során elrabolt tárgyak – is igazak, így például a Herzog család tulajdonában álló s a Szépművészeti Múzeumban lévő képek esetében. S ez a perspektivikus változás akkor is megtörtént, ha mindez – az adott esetben – mit sem változtat a nácik által elrabolt képek jognak megfelelően, azonnali visszaszolgáltatandóságának programján. Mert még ebben a szélsőségesen brutális, morálisan teljesen egyértelmű esetben is azt kell lássuk, hogy a magántulajdon, a jogbiztonság és a közérdek, a privát gyűjtemény és a nemzeti kultúra fogalmai soha nem kontextusokon kívüliek, soha nem statikusak, hanem a történeti idő rendjeinek megfelelően más-más alakzatokba, hatalmi viszonyokba rendeződő esetek, amelyek különbségeinek és tényük figyelembevétele nélkül a restitúció absztrakt problémája valójában értelmezhetetlen. A holokauszt esetében, mint azt az elmúlt évek német, osztrák, francia, izraeli múzeumokban rendezett kiállításai mutatják, a visszaszolgáltatással azonos jelentőségű politikai probléma az elrablott műkincsek történetének nyilvánosságra hozatala, hiszen egy-egy tárgy tulajdonlása és története elválaszthatatlan egymástól, a nemzeti kultúra vagy a köztulajdon fogalmai érvényessége megteremtésének megfelelően. A figuratív restitúció, tehát a szimbolikus aktusok sora, a morális elégtétel adandó alkalommal éppen olyan fontos demokratikus szerephez jut, éppen olyan lényeges terapeutikus aktus, mint maguknak a tárgyaknak a visszaadása, amely egy-egy nemzeti közgyűjteményt alapjaiban rázhat meg. Azaz az individuális restitúció és a közérdek közötti ellentmondások elkerülhetetlenek, feloldhatatlanok.”
A hosszan idézett szöveg egyértelművé teszi, hogy nem elegendő a tárgyakat eredeti környezetükben bemutatni, hanem alapvető fogalmakat kell tisztáznunk. Mit értünk a tárgyak visszaszármaztatásán, hogyan kezeljük a restitúció fogalmát, mi a különbség a kettő között, milyen válaszokat adunk a felmerülő igényekre? Mi alapján származtathatjuk vissza a tárgyakat? Milyen logikát követünk? Morális vagy praktikus elvek mentén döntünk? Hogyan viszonyulunk a korábbi tulajdonoshoz? Vizsgáljuk-e a tulajdonváltás módját? Az eredeti tulajdonos személye a döntő, vagy pedig a hely? Csak visszahelyezzük, vagy akár a tárgy történetét is elmeséljük?
A legfontosabb azonban az, főleg egy törvénymódosítás előtt, hogy megvitassuk: elválasztható-e egy múzeumban őrzött műtárgy attól a tudományos kontextustól, amelyet azzal nyert, hogy egy gyűjteménybe bekerült, hiszen a tárgy történetének a gyűjteményben eltöltött idő is a része, és a tudományos kutatásból származó tudás is a tárgy jelentésstruktúrájának részévé válik. Vagy pedig pillanatnyi igény szerint felülírhatja ezt a státust a tárgy történetéből hely és idő szerint kiragadott kontextus?
Több mint művészet
A téma nem csak azért igényelne komoly, országos szintű szakmai vitát, mert a megyei intézményrendszer megszűnése után az önkormányzati múzeumok számára újra stratégiai kérdéssé válhat egy-egy település tárgyi örökségének számbavétele. A kérdés azért is elgondolkodtató, mert míg a múzeumokkal kapcsolatos diskurzus leginkább művészeti megközelítésű, addig a hazai műtárgyállománynak csak a töredéke művészettörténeti. A hazai több mint 52 milliós műtárgyállomány 30 milliós egyedi leltározott tárgyanyagának kiugróan magas szeletét a régészeti anyag alkotja. Messze mögötte elmaradva a második a természettudományi, majd a néprajzi anyag, és jóval utána következik a képzőművészeti és a történeti. Újabb csavart jelent, hogy a leltárkönyvben szereplő műtárgyak száma nem egyenesen arányos a gyűjtemény értékével. Azaz a régészeti töredékek és a kvalitásos műalkotások közé nem tehető egyenlőségjel. Ráadásul míg a régészeti, a természettudományi és a néprajzi anyag tárgyainak eredete legtöbbször dokumentált, addig egy-egy bútor, szőnyeg, festmény esetében előfordulhat, hogy a tárgy alkotójával szemben keveset tudunk a tárgy származásáról. Míg egy bakonyi faluhoz könnyű hozzárendelni az onnan gyűjtött tárgyakat, sőt a műtárgy jellemzői alapján viszonylag nagy biztonsággal utólag is meghatározhatjuk, addig egy kastély eredeti berendezését újra összeállítani sok esetben évek kutatómunkáját igénylő vállalkozás. Az, hogy egy műtárgy egy bizonyos család birtokában állt, nem feltétlenül bizonyíték arra, hogy egy bizonyos épületben használták. Óriási kutató- és szervezőmunka szükséges ahhoz, hogy egy-egy épület meghatározott korának berendezését megnyugtatóan állítsuk össze. Ehhez viszont elengedhetetlen az intézményi és az anyagi háttér biztosítása. Ugyanakkor az intézmények, magánszemélyek közötti kölcsönzési szerződéseket szabályozó törvénynek nem árt tartalmaznia, milyen tárgytípusról hogyan rendelkezik. Cseppet sem mindegy, hogy festmény, kristály, textil, oldsmobil, gazdasági eszköz, numizmatikai vagy kódexgyűjtemény a kölcsönzés tárgya. A múzeumi műtárgyállomány rendkívül összetett, amit a törvényi szabályozásnak is figyelembe kell vennie!
Van másik!
A törvénymódosító javaslathoz fűződő indoklások, a kulturális és sajtóbizottságon elhangzott vita egyik legfontosabb megállapítása, hogy ki kell szabadítani a magyar műtárgyállományt a raktárakból. A javaslat szövege azonban nem szól arról, hogy a miniszter – a nemzeti kulturális érdekre figyelemmel és a széles körű hozzáférés céljait szem előtt tartva – csak a raktárakban állomásozó tárgyakról dönthet, vagy netalán a kiállításokban látható tárgyak bemutatási helyét is megváltoztathatja. Amikor egy kurátor arról dönt, hogy milyen tárgyakat választ be egy kiállításba, több tucat szempontot érvényesít. A kiállítóhely adottságain, az adott koron, az alkotón, a tárgytípuson, a tárgyhoz kapcsolódó történeteken, a tárgy szimbolikus jelentésén túl számtalan érvet összevet. Az elkészült kiállítás önálló szellemi termék, amelynek tárgyai csak a legritkább esetben cserélgethetők, vagy csak előre átgondolt rendszerbe illesztve. Legyen arra anyagi keret és módszertani eszköztár, milyen módon forgathatók a tárlatokban és az egyes állandó kiállítási egységben a témához kapcsolódó raktári műtárgyak. Muszáj olyan állapotba hozni a műtárgyállományt, hogy bármelyik darabja bármikor kiállítható legyen.
A raktárakban őrzött tárgyak bemutatásának leghatékonyabb módja továbbra is az, hogy minél több új időszaki, félállandó kiállítás nyíljon, ahol mindig új, aktuális szempontok szerint válnak hozzáférhetővé a múzeumok tárgyai.
„Raktárakban porosodó…”
A kulturális bizottság ülésén a leggyakrabban elhangzó kifejezések rangadóján a „raktárakban porosodó tárgyak” magasan verte a mezőnyt a témával kapcsolatban. Cáfolhatatlan tény, hogy még mindig működnek ritkán takarított, poros műtárgyraktárak Magyarországon. A Múzeumi Állományvédelmi Programnak köszönhetően azonban az elmúlt 10 évben egyfajta szemléletváltás indult, amelynek köszönhetően a poros raktár kihalófélben van. A legfrissebb 2010–2011-es felmérés eredményei itt! Mint ahogy a Magyar Múzeumok Online-on is olvasható volt, még mindig nem megnyugtató a helyzet, a tendenciák azonban határozottan előremutatók. Ugyanakkor az elmúlt évek múzeumpolitikája arra is talált megoldást, hogyan oldja meg egyszerre a műtárgyvédelem és a hozzáférhetőség kérdését. Az elmúlt években átadott 13 látvány- és tanulmányi raktár többsége kiváló példa arra, hogy érdemes közösen gondolkodni, a jó példákat megtalálni, megvitatni, és esetleg országos projektet építeni rájuk.
A törvénymódosítási javaslat tehát olyan témát vet fel, amelyről már elindult egyfajta diskurzus, de a felvetésekre még nem született megnyugtató válasz. Óriási előrelépés lenne, ha erre az átfogó, sok szempontot érintő szakmai vitára sor kerülhetne, mielőtt a javaslat törvényerőre emelkedne. Az átalakuló múzeumi intézményrendszer szempontjából stratégiai kérdés, hogyan viszonyuljanak az egyes gyűjtemények saját, illetve más múzeumok tárgyaihoz. Vajon megmarad-e a múzeumok saját műtárgyállományukat érintő autonómiája, vagy a következő évtől kezdve a tudományos elvárások mellett más szempontokat is érvényesíteniük kell gyűjteményi stratégiájukban?
