©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A képzelet pátoszformulái

Február 6-án nyílt a kArton Galériában a Magyar Hippik című kiállítás. MEGNYITÓ.

Lehet, hogy elsőre furcsán hangzik, de nagyon pontos, hogy Magyar Hippik, s véleményem szerint nem ugyanazt jelenti, mintha a Hippik Magyarországon lett volna a cím. Ezt nem a nyelvészeti szőrszálhasogatás mondatja velem, hanem az a hidegháborús tény, hogy az 1960–1970-es években más volt fiatalnak lenni a Fal két oldalán. És még csak nem is arra gondolok, hogy Nyugaton könnyű volt és problémamentes, míg mondjuk hazánkban a kék fényes Szabó László vágott rendet a szó szoros és átvitt értelmében a renitens fiatalokon a párt lapjában. Könnyen kínálkozik ez a szembeállítás, de nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne, ugyanakkor a társadalom- és kultúratörténeti helyzet árnyalásával cseppet sem szeretném visszamenőlegesen az államszocializmus malmára hajtani a vizet.

Ezért fontos a cím.

Ha csupán „hippik Magyarországon” lett volna, akkor naivan feltételezhetnénk, hogy egy hitvallásában, életvitelében és -szemléletében homogén mozgalommal állunk szemben, amelyet történetesen elválaszt a Vasfüggöny nevű politikai, ideológiai alkotmány. Ám a helyzet ennél egy cseppet komplikáltabb. Persze nem állítható, hogy a magyar fiatalok ne tudtak volna valamit arról, mi is történik az Egyesült Államok nyugati partján vagy éppen Nyugat-Európában: megannyi szemtanú, közlés és dokumentum igazolja ezt, s erről szól a kiállítás is. Ám eddig kevésbé számoltunk azzal, hogy honnan és hogyan tudták azt, amit tudtak? Azt innen-onnan meg lehetett tudni, hogyan néz ki egy hippi: hosszú a haja, a mai ifjúság számára hihetetlen mennyiségű szőrt visel a testhajlataiban és az arcán, virágos ruhákban jár, és igyekszik az ún. felnőtt-társadalom idegeire menni. Van egy különös anyanyelve: a rockzene, amely akkoriban épp félúton volt az radikálisan új önkifejezés és a hatalmas biznisz között. A hippi normákkal szemben kihívó magatartásának másik összetéveszthetetlen sajátossága a szex: nevezetesen a szexuális személyiség kidolgozása, amely ízig-vérig tekintélyellenes, és fittyet hány a szülők polgári normarendszerére. A kasztrált nő képzetével szembeállítva fogalmazta ezt úgy 1970-ben Germaine Greer, hogy ez a „széttett lábbal ülés méltósága”.

A közhiedelemmel ellentétben azonban nem ekkor „találták fel” a szabad szerelmet és a szexuális szubjektumot, hanem jóval korábban: Moholy-Nagy László Berlinben már élt kommunában, és Kassák Lajos egyik lapja, a Munka 1929-ben már szexuális ankétot hirdetett (jóllehet a kifejezés újszerűségére jó példa lehetett, hogy akkor még szabályosan: szekszuálisnak írták), a kör pedig hitte és hirdette nemcsak a szabad szerelmet, de a szexpolt is. Ám csak igazat adhatunk Perneczky Gézának, midőn 1981-ben azt írja, „lehet, hogy az avantgarde tényleg megszűnőfélben van. Azt azonban elérte, hogy a korszakteremtő szándék, a közvetlen beavatkozás a történelem belügyeibe kis fanatikus művészcsoportok programjából széles néptömegek mindennapi foglalkozásává lett. Tényleg van valami népművészethez hasonlítható, sőt: valami dilettáns és vulgáris is abban, ahogy ez a magatartás tömegkultúrává válik. Sár és iszap, fű, felhők és tenger fedik be az avantgarde merészen komponált vásznait. Ezt a sarat, füvet vagy felhőzetet azonban négy kontinens fiatalsága tekinti korszakos jelentőségű varázsszernek a megbukott igazi korszak pótlására.”

Ám még mindig nem válaszoltunk arra, hogy mennyiben lehetett más Keleten hippinek lenni, mint Nyugaton. Ugyanazt csinálták-e a hatvanas és hetvenes évekbeli fiatalok, amikor ugyanazt csinálták? Ha a test, a szőr, a zene, a ruha, a viselkedés mind-mind célzatos kommunikáció és politikai tett e lázadó fiatalemberek részéről, az vajon pontosan ugyanúgy „találja-e el” a pocakosodó kaliforniai kishivatalnokot, mint az árnyékban is izzadó, VOR-zakót viselő belvárosi pártbizalmit? Amennyiben az amerikai fiatalok tiltakoznak a vietnami háború és az amerikai agresszió ellen, mit jelent az, hogy magyar fiatalok egy csoportja ugyanezt teszi, holott mi – elvben, hivatalosan – a megtámadottakkal szolidarizáltunk? És nehogy azt gondoljuk, hogy pusztán „a” háború ellen keltek ki! Hiszen ha valaki meghallgatja a Gerilla együttes Johnson kirándulása című 1967-es polbeat szerzeményét, vagy ugyanebből az évből a Disszidenseket, melynek szövegét a forradalmi költészetben érdekelt Haraszti Miklós írta (lásd még Költők, dalok, forradalmak. Zeneműkiadó, 1969), továbbá még azt is tudja, hogy egy évvel később Haraszti barátait maoista szervezkedés címén elítélte a népköztársaság, akkor végképp nehezen érthető, hogy ki, mikor, mi ellen tiltakozott és miért?

Néha úgy tűnik, hogy a lázadás, a tiltakozás érzületetikája, valamint a populáris kultúra s benne hangsúlyosan a zene gesztuskészletei, Aby Warburg szavával „pátoszformulái” sokkal erősebben hatottak, mint a belső tartalmi jegyek; vagyis az, amit gondoltak. Radnóti Sándor mutatott rá arra, hogy Warburg emlékezet-fogalma alapvetően pszichológiai jellegű, mely olyan kérdésekre összpontosít, mint az emberi mimika és gesztikuláció jelentésének megőrizhetősége. Ezekhez az életmegnyilvánulásokhoz hozzáveszi még a hajat, az öltözéket, továbbá indulati és egyéb lelki beállítottságokat, melyek az attitűd sajátosságait írják körül. Vegyük észre, hogy a kelet-európai ifjúság aligha lázadhatott a mindent (tévét, utcákat, tereket, konyhákat, szobákat) elöntő fogyasztás automatizáltsága ellen a kádári szimulált fogyasztói kultúra világában, ahol a jeanst „farmernek” hívták (s különös módon hívják ma is), a hivatalos zsargonban pedig „vadnyugatinadrág-viseletnek” (Kádár János szófordulata 1967-ben a KISZ VII. kongresszusán). A korabeli lapok toposzai is a külsőségeket hangsúlyozzák, vagyis a képzelet pátoszformuláit visszhangozzák. Sőt a leghíresebb, Szabó László sistergő cikke az 1973. december 16-i Népszabadságban is roppant módon keres egy toposzt, amelyet nem talál. Így indít, in medias res, a Happening a kriptában című filippikája: „Tanúsítom, nem találtam senkit Balatonbogláron, aki a nyáron tömeges szexpartikat látott volna a temetőkápolnában. Pedig többen mondták. Mert ha éjjel, az éjszakának megfelelő hiányos öltözetben, földön is fekszik egymás mellett harminckét lány és fiú – az még nem tömegszex. Márpedig csak erre vannak szemtanúk. Igaz, erre többszörösen is. Sok éjszakáról. És mindig más és más lányokról és fiúkról. Olykor 15-16 évesekről. Ne lóduljon neki tehát a képzelet, mert senki nem látott ott tömegszexet. Legfeljebb azt, hogy ugyanezek a lányok és fiúk, akik éjszaka egymás hegyén-hátán pihentek a kápolnában, meg a kriptában, reggelente lejártak az utcai kúthoz, a főút mellé. És félmeztelenül mosakodtak.”

Ennek az alig leplezett inszinuációval kibélelt vádiratnak alapja nem más, mint a beleképzelés, vagyis a fentebb említett hallomások pátoszformulákká lényegítése, még akkor is, ha Szabó László bizonyosan nem hallott soha Aby Warburgról. A beleképzelés, az átlényegítés azonban nemcsak – ahogy Garaczi nevezte a Pompásan buszozunkban – „a naponta három doboz Philip Morrist elszívó Szabó László főcsővezető” sajátja volt, hanem – a nyugati nemzedéktársakkal való fizikai találkozás lehetőségek híján – a kortársak többségéé is. Fekete-fehér képek, a luxemburgi rádió és a SZER felvételei, Nyugaton járt barátok vagy családtagok színes beszámolói alkották az alapját annak az elképzelt tudásnak, amellyel a többség rendelkezett. A Nyugat s a hozzá kapcsolódó kellékek sokkal inkább a képzelőerő képekben, tárgyakban, gesztusokban testet öltő pátoszformulái voltak, mint tapasztalati tények.

„Látom itt a tegnap reggeli újságban (…) a képeket – írja Tamás Gáspár Miklós a Summer of love című esszéjében –: Joan Baez 1967-ben San Franciscóban (Haight-Ashbury, a hippinegyed) hippikkel, gitárral, látom [Timothy] Learyt (…), látom az öt mérföldes menetet San Franciscóban a vietnami háború ellen a békejelvénnyel a lobogókon – erről a kelet-európai pártfunkcionáriusok nyilván azt képzelték, hogy elrontott Mercedes-Benz-embléma (…), és látom Jim Morrisont és Jimi Hendrixet, és látom magam előtt az édes lányokat, akik ma nem tetszenének nektek, mert nem gyantázták a lábukat és nem borotválták a hónaljukat, és mindenfelé napoztak pucéran, és nem féltek a fiúktól (végre!), és nem féltek egymástól, és nem féltek a gondolkodástól, és nem akartak állásba menni, és nem akartak diplomát és házasságlevelet és gyászjelentést. (…) [Csak éppen] kurvára komolyan vettük a művészetet. És a filozófiát. És mindent.”

A fentebb említett kölcsönös információhiányt azonban nem hiányosságnak érzékelem, hanem inkább a képzelet felszításának, vagyis egy lehetőségnek, erőforrásnak, amellyel a korszak ifjúsága élt, mert komolyan vette azt, hogy érdemes a változtatás képességére. Egyetlen összevetéssel élve: 1969-ben az ELTE Bölcsészkarán a hallgatók által meghirdetett tartalmi és szervezeti reformot a párt és a KISZ csak együtt tudta elnyomni, a tavalyi diákmegmozdulásokkor minden egyetemi vezető rájött egy perc alatt, hogy semmit sem kell tenni: a közöny, az érdektelenség és az unalom magától megfojtja a diákok törekvéseit.

Az a megvesztegethetetlenség, amellyel a hatvanas évek ifjúsága a szabadságot vágyta és kereste zenében, művészetben, képzeletben, térben, időben, érzelmekben, életstílusban, szexben, éppen az ellenkezője annak a dühösen jelenorientált, biztonságra vágyó, munkakereső pragmatizmusnak, amellyel a mai egyetemisták túlnyomó többsége él. Ez legkevésbé a mai fiatalok hibája, hiszen a „dolgozz mihamarabb!”, a „tedd magad hasznossá!” jelszavai töltik be két évtizede mentális környezetünket. E pragmatizmus nyíltan elítéli, sőt ellehetetleníti az inaktív ábrándozás vagy a tétova céltalanság mézédes pillanatait. A szabad szerelem árfolyama csökken, a hatvanas–hetvenes évek ellenkultúrájában komolyan vett, „stay hungry, stay foolish” mára sikerkalauzok frázisává vált. Bárha remélhetnénk, hogy a szabad szerelem brókerei egyszer megint fellendítik a zabolátlan képzelőerő árfolyamát!

Magyar Hippik. A hippi mozgalom és az underground művészet. Válogatás az 1960-as és 1970-es évek underground műveiből és korabeli felvételekből

kArton Galéria, 2014. február 7 – március 28.