Új név, új épület, új koncepció
BESZÁMOLÓ
A baseli Museum der Kulturen átalakulása az intézmény szinte minden területét érintette: a nevet, az épületet, a koncepciót és a kiállítást egyaránt.
| Gyarmati János |
2014-04-17 18:00 |
Annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert a legutóbbi évtizedek az antropológiai/etnológiai múzeumok népszerűségének csökkenését hozták, egy sor európai múzeumban zajlottak le alapvető változások. Az elmúlt években valóságos átnevezési hullám söpört végig az ilyen jellegű múzeumokon (Basel, Bécs, Göteborg, Párizs), és választottak olyasfajta, újonnan vállalt küldetésüknek jobban megfelelő nevet, mint a „Kultúrák Múzeuma” vagy „Világmúzeum”. Ennél nagyobb jelentőségű változást jelentett számos új múzeumépület építése (Barcelona, Berlin, Genf, Milánó), vagy a régiek alapvető építészeti átalakítása (Basel), netalán teljesen új intézmény létrehozása (Párizs). Mindez jelentős mértékben együtt járt az ilyen múzeumok belső átformálásával, a magukról sugallt kép alapvető megváltoztatásával.
Többszörös változáson ment át a baseli múzeum is, amely 1996-ban változtatta nevét a mára előnytelen konnotációjúnak érzett Museum für Völkerkunde und Schweizerisches Museum für Volkskundéről Museum der Kulturen elnevezésre – hogy ezzel is kifejezze újonnan vállalt küldetését: a kultúrák közötti dialógus előmozdítását. A párizsi Musée de l'Homme-mal ellentétben a névváltoztatás azonban nem járt együtt a múzeum gyűjteményi struktúrájának megváltoztatásával. A baseli múzeum több mint 300 000 darabos tárgyegyüttesében az Európán kívüli gyűjtemények mellett továbbra is jelentős számot (mintegy 80 000 tárgy) képvisel az európai s azon belül a hazai anyag, azaz gyűjtőkörében az európai múzeumok többségével ellentétben, ugyanakkor a budapesti Néprajzi Múzeummal megegyező módon, továbbra is megtartotta az Európán kívüli kultúrákat, illetve az európai és svájci néprajzi anyagot. Ennek megfelelően a múzeum vezetése és szakmai stábja továbbra is azt az álláspontot képviseli, hogy az „egzotikus” és hazai néprajzi anyagot egységben, egymást erősítve kell kezelni és bemutatni. Ez az elv tükröződik megújult kiállítási koncepciójukban is, melynek keretében szakítottak a „Völkerkunde” múzeumok hagyományos kontinentális, területi, kultúrák szerinti kiállításrendezési paradigmájával. Kiállításaikat öt fogalom (közösség, cselekvés, tér, tudás, bemutatás) köré rendezték, azt is vállalva, hogy a múzeum olyan „highlight” darabjai közül, mint a guatemalai maja város, Tikal piramisairól a baseli Gustave Bernoulli által 1877-ben eltávolított, valóban páratlan domborműves szemöldökgerendák, csupán egyetlen darabot hagytak meg kiállításukban. Az évi négy-hat időszaki kiállítás mellett állandó tárlatként négy Európán kívüli régióba (Ceylon, Kamerun, Timor, Vanuatu) a 19. század vége és a 20. század közepe közötti időszakban vezetett expedíciósorozatát mutatja be a múzeum Expeditionen. Und die Welt im Gepäck címmel, utalva azokra a tárgyakra, álló- és mozgóképekre, dokumentumokra, ismeretekre, amelyeket múzeum munkatársai e területekről hoztak haza.
A kiállításpolitika gyökeres átalakítására természetesen nem lett volna lehetőség a múzeumépület teljes átalakítása, még inkább kibővítése nélkül. Az Európa egyik legkorábbi néprajzi múzeumának számító baseli múzeum magját egy városi gyűjtemény alkotta, amelynek ahhoz, hogy nyilvános múzeummá alakuljon át, nagyban hozzájárult a város egyik gazdag kereskedőjétől, Lukas Vischertől (1780–1840) 1844-ben megörökölt páratlan értékű mexikói régiséggyűjtemény. Az ebből és a természetrajzi anyagból létrejött múzeum 1849-ben kapott önálló épületet a város főterén. Ezt a neoklasszicista épületet alakították át 1917-ben, amikor az akkoriban 40 000 műtárgyat számláló gyűjteményeivel a Museum für Völkerkunde különvált a Természettudományi Múzeumtól. Az intézmény az ezredfordulóra került abba a helyzetbe, hogy végképp kinőtte nem csupán az épülete adta bemutatási lehetőségeket, de még inkább a környező épületek tizenhét különböző pincéjében és padlásán szétszórt raktárait. A 2009 és 2011 között végrehajtott átépítés során egyfelől teljesen kiköltöztették az erre a célra túlságosan drága épületekből a raktárakat, másfelől új, a pekingi olimpiai és a müncheni stadiont, valamint a londoni Tate Modern átépítését is megálmodó Herzog & DeMeuron iroda által tervezett szárnnyal bővítették a múzeumot. A négy kiállítási szint mellett ebben az új szárnyban kaptak helyet a közönség kiszolgálását biztosító részlegek, míg a muzeologiai munkára szolgáló terek a régi épületben maradtak.
A múzeum teljes átformálásának másik alapvető elemét az új raktárak és restaurátorműhelyek kialakítása jelentette. Az állam által ajánlott, a várostól nagy távolságra felépítendő egyetlen épülettel szemben végül két, villamossal is megközelíthető városi épület átalakítása mellett döntöttek, 8800 m2-re növelve a korábban rendelkezésre álló raktárterületet. Az új raktárak fogadóterületén ún. karanténteret alakítottak ki, ahova nyolc hétre valamennyi újonnan érkező vagy éppen kiállításból visszatérő műtárgy bekerül. Ennek során nem csupán figyelemmel kísérik az esetleges kártevő-fertőzöttséget, hanem a hermetikusan zárt térből oxigén kiszívásával biztonsággal el is pusztítják az esetleg meglévő károkozókat (a fagyasztásos eljárással a műtárgyak esetleges károsodása miatt szakítottak). A műtárgyak csak ezt követően kerülhetnek a helyükre, ami egyfelől stabil helyzetet biztosító béleléssel ellátott, a lehető legtömörebb elhelyezést biztosító, gördíthető fémszekrényeket jelent, másfelől olyan, ugyancsak mozgatható, függőleges fémrácsokat, amelyekre szintén helytakarékos módon, függőlegesen lehet rögzíteni a kevésbé kényes tárgyakat. A gyűjtemények költöztetése az előkészületekkel együtt egy évtizedet, míg a tényleges lebonyolítás négy évet vett igénybe. Ennek során minden műtárgy tisztításon, számítógépes adatrögzítésen esett át, melynek eredményeképpen valamennyit vonalkódos kártyával látták el, ami tartalmazza az adott tárgy legfontosabb adatait (megnevezés, leltári szám, méret).
Képek forrása: presseportal.ch; wikipedia
