Betű a falon
SZUBJEKTÍV
Mennyi a kiállításokban az ideális szöveg? Milyen műfajok könnyítik a befogadást? Az egységes szövegstruktúra segíti-e megértést? Nem veszítünk-e látogatót a rémisztően sok szöveg látványával? Van-e ideális megoldás és válasz e kérdésekre?
| Frazon Zsófia |
2013-12-17 14:00 |
A szöveg mint technikai körülmény
„A szövegek kezelése a kiállításokban különleges figyelmet kíván, éppen a szövegek elvontságából kifolyólag. Ezenfelül ez a médium nem felel meg a muzeális prezentációnak; a szövegek alapjában véve ellentmondanak a kiállítások lényegének. Kialakításukkor egyaránt figyelembe kell venni a grafikai megjelenés képét (felismerhetőség), a textuális felépítést (olvashatóság, érthetőség) és a tartalom összeállítását (argumentáció, dramaturgia). E problémák mellett a muzeális kiállításoknak meg kell oldaniuk a megszólítottak rájuk jellemző sokszínűségének kérdését is, mivel az intézményt a legkülönbözőbb társadalmi rétegek képviselői látogatják.”
Az idézet Friedrich Waidacher Az általános muzeológia kézikönyve. Metamuzeológia, történeti muzeológia, elméleti muzeológia című könyvében olvasható, amely németül 1999-ben, magyarul pedig 2011-ben jelent meg.[1] A mű kézikönyv, műfajából adódóan: kivonatol, hivatkozik, egyszerűsít és strukturál. A kézikönyv egyszerre praktikus és veszélyes műfaj, hiszen akkor működik jól, ha használója is birtokában van egyfajta komplex tudásnak, látja és érti a különbségeket, a könyv pedig ezek elrendezésében és egymásra vonatkoztatásában segíti őt. Viszont az egyszerűsítésben épp a bölcselet vész el: a gondolkodás; az elmélet, a módszer és a praxis bonyolult összefüggése.
De nézzük Waidacher állításait szövegszerűen: „A szövegek kezelése a kiállításokban különleges figyelmet kíván, éppen a szövegek elvontságából kifolyólag” – írja. Igen. Ahogy a tárgyaké és az elrendezésé is – tehetjük hozzá. De miért gondoljuk, hogy egy kiállításban a szöveg olvasása a látogatók számára elvontabb, mint a tárgyak vagy az elrendezések olvasása? Miért gondoljuk, hogy a tárgyak és a térbeli interpretáció nyelvét jobban értik látogatóink a szövegnél? És miért gondoljuk azt, hogy: „a szövegek alapjában véve ellentmondanak a kiállítások lényegének”? Milyen kiállításra gondol a szerző? Majd jönnek a kulcsfogalmak: felismerhetőség, olvashatóság, érthetőség, argumentáció, dramaturgia. És a bonusz track: számolnunk kell a befogadók tudásának és felkészültségének sokszínűségével.
Nem akarom a könyv néhány mondatát túlinterpretálni, mégis szeretném láttatni: Waidacher a muzeológia mint tudomány meghatározása során a kiállításokra vonatkozó fejezetekben épp azt a komplexitást veszti el, amelynek megteremtésére a kötet első, eminensen történeti részében törekszik. A kiállítási szöveg a kötetben technikai körülménnyé válik: információk átadására létrehozott eszköz, ami ellentmond a kiállítások lényegének. Ironizálva azt is mondhatnám, hogy Waidacher egy punk, aki szívesen kötelezné el magát olyan radikális bemutatási módok mellett, amelyek kizárólag a források elrendezésén alapulnak. Azt viszont már Aby Warburg zseniális művészettörténésztől megtanultuk, hogy ez nagyon izgalmas, de roppant intellektuális erőfeszítést igénylő tevékenység, s mint ilyen, csak kevesek számára adekvát eljárás. Az irónián túl: Waidacher nem egy punk. Jelentős szakirodalmi tudásra épített muzeológiája magyar viszonylatban pedig nem megkerülhető. Egyrészt azért, mert nem állnak rendelkezésre a témában kézikönyvek, másrészt azért, mert egy viszonylag friss egyetemi tankönyvvel van dolgunk. A célom tehát a fenti gondolatok cáfolata lesz.
A múzeumi szöveg tudományos kontextusa
A „betű a falon” fordulat arra utal, hogy a kiállításokban a szövegekkel másként találkozunk, mint egy könyvben, napilapban, képen, tárgyon vagy egy technikai eszköz képernyőjén. A betűk nem feltétlenül vannak a falon, de mégiscsak a térben, mi pedig azt szeretnénk, hogy a látogatók elolvassák. És elsősorban nem betűről, hanem szövegről van szó, amelynek megértése az olvasáson és a gondolkodáson keresztül lehetséges. A „betű a falon” fordulat tehát inkább metafora: olyan szókép, amely a múzeumi tudás és az interpretáció kiállítási lehetőségeire utal. A kiállítási terekben elhelyezett szövegek létrehozása egymástól eltérő trópusokat illeszt, továbbá tudást, szakembereket és együttműködést igényel. A munka a forrásokkal dolgozó tudományokkal kezdődik: ezt azok a szakemberek képviselik, akik a gyűjteményekben található forrásokkal dolgoznak, egy tudomány elméleti és módszertani szabályait követik, használják a kurrens tudományos szakirodalmat, és gondolatokat fogalmaznak meg a vizsgált tárgyról, jelenségről, témáról. Ehhez jön a múzeumelmélet és a múzeumtudomány, amely ezeket a gondolatokat kapcsolja egybe kommunikációs és művészeti komponensekkel. Ez nem holmi úri huncutság és elméleti okoskodás, hanem a tudás múzeumi eszköze. És sajnos nálunk kevés figyelmet kap. Amikor előállt a múzeumi tudás, akkor jöhet a pedagógia és a pszichológia, amely a tartalmi fordításért, illetve az alkalmazott művészet, amely a vizuális fordításért felelős. Tehát forrásokkal dolgozó tudományok, múzeumelmélet és múzeumtudomány, pedagógia és pszichológia, illetve alkalmazott művészet. Ezek jelentik a kiállításokban elhelyezett szövegek és interpretációk tudományos kontextusát.
Műtárgy és interpretáció
A kiállításban határozott kézzel kell elválasztani az interpretációt és a műtárgyat. Különösen fontos ez, amikor a szöveg (vagy a betű) maga is műtárgy. Ez jellemzi például az irodalmi muzeológiát, az archívumok és dokumentációs centrumok praxisát, de része a művészeti gyakorlatnak is. Talán kevésbé ismert, de a betűknek saját múzeumuk is van. Missziója szerint a berlini BuchstabenMuseum Berlin betűit gyűjti, elsősorban a nyilvános terekből: az átalakítások és átépítések, vizuális átszabások következtében funkcióját vesztett betűket és szimbólumokat muzealizálja. A gyűjtemény – a megmentésen túl – a betűk mindennapokban betöltött szerepére, a tipográfiai és technikai átalakulásokra, a vizuális kommunikáció nyilvános tereire reflektál. A betűk tehát itt dokumentumok: a tipográfia, a városi kultúra, a fogyasztás, a nyelv és az írásrendszerek kutatása szempontjából fontos források. A BuchstabenMuseum esetében a „betűk a falon” fordulatnak nagyon konkrét és nagyon szó szerinti jelentése van: lényegében ez a múzeum prezentációs módjának alapja. A múzeum állandó kiállítása lényegében egy tanulmányi tér, ahol betűk között sétálhatunk. A részletkérdéseket a tematikus időszaki kiállítások mutatják be, ahol nem kapjuk ekkora dózisban a betűket, az interpretáció viszont komplexebb.
Egészen más gondolatra épül a második világháborúban elpusztított európai zsidók berlini emlékművének föld alatti kiállítása. A Denkmal für die ermordeten Juden Europas nagyon erős vizuális jel a város terében, a kiállítás pedig határozott kézzel nyúl az írás-életben maradás / olvasás-emlékezés összefüggéseihez. Az emlékezést a mindent beborító szövegek, személyes vallomások és történetek olvasása indítja el. Az áldozatok és túlélők írásban rögzítették az ép ésszel felfoghatatlant, egyben az írás volt számukra az egyetlen lehetőség a gondolatok és érzések egyben tartására. A lehetőség az életben maradásra. Viszont a vallomások arra is kitérnek, hogy az írás rendkívüli nehézségekbe is ütközött: nem volt papír és íróeszköz, a szövegeket el kellett rejteni, vagy kicsempészni. A kiállítás első fele ezekre a szövegekre épül, amelyek nem mint dokumentumok, hanem mint digitális másolatok szerepelnek – az építészeti környezetbe ágyazva. Ami a felszín felett névtelen sírkő, a kiállításban személyes vetületet kap: az áldozatok gondolatai között járunk, sűrű szöveg-szöveten, de fel sem merül, hogy sok volna a betű. A befogadók olvasásra és gondolkodásra késztetése, intellektuális és emocionális bevonása nem más, mint szellemi aktivitásra épített kiállítási stratégia. A prezentáció az archívum, a levél, a napló és a jegyzet szöveges eszközeit egyaránt használja – nemcsak szövegforrásként, hanem műfaji és módszertani elemként.
Az ugyancsak berlini Jüdisches Museum Daniel Libeskind építészeti tervei alapján valósult meg. A hely az emlékmű, az emlékhely és a múzeum nagyon módszeresen végiggondolt formája. Most csak egy térre hivatkozom: a földszinti, építészetileg három tengelyre és két emlékezőhelyre épülő térre. A három tengely a száműzetésről, a teljesen elégő áldozatról (holokauszt) és a kontinuitásról van elnevezve. A száműzetés egy kertbe, a holokauszt egy toronyba, a kontinuitás pedig az állandó kiállítás irányába vezeti a látogatót. A holokauszt és a száműzetés folyosószerű tengelyein falba mélyesztett vitrinekben személyes tárgyak és történeteik olvashatók, amelyek személyes felajánlások alapján kerültek a múzeumba. Fényképek, levelek, apró tárgyak, amelyek az áldozatok után maradtak, és a hozzájuk kapcsolódó privát emlékek. A tárgyak és a szövegek nem könnyen hozzáférhetők, egészen közel kell hajolni a kerek, kimaszkolt üvegfelülethez, hogy minden részlet láthatóvá váljon, a szöveg pedig olvashatóvá. Nem cél a kényelem, a nézőnek meg kell hoznia a döntést: akar-e elég közel menni, hogy lássa. Két lépés távolságból sem a vitrinben az installáció, sem pedig a történet nem látható és érthető. A prezentáció eredeti tárgyakra és forrásokra épül, ahol ez szükséges: átiratban és fordításban. A történeti szituációt értelmező és interpretáló rendezői szöveg csak a vitrineken kívül, a falon olvasható.
A fenti példákban a szövegek kiállításba illesztése alapvetően a múzeumtudományi tudásra épített kurátori praxis része. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem kizárólagos lehetőség, de kurátorként vonzó. És ezekből a gyakorlatokból az is kitűnik, hogy a szövegek a múzeumi prezentáció megfelelő médiumai, és nem mondanak ellent a kiállítás lényegének – ahogy ezt Friedrich Waidacher állítja.
Kiállítótér, műtárgy, kézírás
Az alábbiakban olyan példákra térek át, amelyekben a művészeti és a társadalmi megközelítés – akár kritikai gyakorlatként – kapcsolódik egymáshoz, és ennek lenyomata a kiállításban is megjelenik. Az összefüggés a kiállítótér, a műtárgy és a kézírás összefüggései felé vezet.
2011 őszén volt látható a Ludwig Múzeumban a Yona Friedman. Architecture without building. A nemépítés gyakorlata című kiállítás. Erőss Nikolett és Somogyi Hajnalka kurátorok nemzetközi kollaboratív projektként valósították meg a munkát, amelyben a résztvevők Yona Friedman gondolatainak modellezésére kaptak teret. A falakat uralta a kézírás. Az egyik kulcsszöveg így szólt: „Az itt kiállított tárgyak nem pusztán tárgyak, hanem gondolatok, és a gondolatokhoz fűződő történetek. Gondolják tovább, ez már önökön múlik.” A kézírás egyfelől a Yona Friedman életművét erősen átható kézzel készített jegyzetekre és skiccekre utalt, másfelől a szubjektivitás és a saját gondolat kitüntetett szerepe épp a kézírás segítségével itatta át a kiállítási teret. Hasonló gesztuson alapult a Szépművben 2012 tavaszán csak rövid ideig látogatható St. Gallen-i kalandok című kiállítás, amelyben a St. Gallen-i művészeti műhely mint a második világháború utáni művészeti útkeresés egy sűrűsödési pontja jelent meg. Ez a kiállítás is élt a kézírás lehetőségeivel: a témaszövegek leíró címei készültek kézírással, a kézírás grafikai felnagyításával (kurátor Bódi Kinga; a koncepció kialakításában közreműködött: Türk Tímea). A kiállítás léptéke teret engedett a kísérletezésnek, amelyben a kézírás nemcsak technikai részlet, hanem az egész St. Gallen-i jelenségre komplexen utaló, jelentésteli gesztus volt: ahol művészek, gondolkodók találkoztak, diskuráltak, együtt hoztak létre alkotásokat. Mindkét esetben fontos, hogy nem kézírásnak látszó betűkészletről, hanem valódi kézírásról volt szó. És az is egyezik, hogy a szövegek rövidek voltak: mottók, témacímek, feliratok.
A rengeteg szöveg
A továbbiakban két olyan munkára utalok, amelyekben a tartalmi szál, a tárgyválogatás, az elrendezéssel és a szövegekkel való bíbelődés egyforma hangsúllyal szerepelt. Mindkét munkáról már többször, több helyen beszéltem és írtam, ezért most csak a szövegek felől közelítek. Az első munka a 2011-es EtnMobil 2.0 – kiállítás, fotóműterem, archívum című, lakókocsiban megrendezett kiállítás. A kocsiban egyedi tárgyak és egyedi történetek szerepeltek, melyeket két fogalom (a mozgás és mobilitás), a kis tér, a sűrű szövegháló, az erre felhúzott vizuális világ tartott egyben. A 17 vitrinből és vetített képekből illesztett kiállítási mű közel negyvenezer leütést tartalmazott. A 10 négyzetméteres lakókocsi berendezése, a szövegek elhelyezése kisebb bravúrnak számított – a padlótól a plafonig (a tervezési munkát Seres Tamás tipográfus grafikus és Agócs Írisz illusztrátor végezte). A teret viszont nemcsak kikockázni kellett, hanem az olvasóknak világosan egyértelművé tenni, hogy melyik szöveg melyik vitrinhez tartozik. Tehát a grafikai munkában nemcsak a tipográfia, a színhasználat, hanem a jelek is fontos szerepet kaptak. A nyilak remekül rímeltek a közlekedési és irányítótáblák jelhasználatára, így a grafika kulcselemévé váltak. A betűk és a nyilak pedig a kocsi külső falára is kikúsztak.
Az olvasók a kiállításban 17 hangot hallhattak: az írások sem műfajilag, sem nyelvhasználatban nem hasonlítottak egymásra. 17 szerző, muzeológusok és használók, névvel, várossal, foglalkozással. Tehát nem „a múzeum” beszélt, hanem a privát térnek megfelelően (családi lakókocsi) közvetlenül egy-egy ember: a tárgyról, a hozzá kapcsolódó kutatásról, esetleg a kalandról. Attól függően, hogy milyen perspektíva megvilágítását tartotta szem előtt a szerző. A kortárs világ töredezettsége és sokszólamúsága a szövegeken keresztül jelent meg a lakókocsiban. Ahol nem volt elég a fal, ott beszövegesedtek az ablakok és a rolók is. Nem kellett mindent elolvasni: hagyhatta magát a látogató sodródni. Viszont ha ráérzett a szerkesztés és a történetmesélés ízére, akkor ez ösztönözhette. A hitetlenkedés és a kérdés volt a két legjobb látogatói attitűd, ami egyben csapdaként is működött, de akkor sem veszett el, ha kihagyott valamit. A tér nem riasztott a méretével, nem volt haladási irány vagy egy ívre felhúzott történet. A kiállítás terében pedig összekapcsolódott olvasás az írással: a látogatók leírhatták saját történeteiket, így szerzővé válhattak, szerepet oszthattak maguknak, műfajt, hangot, terjedelmet választhattak anélkül, hogy bármilyen kontroll érvényesült volna. A kiállítás pedig archívummá vált: ami virtuális formában kísérte az utazást, majd önálló web2 archívummá vált. A kiállítás nyitott mű lett, a leütések száma pedig még ma is növekszik.
A 2012 őszétől egy szemeszteren keresztül működő TÁRGYAS_RAGOZÁS - szubjektív etnográfia című kiállításnak nemcsak a címe hangzott rettenetesen, hanem maga is az volt: műfaját tekintve tanulmányi kiállítás, installációjában szikár és könyvszerű, a szöveg mennyisége pedig meghaladta a lakókocsiét. A tervezés során fontos volt, hogy a tárgyak, a feliratok, a leírások és a történetek felférjenek az installációra, a kiállítást körbevevő falfelület pedig üres maradjon. A szerkesztés olvasás- és szövegmódszertani minimumokra épült: felirat és tárgy nem szerepelt az installáció azonos oldalán, így a szövegek nem kerülhettek vitrinbe, nem váltak a tárgyak hátterévé. Így aztán a kiállításnak volt egy tárgynézete és egy szövegnézete. Ez egyfelől megmozgatta a nézők testét (olvasás után muszáj volt átmenni a túloldalra megnézni a tárgyat), másfelől a nézők gondolkodását is (hiszen, ha a tárgyaktól indult, akkor többször fejtörést okozott, hogy mi is lát, gondolatait követve ezt ellenőrizhette a szövegoldalon). A térbeli lapozgatás utalt a könyvre, azon belül is a lexikonra, amelyet a szövegek hasábos tördelése és jelhasználata erősített. Térszervezés szempontjából viszont elsődlegesnek számított, hogy a kiállításnak legyen egy pontja, ahonnan átlátható a tér, ahonnan világosan leolvasható a tartalomjegyzék. A térre fordított interpretációk esetében az átláthatóság segít a biztonságérzet megteremtésében egy idegen térben: azt sose felejtsük, hogy egy látogatónak a múzeum és a kiállítás tere – bármilyen otthonos is – mindig idegen.
A szerkesztői munka mellett a szerzőség és a sokszólamúság a TÁRGYAS-ban is érvényesült. A szövegek szerzői néprajzkutatók, szócikkszerzők, muzeológusok és használók voltak. De műfajilag is komplex mű volt: olvashattunk lexikonszócikket, múzeumi tárgykatalógusokból származó meghatározást, termékleírást és személyes történetet. Viszont nemcsak a szerzők, a műfajok, hanem az idő is változó volt: a TÁRGYAS létrehozásának egyik motivációja ugyanis épp a kortárs tárgyanyag történeti/gyűjteményi kollekcióval való összeolvashatósága, ennek egy lehetséges kísérlete volt. Ehhez egy némileg didaktikus módszer társult: míg a látogatók által könnyen azonosítható, evidensen néprajzi tárgyak mellett absztrakt, értelmező, funkciókra és típusokra épített „hideg” szövegek szerepeltek, addig a fogyasztói kultúra esendő, vagy kevésbé etnográfiainak azonosított, ezért idegen tárgyai mellé megkapó és szórakoztató személyes történetek. A megoldás didaktikusságát menti, hogy a kiállítási tárgykollekció esetében a tárgy-szöveg összefüggés valóban így festet. Ellenben nem jelenti azt, hogy ez miden esetre érvényes: hiszen vannak régi tárgyaink beszédes történetekkel, és maiak, amelyek nem feltétlenül a használók szubjektív világából kerülnek ki.
A kiállítás szövegvilágán túl a műfaji sokféleség tovább fokozódik, ugyanis a választott témákhoz készült hét irodalmi szöveg: a jelenetek az interpretációt a fikció irányába nyitották meg. A szövegek szerzője Keresztesi József irodalomkritikus, író, dalszövegíró volt, és a műfajok, amelyek felé megnyitotta a szövevényes múzeumi szöveghálót, az orosz realista jelenet, az angol útleírás (indiai utazás), a magyar népmese, az angol detektívtörténet, a bohózat, a recept és a rap, végül a lánclevél. A jelenetekből hangjáték készült, amely a kiállítási DVD-n és a kiállítótérben volt hallható, a finisszázson pedig felolvasószínházként, élőben is elhangzott. A kiállítás komplex szövegrendszerben viszont egy műfaj egyáltalán nem szerepelt: a rendezői interpretáció szöveges megfogalmazása, amely akár egy-egy téma vagy a kiállítás átfogó értelmezését adta volna. És épp ez a komponens, a hiány tette lehetővé a közös munkát: amelyben létrejöhetett a látogatók saját olvasata: szóban, aktivitásban vagy akár képben.
A fenti példák nem segítenek megválaszolni a kérdést: mennyi a kiállításokban az ideális szövegmennyiség? Milyen műfajok könnyítik a befogadást? Hogy az egységes szövegstruktúra hozzájárul-e a mondanivaló megértéséhez? És nem veszítünk-e látogatót a rémisztően sok szöveg látványával? Az viszont talán kiderült, hogy a kiállítás alapvetően vizuális rendszerében a szöveg nagyon ideálisan válhat a mesélés eszközévé, illetve nemcsak tartalommal, jelentéssel rendelkező „valami”, hanem akár a kiállítás központi eleme is lehet – abban az esetben is, ha a szöveg nem műtárgyként szerepel a kiállítási műben. A kis lépték persze kedvez a kísérletezésnek, és tulajdonképpen minden kiállítás saját, módszeresen felépített szöveges interpretáció után kiált.
Epilógus…
…amelyben elmondok egy kurátori történetet arról, hogy miként használható néhány lecserélt és kidobott kiállítási betű akár egy kiállítás kritikai olvasatának létrehozásához. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójában a Gallery by Night öt napján művészekkel dolgoztam együtt a Betűszedés című kiállításon. A koncepció a Néprajzi Múzeum, a Magyar Zsidó Levéltár forrásainak és művészek alkotásainak összeolvasására épült. A kiállítás a betű, a szó, a szöveg és a jelentéstulajdonítás aspektusaira reflektált. Ehhez a munkához használtam a Néprajzi Múzeum A magyar nép hagyományos kultúrája című állandó kiállítás egykori betűit. A kiállítás 1991-ben épült, a betűk akkor kerültek a falakra. Két méretben: a nagyobbak a termek és témák főcímei, míg a kisebbek az alcímek voltak. Öntés és ragasztás: egyesével. 1997-ben a kiállítás elemeiben megújult, az addig lehullott betűk kiegészültek. Majdnem ugyanolyannal. Aztán hosszú szünet után 2011–2012-ben a kiállításban több életmentő beavatkozás történt, ebből az egyik a szövegek grafikai átszabása volt. A régi betűk lekerültek a falról, és miután szemétbe mentek volna, megmentettem őket. Szépen formált betűk, egyfajta antiquaként azonosítottam, kimostam, megszárítottam és eltettem egy dobozba. Akár egy régész a leleteket. Aztán a Betűszedés kiállításhoz elővettem, és kiraktam belőlük két szót, amelyek az eredeti helyükön, A magyar nép hagyományos kultúrája kiállításon is olvashatók voltak: RÉGI HÁZ. És ez elindította bennem a lavinát: a betűk 1991-ben készültek, én akkor kezdtem a néprajz szakot. Mit tudtam a régi házról? Szinte semmit. És mit tudtam a múzeum állandó kiállításáról? Szinte semmit. De még ennél is kevesebbet Fekete Györgyről, a kiállítás látványtervezőjéről, aki megtervezte a vizuális rendet, amely ma is látható, és kiválasztotta a betűket, amelyek ma már nem láthatók. A kiállítás ma emlékmű is: egy korszak dokumentuma, tárgyakkal, szövegekkel, szereplőkkel és gondolatokkal. Örökség. Ráadásul a nehéz fajtából. Amelynek eredeti összefüggései már nagyon kevéssé láthatók. A tárgyak és a szövegek maradtak, a szereplők és a gondolatok elhalványultak. És bármilyen abszurd, de ezek a betűk segíthetnek végiggondolni a kiállítás archeológiáját: erről mindenkinek lesz egy története, a betűtől eljuthatunk a szavakig, a szavaktól a szövegekig, a szövegektől pedig a jelentésekig. Így talán összeállhat a RÉGI HÁZ: az új gondolatok számára.
[1] arthist.elte.hu/TAMOP_412/2_1_waidacher.pdf (idézet helye: 175. oldal)
