A Magyar Természettudományi Múzeum 85 éves címzetes főigazgató-helyettese
DÍJ
A Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület április 24-én tartotta 2015. évi tisztújító közgyűlését, ahol a múzeumi szakemberek életműdíjaként számon tartott Pulszky Ferenc-díjat adományozták dr. Kecskeméti Tibornak.
| Dulai Alfréd |
2015-05-08 08:24 |
Mesélj valamit a családi háttérről és a gyermekkorodról.
A hegyaljai Abaújszántó mezővároskában születtem 1930. szeptember 2-án, elsőgenerációs értelmiségi családban. Jogász édesapámtól a szilárd erkölcsiséget, háztartásbeli édesanyámtól az óvó, féltő szeretetet kaptam. Nyolcéves koromig falusi környezetben éltem. A természeti környezet mindennap újabb és újabb „csodákkal” szolgált. Megismerhettem környezetünk növényeit, állatait, a Sátorhegy vulkáni kőzeteit, megismerhettem a falu évszakonként váltakozó arculatát, életét, munkarendjét. Részt vettem szüreten, gyümölcsszedésen, műveltem a veteményeskertünket. 1938-ban édesapámat Miskolcra helyezték, ahol más világ fogadott. A természet messzebbre került, viszont kitűnő iskoláim és tanáraim a tudás újabb és újabb forrásait nyitották meg számomra. Faluról hozott természetismeretemet Ságh Dániel természetrajz szakos tanárom jelentősen kitágította és elmélyítette. Élményszerű előadásai az élővilág és a földrajz felé fordították érdeklődésemet. De tudós tanáraim megszerettették velem az antikvitást, a történelmet és az irodalmat is. Mondhatom, szép gyermekkorom volt.
Mi indított el a természettudományok, aztán pedig az őslénytan felé?
A természet változatossága és csodálatos szépsége. 1949-ben iratkoztam be a Pázmány Péter Tudományegyetem Természettudományi Karának biológia−földrajz szakára. Tudós professzoraim előadásai nyomán végleg elköteleztem magam az élet- és földtudományok mellett. 1953-ban végeztem kitüntetéssel. A diploma megszerzése után a Magyar Állami Földtani Intézetbe vettek fel. Rövid ideig a Múzeumi Osztályon dolgoztam, aztán a neves szénhidrogén- és hidrogeológus Pávai Vajna Ferenc mellé osztottak be földtani térképezésre, végül a Szénkutatási Osztályra kerültem, ahol az eocén barnakőszéntelepek kutatása volt a feladatom, melynek gyakorlati részét a Tatabányai Bánya Vállalatnál végeztem.
Hogyan kerültél a Földtani Intézetből a Természettudományi Múzeumba?
1954 tavaszán súlyos vesekőműtéten estem át, amely után fél évig szigorú speciális diétát kellett tartanom. Ezt a Földtani Intézetben, ahol munkámra főként a terepen számítottak, nem tudtam volna betartani. Amíg nem leszek újra terepképes, átmeneti megoldásként Kretzoi Miklós atyai jó barátom közvetítésével a Természettudományi Múzeum Föld- és Őslénytárába kerültem. Főnöknőm, Csepreghyné Meznerics Ilona, nemzetközileg ismert miocén malakológus elvitt Vadász Elemérhez, a földtan, valamint Telegdi Roth Károlyhoz, az őslénytan professzorához. Ők mindketten egy nagy hagyományokkal rendelkező magyar szakterületet, az akkoriban gazdátlan eocén nummuliteszek (nagytermetű ősi egysejtűek) kutatását javasolták számomra. Ez a téma igen érdekes és fontos volt, mivel kutatásuk nemcsak új tudományos eredményekkel kecsegtetett, de a barnakőszén- és a bauxitkutatáshoz is támpontokat nyújtott. Olyan tudományos távlatokat nyitott meg előttem, hogy egy életre az őslénytárban „ragadtam”.
Kik voltak a tanítómestereid a szakmában?
A Földtani Intézetben Tasnádi Kubacska András jeles paleontológus, korábban a Természettudományi Múzeum főigazgatója ismertette meg velem a geomuzeológia alapjait. A földtani térképezést Pávai Vajna Ferenc mellett tanultam meg. Az eocén rétegtani és őslénytani kutatásokba Szőts Endre, a hazai eocénkutatások vezéralakja vezetett be. Az Őslénytárban Csepreghyné Meznerics Ilonától főként a szűkebben vett muzeológiai módszereket, a nálam néhány évvel idősebb, feledhetetlen jó barát Jánossy Dénestől pedig a tudományos kutatások belső logikáját, szemléletét és módszereit tanultam meg. A nummulitesz-kutatáshoz a legtöbbet Majzon László professzortól kaptam.
Kik voltak az első kollégáid az öslénytárban?
Az öslénytár a múzeumon belül az ún. kis tárak közé tartozott, maximálisan 4-5 muzeológussal. A tárba kerülésemkor Csepreghyné Meznerics Ilona volt a tárvezető, Jánossy Dénes gerinces és Czabalay Lenke kréta malakológus specialista tette ki a további létszámot. A negyedik munkatárs Kolosváry Gábor korallkutató volt, akinek úgy kerültem a helyére, hogy őt kinevezték Szegedre egyetemi tanárnak.
Az 1956-os tűzvész egyik szemtanúja vagy. A tragikus események nemcsak a múzeumra voltak súlyos hatással, de a te személyes munkádat is alapvetően befolyásolták mind muzeológiai, mind tudományos téren. Meddig tartott a romok eltakarítása és a károk felmérése? Hogyan lehet talpra állni, ha valakinek sokéves tudományos munkája válik a lángok martalékává?
Nem túlzás azt mondani, hogy a Nemzeti Múzeum épületében lévő geotárak anyagának pusztulása katasztrófa volt. A gyűjtemények mintegy 80%-a semmisült meg. Benne pótolhatatlan ősmaradványok, ásványok, kőzetek, meteoritok, teljes szakkönyvtárak, leltárkönyvek, műszerek. (A tűzvész eseményeit a Tűzoltó Múzeumban lévő ún. riasztási naplók nyomán részletesen ismertettem a Magyar Múzeumok 2006/4. számában.) Az én személyes veszteségem a tár veszteségéhez képest viszonylag csekély volt. Számomra inkább a lelki trauma volt nagy. Ugyanis nemcsak a doktori értekezésem kézirata égett el, hanem a feldolgozott vizsgálati anyagom is. A disszertáció anyagát többé nem lehetett újra vizsgálni. Ősmaradványaim ugyanis mészanyagúk, a tűz égetett mésszé változtatta őket, amely az oltóvíz hozzájutása után oltott mésszé vált. Így teljesen új vizsgálati anyagból kellett később a doktori értekezésemet megírnom.
A munkaszobákat 40-50 cm vastagságban fedő törmeléket mintegy két hónap alatt lehetett eltakarítani, az újjáépítés kb. egy évet vett igénybe. A teljesen új berendezéssel, műszerekkel ellátott helyiségeket 1958 decemberében vehettük birtokba. Az újrakezdéshez az első lépés az volt, hogy főnöknőm német, angol, francia és orosz nyelven segélykérő leveleket küldött a külföldi rokon intézményekhez. Ennek nyomán sok ősmaradványt, szakkönyvet kaptunk számos országból, a gyűjtemény mégis sokkal szegényesebb volt a régi állománynál. Sok beszélgetés, egymás erősítése, biztatása, az újraindulás lehetőségeinek és módjainak latolgatása, sok jó ember és hatóság segítsége, de leginkább a sok munka végül elvezetett oda, hogy talpra álltunk. A veszteségek pótlására megindultak a gyűjtések, új kutatásokat, vizsgálatokat kezdtünk, megkezdődött az eredmények publikálása.
A sokat emlegetett múzeumi hármas feladatrendszert példaértékű módon lehet az életpályáddal szemléltetni, hiszen mindhárom területen maradandót alkottál. Utólag visszatekintve a három terület közül (tudományos kutatás, gyűjteménykezelés, ismeretterjesztés) melyik állt hozzád a legközelebb? Ha mindhárom területről egy-egy eredményedet kellene kiemelni, melyek lennének azok?
Tudományos téren a legfontosabb eredményemnek egy olyan eocén rétegtan kialakítását tartom a nummuliteszek alapján, melynek eredményei a hazai eocén barnakőszén- és bauxitkutatást is segítették. A gyűjteményi munka terén kiemelkedő Európa egyik legnagyobb nummulitesz-gyűjteményének kialakítása az őslénytárban. Az ismeretterjesztést tekintve említésre méltó a 21 múzeumi kiállítás munkálataiban való részvétel, valamint a Természet Világa ismeretterjesztő lap A természet múzeuma című különszámának összeállítása. Egyébként a három tevékenységi kör közül a tudományos kutatás áll legközelebb hozzám.
Soha nem futamodtál meg a kihívások elől. Nemcsak a Magyar Természettudományi Múzeum muzeológiai főigazgató-helyettese voltál, de sok más feladat mellett, igen nehéz időszakban, a rendszerváltás után elvállaltad például a Magyarhoni Földtani Társulat elnöki feladatait. Hogyan tudtál egyszerre, párhuzamosan ilyen emberpróbáló feladatokat a válladra venni?
Valóban nem futamodom meg semmiféle fontos feladat elől. Nagy feladatok esetében mindig azt nézem, tudok-e segíteni a szóban forgó ügyben. Ha látom, hogy az ügy fontos a tudománynak, a múzeumnak, az intézménynek, a közösségnek, akkor nekigyürkőzöm. Hasonló szemléletű és munkabírású munkatársakat választok magam mellé, megosztom a feladatokat, s munkára mozgósítok mindenkit, természetesen a munkával igyekszem elöl járni magam is. Eddigi tapasztalatom szerint összefogással, jól szervezetten sok mindent el lehet érni. Ami pedig a két „csúcsintézmény” vezetését illeti, olyan kitűnő adminisztratív és szervező munkatársaim voltak, hogy velük a legnehezebb feladatokat is sikerült eredményesen megoldani.
A természettudományos szakfelügyelet révén évtizedeken keresztül vettél részt az egész országban a természettudományos muzeológia fejlesztésében. Ezen a téren mit tekintesz a legnagyobb elért sikernek?
Fontosnak tartom a vidéki természettudományos muzeológia jelentős fejlődésének elősegítését, melynek nyomán a magyar múzeumi hálózaton belül a természettudományos szakág fontos tényező lett. 37 szakfelügyelői évem alatt az 1975-ös 18 fős szakalkalmazotti létszám mára mintegy 40-42 főre növekedett. Ez jól felkészült, színvonalas tudományos, muzeológiai és kiállítási munkát végző munkatársi gárda, mely országosan is jelentős eredményeket ért el. Ebben szerepe lehetett szakfelügyeleti betűszavamnak, a TIKI-nek is (Tanácsadás, Informálás, Koordinálás, Integrálás). Ezek szerint igyekeztem végezni munkámat. De a legfőbb eredménynek a kollégáim irántam megnyilvánuló szeretetét és barátságát tartom! Ez, remélem, azért is alakulhatott ki, mert minden szakfelügyeleti látogatáson igyekeztem azt a vezérelvet érvényesíteni, mely szerint: barátként érkezz és barátként távozz!
A mai napig bejársz az őslénytárba, és aktívan dolgozol, így rálátsz a mai eseményekre és mindennapjainkra is. Hogy látod az MTM és általában a hazai múzeumok helyzetét 2015-ben?
Változó korban élünk. Nagy társadalmi, gazdasági, szervezeti, tudományos, szemléleti és módszerbeli változások mennek végbe nemcsak nálunk, de világszerte. A változásokat meg kell érteni, és keresni kell rájuk a jó válaszokat. Az MTM fejlődése az utóbbi években megtorpant. Erre a megtorpanásra is keresnünk kell a választ. Elképzelhetetlennek tartom, hogy az Európa első 10 természettudományi múzeuma között lévő, 10 milliós gyűjteménnyel rendelkező Magyar Természettudományi Múzeum vezetése, valamint kitűnő felkészültségű, nemzetközileg is ismert és elismert munkatársi gárdája ne találná meg a változásokra a megfelelő választ. Kritikus helyzetekben mindig Párizs város címere villan fel előttem. A címerpajzson egy hajó hánykolódik a hullámok között, alatta pedig ez olvasható: „Fluctuat nec mergitur! Dobálják bár a hullámok, nem süllyed el!”
Végül ezúton is hadd gratuláljak a Pulszky Ferenc-díjhoz. Nagyon sokan gondoljuk úgy, és nem csak az MTM berkein belül, hogy igazán méltó kezekbe került az elismerés.
A Pulszky Ferenc-díj adományozását nagy megtiszteltetésnek veszem és nagyra értékelem. Csak ismételni tudom a díj átvételekor mondottakat: köszönöm a múzeumi szakmának, hogy befogadott, hogy megtartott, és e díj adományozásával munkásságomat elismerte!
