A műtárgyak értéke a gyűjteményekben
BESZÉLGETÉS
A luxus volt a legutóbbi Múzeum+ témája, Martos Gábor ennek kapcsán kérdezte az 58. élő MúzeumCafé vendégeit műtárgyvásárlásról és -eladásról, köz- és magánygyűjteményekről, valamint a művészet luxusjellegéről.
| Kocsis Katica |
2014-10-01 14:00 |
A beszélgetésen Molnos Péter volt az, aki történeti adalékokat szolgáltatott a beszélgetéshez, így neki köszönhetően a mostani rendszereket is kontextusban tudtuk értelmezni. A művészettörténész elmondta például azt, hogy korábban azoknál az embereknél volt jellemző a műgyűjtés, akik már minden másban elérték a luxust: mint a királyok és a főurak. Később pedig a nemesi származású, jómódú emberek voltak azok, akiknél az anyagi és egzisztenciális hatalom elérése után automatikusan megjelent a műtárgyak megszerzésének vágya is. A gyűjtésnek ez a vonulata persze ma is létezik, ugyanakkor Molnos hozzátette, hogy ma már nem kell feltétlenül luxusként tekinteni erre a tevékenységre. „Minimális pénzből is lehet műalkotásokat vásárolni, persze ilyenkor nyilvánvalóan inkább a kortárs (és még nem befutott) alkotókra és kisebb méretű munkákra kell koncentrálni.” Ezt a tényt egyébként jól példázza az is, hogy például a húszas, harmincas években gyakori volt, hogy a gyűjtők egy része csereakciók keretében, „sonkáért, kolbászért” szerezték meg kortársaik egy-egy alkotását. Vagy állhat itt Vass László példája is, akinél volt, hogy saját készítésű cipőivel fizetett egy-egy képért.
A gyűjtőnél egyébként tudatos döntés volt, hogy felesleges pénzét műtárgyakba invesztálja, mert ugyan másoknál azt látta, hogy autót, lakást, illetve egyéb tárgyakat vásárolnak, nála ezek nem hoztak szellemi kielégülést. Első festményét Barcsaytól vette, akihez a cipőin keresztül jutott el: „Barcsaynak mindig jó cipői voltak, egyszer én is készítettem neki, így ismerkedtünk meg. Amikor pedig eldöntöttem, hogy megvásárolnám első képemet a kanapé felé dekorációs célból, akkor egyértelmű volt, hogy a művésztől választok valamit” – mesélte a gyűjtő, majd hozzátette, hogy onnantól kezdve rendszeresen vásárolt a festőtől. Később el kezdte venni a szentendrei festők alkotásait, majd nyitott a geometrikus, absztrakt és monokróm festészet felé, mígnem fokozatosan kialakult nála egy referenciális gyűjtemény, amely ma már nemzetközi szinten is rendkívül elismert. Vass László hozzátette, hogy ő sem mindig vásárolt drágán, sőt számos esetben szerzett képeket cserével, kedvezményekkel vagy ajándékozás útján.
Olykor a közgyűjteményekbe is izgalmasan úton kerülnek be a műtárgyak, tette hozzá Lengyel László. A Szépművészeti Múzeum művészettörténésze erre hozta fel példának Csontváry A magányos cédrus című művét, amit 1994 elején a Magyar Nemzeti Bank vásárolt meg a Gerlóczy-örökösöktől, mivel akkor egyik közgyűjtemény sem tudta megfizetni e festmény árát. Az alkotást 2005-ben felbecsültették és, amikor a bank számára világossá vált, hogy mennyire értékes műről van szó, akkor a Nemzeti Galériának ajándékozták. A közgyűjtemények esetében ma improvizatív és trükkös döntéseket kell hozni, ha hozzá szeretnének jutni egy-egy műhöz, hiszen 1945 óta a költségvetésekbe nincs belekódolva a gyűjteménygyarapítás. Ügyesen kell kalkulálni és jól kell alkudni.
Persze vannak olyan esetek is, amikor egy gyűjteményből kikerülnek tárgyak. Vass László szerint ennek is jelentősége van egy magángyűjtemény fejlődése szempontjából, hiszen néha szükség van profiltisztításra: időnként meg kell válni azoktól az alkotásoktól, amelyek az idővel kilógnak a gyűjtemény egészéből alacsonyabb kvalitásuk vagy más jellegük miatt. Vass például fokozatosan megvált szürreális munkáitól, mert azok már nem illeszkedtek a nagy egészbe. Vass szerint csak akkor érdemes gyűjteményről beszélni, ha abban az egyes alkotások egy rendszerbe illeszkednek, ehhez pedig esetenként el is kell adni. „Szerintem az én gyűjteményemet azért tartják nemzetközi szinten is számon, mert annak idején mertem eladni” - összegezte véleményét.
Nyilvánvalóan ez egy közgyűjtemény esetében problematikusabb, itthon ugyanis törvényben tiltják, hogy a múzeumból kikerüljön egy adott műtárgy. Lengyel szerint ez gond, hiszen így egy gyűjtemény nehezebben tud megújulni, ugyanakkor így a múzeum képes arra, hogy a gyűjteményével saját történetét is dokumentálja. Molnos hozzátette, hogy régebben ez egészen máshogy működött: Petrovics Elek például programszerűen adott el a múzeum műtárgyai közül egy kidolgozott szempontrendszer alapján, hiszen felismerte, hogy az örökös szelekció előreviszi a gyűjteményt magát. Voltak például túlreprezentált alkotók, akiknek néhány munkájától szívesen vált meg azért, hogy hiányzó műveket megvásárolhasson, de azt kikötötte, hogy az ajándékozás útján bekerült műveket nem szabad eladni, hogy ne játsszák el az ajándékozó bizalmát.
A beszélgetés legizgalmasabb részeként Vass megosztotta, hogy magángyűjteménye milyen módon lett a közé. A gyűjtemény először 1996-ban mutatkozott be az Ernst Múzeumban, a gyűjtő már akkor is úgy érezte, hogy egy kollekció csak a nyilvánosságban teljesedhet ki, így keresett egy olyan helyet, ahol letétbe helyezheti az anyagát, ami végül Veszprémben találta meg az otthonát. Vass elmondta, hogy nem szerette volna, ha csak ő birtokolja ezeket a tárgyakat, ha csak számára láthatóak a művek, mivel közkincsként ez a gyűjtemény még többet érhet – például segíthet abban, hogy a fiatalabb generáció is közelebb kerüljön a kortárs művészethez, hogy nyitottabbá váljon. Molnos is egyetért azzal, hogy egy gyűjteménynek csak akkor lesz értelme, ha látható. Azonban nem kell feltétlenül egy kollekciónak múzeumi vagy kiállítási formát öltenie, hiszen monográfiaként is megmutatkozhat, ami előnyösebb is lehet, hiszen egy könyvben az egész kollekcióval meg lehet ismerkedni, míg a kiállítás csak az anyag egy részét mutatja meg.
