Nevükön szólítottak

EMLÉKMŰ

Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen az intézmény egykori, Holokauszt során és a második világháborúban elhunyt oktatóinak és hallgatóinak emlékére avattak emlékművet. 200 méteren, 198 név, 9454 karakter.

Cikk küldése

e-mail:

Az emlékezés új útjai

Állok a Trefort kertben, az összegyűlt tömegben, keresem az emlékművet. A beszédek alatt egyre azt lesem, hol a fekete lepel, hol lehet az emléktábla vagy bármilyen, könnyen lokalizálható alkotás.

Néhány szemfülesebb sajtós az egyetem falát fotózza. Nézem a téglákat, de nem látok semmit, hiába meresztem a szemem, az emlékmű nincs sehol, feladom, megpróbálok odafigyelni, mit mondanak.

Dezső Tamás, az egyetem 204. dékánjaként bocsánatot kér. Megköveti mindazokat, akiknek élete politikai nyomásra ugyan, de az elődei intézkedései miatt visszavonhatatlanul derékba tört. Akiknek neveit az egyetemen az elmúlt 70 évben senki nem emlegette jó szívvel, mert olyan időszakra emlékeztettek, amelyet jobb felejteni.

Aztán a késő novemberi napfény megtörik az addig megbúvó aranycsíkon és meglátom, ahogy keresztülszalad a múlt a falakon, a téglák közötti fugákon, ott cikázik a fény és a tekintet, rajta a 198 elfeledett áldozat nevével, nevesül a borzalom, emberarcú lesz a tömeg.

A neveket fennhangon olvasó hallgatókat követve egyesével haladunk, végig a bronzszalag mentén, olvassuk a neveket, ki hangosan, ki csendben. Menetelünk a fal mellett, nem kényszerít senki, csak a nevek, az elfeledettek nevei, eltűnésük időpontja és haláluk körülményei. 198 név, 200 méter, 9454 karakter. Ha mindet ide írnám, hosszabb lenne, mint ez az cikk.

Az ELTE Bölcsészettudományi Karán november 14-én felavatott emlékmű a Jel a kertben projekt csúcspontja, de nem a kezdete és nem is a lezárása annak. A hozzá kapcsolódó kutatómunka, valamint a november 12-én és 13-án tartott konferenciák új utakat nyitnak, nem csak a katonaként, munkaszolgálatosként vagy eltűntként meghaltak hozzátartozói, leszármazottai számára, nem csak a jelenkori és jövendőbeli egyetemisták vagy a városrész számára, de minden túlzás nélkül: az egész ország számára is. Ezzel a projekttel az egyetem ugyanis olyan térben helyezte el a kutatást és az alkotást, amelyre eddig idehaza nem volt példa – arra, hogy ilyen mélységében és ilyen formában tárja fel egy egyetem a saját mikrotörténelmét.

 

„Az ismeretlenekről mindent meg kell írni”

2014 elején az ELTE Bölcsészettudományi Kara pályázatot írt ki az Építész Mester Egylet Mesteriskolája számára, amelynek során több mint harminc építész, a posztgraduális építésziskola hallgatói és mesterei fogalmazták meg koncepcióikat az egyetem második világháborús áldozatainak emlékművéről. A beérkezett pályaművekből az elbírálók - az Egyetem vezetése és a Mesteriskola által felkért építészek – az MM csoport (tagjai: Bujdosó Ildikó, Fajcsák Dénes, Lukács Eszter, Szigeti Nóra, Albert Farkas és Roth János, Szabó Levente) Névsor a fugákban című koncepcióját választották.

„Nem az volt a célunk, hogy egy újabb szobrot állítsunk a campuson, amit aztán pillanatok alatt elfelejt mindenki, hanem az, hogy egy nem feltétlenül könnyen feltárható és megérthető munkát valósítsunk meg, ami időben minden generáció számára érvényes kérdéseket tud majd felvetni” - mondta Szemerey Samu építész a Magyar Narancsnak adott interjúban.

Az emlékmű tehát több szempontból is újszerű: egyrészt abban, kikről (a Holokauszttal összefüggésben mindenkiről, főként az eddig ismeretlenekről), másrészt, hogy hogyan  emlékezik: nem egy monumentális, hamar megszokható és jelentéktelenné váló szoborral, hanem egy csendes, alázatos, felszín alól épphogy előtűnő, mégis nagyon hatásos megoldással.

„Az egyetem halottainak nevei random állnak egymás mellett: hiszen együtt jártak a falak közé mindaddig, amíg katonaként, munkaszolgálatosként, felfoghatatlan traumák áldozataiként nem haltak meg 1938 és 1944 között. Ők most váltak az egyetem saját halottaivá: az intézmény a híres halottairól megemlékezik, de az ismeretlenek, a jeltelen sírban nyugvók most lettek az egyetem saját halottai. Ismert, hogy Auschwitz a legnagyobb magyar temető – ezt sokan próbálják elfelejteni –, ezért is irgalmatlan és elmondhatatlan különbség van egy név között, amelynek nincsen nyoma és aközött, hogy van egy nyom, azon a helyen, ott, ahol élt és járt. Létrejön egy honlap is: az összes életrajzzal, számos előkerült fotóval. Szerb Antalról vagy Halász Gáborról nem ezen a helyen kell sokat írni, az ismeretlenekről viszont mindent meg kell írni” - állítja György Péter, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének (MMI) vezetője, aki a projekt egyik ötletgazdája és a bírálóbizottság tagja is volt.

 

Művészi, tudományos, személyes

A feledés homályába veszett életeknek nem könnyű meghúzni a kontúrját; az újra láthatóvá tett, bevésett neveket valahonnan elő is kellett ásni, ezért előzte meg komoly kutatómunka az emlékmű elkészítését, amelyet a MMI hallgatói, doktoranduszai (Ady Mária, Gadó Flóra, Bódi Lóránt, Csonka Laura), illetve tanárai (többek között Bányai Viktória, Komoróczy Szonja Ráhel, Nagy Péter Tibor) végeztek el.

A kutatásnak még nincsen vége, rengeteg, eddig ismeretlen életutat kell még feltárni, hogy a névtelenek nevei újra megjelenjenek és előléphessenek az egykor számokká egyszerűsített, megjelölt, arctalan tömegből. A projekt része ehhez a törekvéshez kapcsolódóan az induló honlap is, amelyre kutatás anyagai, az áldozatok személyes élettörténete és fotók is felkerülnek.

A kutatás és a konferencia tehát egyrészt tudományos dimenziót is ad az emlékműnek, de a helyhez kötött identitásképzést is elmélyíti: „nemcsak vakon idejársz, hanem tudod, kik éltek itt és mi történt velük. Apró vízjel, de kell, hogy látsszon. Lehet, hogy a fény felé kell tartanunk, de akkor is ott lesz, látható lesz” - állítja György Péter, aki azt is hangsúlyozza, hogy „ennek az egésznek akkor van értelme, ha a következő nemzedék dolgozik rajta.”

Az identitásképzés elsődlegesen a kutatásban részt vevő diákokat érintette – erre Gadó Flóra is kitért a konferencia Egyetemi közösség, trauma és emlékezet című kerekasztal-beszélgetésén: elmondta, hogy amikor az áldozatok életútjaival foglalkoztak, „már nem lehetett tartani azt a távolságot, mint a kutatás korábbi szakaszában.”

Szép, személyes vonatkozása az emlékműnek, hogy a kivitelezéssel megbízott építészcsoport tagja, Roth János édesapjának, Roth Pálnak a neve is felkerült az áldozatok listájára: „ez mindannyiunknak komoly trauma volt és nagy öröm” - mondta György Péter a Magyar Múzeumok megkeresésére.

Az emlékmű tehát nem csak a múlt feltárása, de a személyes, a tudományos és a művészi egybefonódása, a kortárs építészet megjelenítése lokális múzeumi térben, egyszerre felvetés és tanulság, kérdés és válasz, múlt és jelen. „Ez az egész azért van, lehet, lehetett, mert épp olyan észrevétlen, mint megkerülhetetlen. És ez a kulcskérdés. Alatta lenni, alatta maradni a nagy politikai tereknek, az a megoldás. És ennyiben ez a lokális muzeológia, az óvatos hozzáadás melletti legjobb érv” - foglalja össze György Péter.

 

Az emlékezés tere – máshol, máshogy

A lokális muzeológia és a kulturális emlékezet összefonódásának másik megrázó metszetét adhatja az a Holokauszt-emlékévhez kapcsolódó szokatlan szabadtéri kiállítás, amellyel Erzsébetváros és az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár emlékezik meg a pesti gettó felállításának 70. évfordulójáról. Az egyedülálló installáció 2014. november 28. és 2015. január 18. között látható a Klauzál téren.

Az emlékezet-koncepció itt is több rétegű: egyfelől A pesti gettó emlékezete című installációt magyar, amerikai, izraeli és német forrásokból állították össze, a gettó áldozatairól, tömegsírjairól, temetkezéséről, a gettólakók kivonulásáról tanúskodó, eddig még nyilvánosság elé nem tárt képekből és dokumentumokból. Emellett a Trauma - Tér - Terápia című, kortárs képzőművészeti kiállítás is megtekinthető: az ebben részt vevő művészek Holokauszt reflexiója sokkal erősebben kötődik az egyéni emlékezet, illetve a művészi átírás, szubjektív átértelmezés lehetőségeihez. A kiállító művészek a Holokauszt utáni „harmadik generáció” tagjai, akinek bár egyéni és örökölt emlékei sokfélék lehetnek (a személyes, családi érintettségtől egészen a csupán „tananyag-ismeretig”), tágabb értelemben vett kulturális identitásuknak mégis szerves részét képezi a Holokauszt traumája és az arra adott, önvizsgálatból fakadó egyéni vélemény. Forrás: Kulturpart.hu

 

Képek forrása: Emlékhely website