Az erőszak esztétizálása

KIÁLLÍTHATÓ-E A HÁBORÚ?

Milyen lehetőségek, módszerek állnak a múzeumok rendelkezésére, hogy az erőszakot bemutassák, interpretálják, egy-egy esemény kapcsán a közbeszéd részévé tegyék. Második rész!

Cikk küldése

e-mail:

Első rész: Kiállítható-e a háború?

 

A háború totális erőszaknak tekinthető, amennyiben nincs az emberi életnek olyan területe, amit ne rombolna szét. Az erőszaknak nemcsak azok az áldozatai, akik a harctéren vannak, meghalnak, fogságba kerülnek, vagy akik a hátországban szenvednek el közvetlen erőszakot, hanem mindenki, akiket érint. Erőszak áldozata a nő, akinek el kell viselnie a férje távollétét, akinek meg kell tanulnia a föld művelését, akinek nélkülöznie kell a biztonságot jelentő férfierőt; a gyerek, akit megfosztottak a normális családi élet lehetőségétől, aki retteg, ha fegyverek ropogását hallja, s akinek egész éltét meghatározhatják az átéltek; mindenki, akik számára megszűnt a kiszámíthatósága révén biztonságos mindennapi élet lehetősége. A háborúra rettegve gondolnak az emberek, mint a végső rosszra. "Jaj, csak háború ne legyen" - mondják, mert az mindent és mindenkit tönkretesz. No de képesek-e a kiállítások bemutatni, érzékelhetővé és átélhetővé tenni a végső rosszat, a rosszak rosszát. Vagy legalább képesek-e a látogatók számára megtapasztalhatóvá tenni a kiszolgáltatottságot, a rettegést és a szenvedést?

Az elméleti válasz e kérdésre: nem. A háború és az erőszak bemutatása, a benne résztvevők életének, pontosabban a velük történteknek az átélhetővé tétele nem lehetséges. Ennek mindenekelőtt két oka van.

 

Tüzérségi lövedékek az I. világháborúban (Hadtörténeti Intézet és Múzeum)

 

Az egyik a múzeumi kiállításokkal általánosan együtt járó esztétizálódásnak. Amint vitrinbe tesszük a tárgyakat, ki is szolgáltatjuk az esztétikai élvezetnek. Kiállítva ugyanis szükségszerűen minden tárgy elveszíti eredeti kontextusát, s esztétizálódik. Jele marad ugyan annak a történeti kornak, ahonnét származik, s általa sok mindent megtudhatunk a múltról, de egyben látni érdemes tárggyá is változik, amit csodálva és gyönyörködve néznek a látogatók, akik így aztán nemcsak a funkciója, hanem a formája szerint is érzékelik és értelmezik. Kölcsey Ferenc végrendeletét például nemcsak történeti forrásnak látják a látogatók, hanem látni érdemes dokumentumnak is: a papír anyagszerűsége és a kézírás látványa révén esztétikailag is befogadhatóvá válik. Egy kardnak is egyszerre lehet ismeretértéke és esztétikai értéke. A látogató megtudhatja, hogy kié volt, hogyan használták, mi volt az előnye és a hátránya a korábbi típusokhoz képest, s talán azt is, hogy kiknek okozta a halálát. De közben vagy helyette meg is csodálhatja a kiképzését, a penge megmunkáltságát, a markolat díszítettségét. A kiállítás és a percepció révé tehát esztétikailag is befogadható tárggyá válhat. No de, képesek lennénk-e azt a fegyvert is így szemlélni, ami egy általunk ismert, kedvelt vagy szeretett személy életét oltotta ki? Biztos, hogy nem. Ez azt is jelenti, hogy a látogató csak akkor képes esztétikailag is érzékelni a kiállított tárgyakat, ha van köztük időbeli, térbeli és mindenekelőtt érzelmi távolság. Nem vállalkoznék e távolság mértékének a megállapítására, a tapasztalataim alapján inkább csak sejtem, hogy a kommunikatív emlékezet idejéhez kötött. Ugyanakkor egy inspiratív, emlékezésre és gondolkodásra késztető kiállítás ki is tolhatja ennek időbeli határát. 2014-ben Ausztria nemzeti ünnepén néztem meg a bécsi Városi Múzeum első világháborús kiállítását, ami a város háborús hétköznapjait mutatta be.

 

Wien im Ersten Weltkrieg,  Stadtalltag in Fotografie und Grafik
Wienmuseum, Wien

 

A kiállított tárgyak között domináltak a fotók, a város akkori polgármestere ugyanis tudatosan örökíttette meg a háborús eseményeket és következményeit. A nyitásra értem oda. Meglepően sokan voltak. Nagyszülőktől az unokákig. Első gondolatom az volt, hogy biztosan azért vannak ennyien, mert e napon ingyen lehet látogatni az állami forrásból fönntartott múzeumokat. Lehet, ennek is szerepe volt ebben. Abban azonban biztosan nem, hogy több generáció együtt nézte meg a kiállítást. Nagyapák és nagymamák meséltek unokáiknak a háborús évekről és az akkori, általuk is csak emlékezetből ismerhető életről. A kiállítás tehát nemcsak arra volt képes, hogy előhívja a családi legendárium történeteit, hanem arra is, hogy egybefonja a kulturális és a személyes emlékezetet, ami azt is jelentette, hogy kitolta a kommunikatív emlékezet határait, hiszen már a nagyszülőknek sem lehetett elsődleges tapasztalatuk az első világháborúról. A kiállítás hidat épített a kétféle emlékezet között, a kulturális emlékezetet a személyes emlékek hitelesítették és tették elsajátíthatóvá, a családi emlékezetben pedig aktivizálódtak a kulturális emlékezet elemei. A látogatók olyan fotók, plakátok és szövegek előtt idézték fel emlékeiket, melyek nem voltak a személyes emlékezet részei. Azáltal azonban, hogy előhívtak családi emlékeket (ezek idéződtek fel a beszélgetésekben), ennek is a részévé váltak. A kiállított dokumentumok és a családi történetek összefonódtak.

 

Robert Musil und der Erste Weltkrieg, Literaturhaus, München

 

Az esztétizálódás a kiállítások velejárója. A tárgyat vitrinbe helyezik, ami izolálja természetes környezetétől, restaurálják, s ezáltal eltüntetik róla a használat nyomait, mindazt, ami nem szép, továbbá különleges lámpákkal világítják meg. A fény, azáltal, hogy kimetszi a térből a tárgyakat, egyben "megemeli", szakralizálja is azokat. Így lesznek a fegyverekből, a háborús használati tárgyakból, a nyomor és a nélkülözés tanúiból bemutatásra és látásra érdemes tárgyak, melyekhez nem szabad hozzányúlni, s melyeket az idő vasfoga ellen óvni és védeni kell. A müncheni Irodalom Házában volt látható a Robert Musil első világháborúhoz való viszonyát bemutató kiállítás, ami az író ezen életszakaszát ismertette meg a történeti háttérrel együtt. Musil önként jelentkezett szolgálatra, majd aztán ráébred arra, hogy a háborúban csak "a halál énekel". A kiállításon szerepelt a cipője, amit a háborúban viselt. Egy szalmából, fűből font fészekszerű installációs elemen helyezték el. Az egyik a talpán állt, a másik az oldalára volt döntve. Akár egy cipőbolt húsvéti kirakatába is beillett volna. Poétikus az installáció, de zavaró, mert egyáltalán nincs összhangba azzal, ahogyan Musil, kiállításon is olvasható naplóbejegyzései szerint, megélte a háborút: „Úgy tűnt, baljós zűrzavar van a természetben. A sziklák zúgtak és ordítottak. Az értelmetlenség ellenséges érzése hatott át".  A kecskeméti Katona József Múzeum első világháborús kiállításán pedig lövegeket és bombákat állítottak ki vitrinekbe. Csillogtak-villogtak, mintha iparművészeti remekek lettek volna.

 

 

A Kecskeméti Katona József Múzeum első világháborús kiállítása

 

Mindezeken túl a tárgyak esztétizálódása napjainkban azzal is összefügg, hogy kiállítások egyre inkább hatásosan megkomponált látványok is. Nyilván nem függetlenül a kép uralmától. Talán a sok használat közben elkoptak a "képkorszak", a "képdömping" és a "képi fordulat" kifejezések, egy azonban bizonyos, a kép egyre inkább behatol az emberi élet tereibe: képek segítségével kommunikálunk, képekkel adják el az árukat, a reklám képi világa megváltoztatta a gondolkodásunkat, képekben örökítjük meg életünk minden pillanatát, vannak közösségi portálok, ahol nem szavakat, hanem csak képeket osztanak meg egymással, egy vetítés nélküli ismeretterjesztő vagy tudományos előadás  pedig gyakran csalódást kelt a hallgatóságban... Mindezek arra utalnak, hogy a -60-70-es évekhez képest alapvetően változott meg a képekhez való viszonyunk. Ennek egyik legfontosabb mozzanata, hogy eleve képként tekintünk önmagunkra. Amit Roland Barthes 1979-ban írt, mára vált az ember önmagához való viszonyának jellemzőjévé: "Az ember nem való életét éli, hanem képként éli meg életét". Így a kérdés már nem az, hogyan szedi rá a kép az embereket arra, hogy elhiggyék, a valóságot mutatja meg, hanem az, hogyan válik a valóság elsődleges reprezentációjává. Ennek kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a látogatók befogadási módja és emlékezete közti összefüggések vizsgálata ahhoz a belátáshoz vezetett, hogy a képi emlékezet sokkal tartósabb, mint a szövegekre és tárgyleírásokra épülő. A kiállítás látványa sokkal jobban megőrződik a látogatók emlékezetében, mint a tablókon szereplő információk, sőt maguk a tárgyak. Ugyanakkor érdemes a tanuláspszichológia azon alapigazságára is fölhívni a figyelmet, hogy leginkább azok a dolgok ragadnak meg bennünket és őrződnek meg az emlékeztünkben, melyek több érzékelési terülten hatnak ránk. Vagyis azok az élmények a legmaradandóbbak, melyek több érzékszervünk révén (látás, hallás, tapintás, szaglás) égetnek nyomot belénk. Nem véletlen, hogy egy szöveg memorizálása akkor a legsikeresebb, ha nemcsak olvassuk, hanem hangosan mondjuk, vagy más előadásában hallgatjuk is. S még ennél is árnyaltabb a kép. Úgy tűnik, hogy azok az élmények, melyek az alapérzelmeket képesek aktivizálni, sokkal maradandóbb nyomot hagynak bennünk, mint amelyek csak az értelemhez szólnak. Az akciófilmek hatása épp ezen alapul, egyszerre hatnak a félelem, az önvédelem és a hatalomvágy ösztönére. A kiállítások között is találkozhatunk olyanokkal, melyek erre akarnak építeni.

A másik ok, amiért elméletileg nem állítható ki a háború, a múzeumok utóbbi évtizedekben megfigyelhető funkció- és szerepváltásában kereshető. A kilencvenes évektől kezdve egyre inkább a szórakoztatás és az élményadás lett a múzeumi tevékenységek közül a leghangsúlyosabb. Nagyon leegyszerűsítve, és kevés kivételtől eltekintve, ezt jelentette a múzeum-bumm. A szórakozás, a különleges kiállítások, a különleges épületek és terek, a különleges élmények és a fogyasztás egyvelegét. Bár közben mindenki a múzeumok ismeretterjesztő szerepének fontosságáról beszélt, s újra fölmelegítették a kultúrát mindenkinek szlogent is. Különösen a művészet vált mindenki számára látványosan elérhetővé és lettek a művészeti múzeumok e folyamat emblematikus intézményeivé, mert kiállításaik rekordot döntöttek a látogatószám (és a költségek) tekintetében. Nálunk a Múzeumok Éjszakája a Szépművészeti Múzeum előtt várakozó embertömegről készült képek révén került be a médiába és lett a rendezvény sikerének "képi megjelenítésévé". Az itt szerzett élmény nemcsak a kiállítások élvezetéből táplálkozik, hanem a sorban állás, a tömeg élményéből, a művészetkedvelők közé tartozás érzetéből és a nagy nevek jelentette exkluzivitásból. Vagyis annak az érzéséből, hogy elmondhatom: "én is láttam". Amikor a történeti múzeumok észrevették, hogy lemaradtak a versenyben, igyekeztek megtalálni a megfelelő, versenyképességet jelenő eszközöket. Ezek közül a legfontosabb az a volt, hogy a történeti kiállítások forma- és jelentésszervező elvévé a látványt tették meg, valamint történeti eseményeket élményként és tapasztalatként próbálták meg közvetíteni.  Mindeközben a múzeumi szakemberek többsége tisztában volt vele, hogy valójában másról van szó. Jórészt azzal függött össze ugyanis a nagy nyitás, a tömegek megszólításának az igénye, hogy pénzügyi-finanszírozási okokból a múzeumok rákényszerültek, hogy beszálljanak a látogatókért folytatott küzdelembe. Minél több látogató kellett és minél több bevétel. Ezek a tömegigények kiszolgálása felé tolta el múzeumok kínálatát és a bemutatás módját. Nagy nevek, szenzáció és élmény - ezek voltak a kulcsszavak. Mindez ugyanazon folyamat része volt, melynek során a tömeg- és a magas kultúra határai föloldódtak, a reklám egyszerre lett üzlet és esztétikai élvezet forrása, a pénz és a látványosság pedig egy párt alkottak. S alkotnak még ma is, mert e tényezők még most is hatnak, noha láthatók már a változás jelei is (lásd neues museum 15/3.) Ez teszi érthetővé, hogy a múzeumok a háborúról szóló kiállítások esetében akaratlanul is arra törekednek, hogy megtekintésük a szórakozás, élmény és ismeretszerzés egyvelegét jelentse. Ez annál is inkább lehetséges, mert a ma élők jelentős részének nincsenek közvetlen tapasztalata a háborúról vagy az erőszak mindennapi életet alakító hatásáról, s a családi történetek közül is egyre inkább kikopnak a nagyapák háborús élményeiről szóló mesék. Ma a háborút főleg kalandfilmekből, akciófilmekből és számítógépes játékokból ismerik a legtöbben. S épp ezért ezekhez hasonló bemutatási módot és hatást várnak el a kiállításoktól is.

 

The Imperial War Museum, London

 

A címben feltett kérdésünk szempontjából mindez azért fontos, mert egyrészt láthatóvá teszi azt a kulturális környezetet, amiben a háborút bemutató kiállításoknak meg kell szólítania a látogatókat. Egyszerre kell kínálnia élményt és ismereteket, kikapcsolódást és szellemi töltekezést, a tömegmédia megszokott, ismerős és elvárt hatásait, de a rendkívüliséget is. Másrészt felerősíthetik a kételyeket, hogy lehet-e szórakoztatva és élményszerűen bemutatni a háborút. A válasz persze igen. Példákat sora tanúskodik erről, melyek közül néhányról e tanulmányban is szó esik. Érdemes azonban tisztában lenni azzal is, hogy e döntésükkel a múzeumok rálépnek arra a keskeny mezsgyére, ami az ismeretterjesztés, a közösségi identitás formálása és az élményszerűség, szórakozás között húzódik. Mindemellett a múzeumok azért sem tehetik meg, hogy lemondjanak a háború és az erőszak bemutatásáról, mert a közösségi és a kulturális emlékezet kitüntetett helyei. Az a feladatuk, hogy megtalálják azokat a prezentációs módokat, melyek segítségével kaland-élményben tudják részesíteni a közönséget, s közben a tapasztalás helyei is maradhatnak, amennyiben új fölismerésekre és elgondolkodásra késztethetik a látogatókat. A feladat azért különösen nehéz, mert ma a múzeumoknak szociológiai helyzet, kulturális tapasztalat, igény, képzettség tekintetében különböző látogatóknak kell élményt és ismeretet nyújtaniuk. Ráadásul különbség lehet abban is, ahogyan morálisan és politikailag megítélik a konkrét háborúkat, azok konkrét eseményeit és következményeit. Okkal merülhet fel újabb kétely, vajon tényleg képesek-e kezelni a múzeumok e különbözőségeket. A bécsi Városi Múzeumban tapasztaltak okot adnak a reményre: a kultúra nem csak különbözőségeket szül, hanem párbeszédet is.

Végül, ha röviden is, de ki kell térni arra, mit értek élmény alatt, amikor a történeti kiállítások (ide tartoznak a háborút bemutatók is) befogadásáról értekezek. Akkor beszélhetünk élményről, ha valamiképp jelenvalóvá és így átélhetővé válik a történelem. Olyan pillanatról van szó, ami intenzív, sokatmondó, elbűvölő és emlékezetes az idegi folyamatok szintjén is. Csak ekkor mondhatja el a látogató, hogy beleborzongtam, megdöbbentem, elakadt a lélegzetem, megbűvölt a látvány, nem engedett továbblépni a műtárgy, mindig vissza kellett hozzá térnem. Az élményt tehát testi reakciók is kísérik. A látogatók leginkább azt értik élmény alatt, ahogyan Dilthey használta nagyhatású művében, az Élmény és költészetben: átélést, a tőlünk időben, térben, élethelyzetben távolinak a jelenvalóvá tételét. A látogató úgy érezheti ekkor, hogy egy pillanatra visszatért a múltba, mintha ő maga is akkor élt volna, vagy legalábbis el tudja képzelni, hogyan élhettek, cselekedhettek, gondolkodhattak és érezhettek akkor az emberek. Ezen élmény létrejöttének a megértéséhez érdemes felidéznünk Gadamer ötlet-koncepcióját. Szerinte az ötlet megszületése a "beesés" és a "betörés" szavakkal írható le. Amikor egy ötlet fölvillan, az nem tevékenység, hanem sokkal inkább elszenvedés eredményeként fogható föl. Továbbá amikor az ötlet egy kérdés formájában fölötlik az emberben, nem pusztán hirtelen esik, zuhan be az elméjébe, hanem törve-zúzva csapódik be,” szétrombolja az elme kontúrjait, ledönti az elmét behatároló korlátokat”. Hasonló dinamikája van a kiállításokat kísérő befogadói élménynek is. A látogató hirtelen valamit "átél" és "megért". Ütésszerűen következik be itt is a megértés, amikor a tárgyak, a szövegek és az érzéki benyomások hirtelen egy egységgé álnak össze, ami egyszerre nevezhető megértésnek és átélésnek. Valami magával ragadja a látogatót, ami kiemelkedik a megszokottból, az átlagosból, ráadásul úgy tűnik, mintha a látottakhoz személyesen lenne közünk, mintha az életünk része lenne. Érdemes ugyanakkor arra is felhívni a figyelmet, hogy Gadamer szerint az ötlet, a tapasztalat és a megértés alapja a nyitottság, vagyis a kérdezni tudás, amit kíváncsiságnak is nevezhetünk: "kérdezni csak akkor tudunk, ha tudni akarunk". Csak ebben az esetben remélheti a látogató, hogy egy kiállításon élményben lesz része.  Ennek hiányában legfeljebb egy jót szórakozhat, s egy Rambó-filmként pereg le előtte az első világháború története is.

 

Irodalom

ALMÁSI Miklós, A mozaik-tudat posztmodern víziói, Athenaeum, 1993/4.

Frank R. ANKERSMIT, A történelemi tapasztalat, Bp., 2004, 28., 64.; Hans-Georg GADAMER, Igazság és módszer, Bp., 1984.

Rolan BARTHES, Világoskamra, Jegyzetek a fotográfiáról, Bp., 1985.

Jean BAUDRILLARD, A szimulákrum elsőbbsége = KISS Attila Attila - KOVÁCS Sándor s.k. - ODORICS Ferenc szerk. Testes könyv I., Szeged, 1996.

Christine BEIL, »Musealisierte Gewalt«, Einige Gedanken über präsentationsweisen von Krieg und Gewalt in Ausstellungen, museumskunde, 2003/1 (68).

Gottfried BOEHM, Die Wiederkehr der Bilder = Hg. G. B., Was ist ein Bild, München, 1994.

ÉBLI Gábor, Az antropologizált múzeum, Bp., 2005.

FOGARASI György, Borzalmas ügyesség, Applikáció és aberráció Gadamer hermeneutikájában, Alföld, 2004/9.

Cristian GLASS, Ausstellungkonzept und Präsentation = Marlene P. HILLER hrsg. Stuttgart im Zweiten Weltkrieg, Katalog, Gerlingen, 1989.

Hans Ulrich GUMBRECHT, A jelenlét előállítása, Amit a jelentés nem közvetít, Bp., 2010.

Margater A. HAGEN, Picture perception: Toward a theoretical model, Psychological bulletin 81, No. 8. 1974.

Michael KUNCZIK, Massenkommunikation, Köln, Wien, 1977.

Christoph HATSCHEK, „Geschenkt, gekauft, ersteigert – gesichert“, Die Erweiterung der Sammlungen des Heeresgeschichtlichen Museums = Viribus Unitis, Jahresbericht 2006 des Heeresgeschichtlichen Museums, Wien 2007.

Hilde S. HEIN, The Museum in Transition: A Philosophical Perspective, Washington, 2000.

Gottfried KORFF, Einleitung = Gottfried KORFF, Martin ROTH Hg. Das historische Museum, Labor, Schaubühne, Identitätsfabrik, Frankfurt am Main, 1990.

Gottfried KORFF, Zur Eigenart der Museumsdinge = Martina EBERSPÄCHER, Gudrun Marlene KÖNIG, Bernhard TSCHOFEN Hg. Museumsdinge, Köln, Weimar, Wien, Böhlau, 2002.

Susanne LANGE-GREVE, Die kulturelle Bedeutung von Literaturausstellungen, Konzepte, Analysen und Wirkungen literaturmusealer Präsentation, Mit einem Anhang zum wirtschaftlichen Wert von Literaturmuseen, Hildensheim-Zürich-New York, 1995.

Gerhard MAJEC, Grossaustellungen, Ihre kulturpolitische Funktion – ihr Publikum = Gottfried FLIED Hg. Museum als soziale Gedächtnis? Kritisceh Beiträge zur Museumwissenscheft und Museumspädagogik, Wien, 1988.

William John Thomas MITCHELL, The pictorial turn = W. J. T. M., Picture Theory, Essays on Verbal and Visual Representaion, Chicago, 1994.

Jörn RÜSEN, Zerbrechende Zeit, Über den Sinn der Geschichte, Köln, Weimar, Wien, 2001.

Monika SCHWÄRZLER, “Objekte schweigen, s’flüstern Geigen...” Objekt-Präsentation im Museum, = Gottfried FLIEDL, Roswitha MUTTENTHALER Hg., Erzählen, Erinnern, Veranschaulichen, Theoretisches zur Museums- und Ausstellungskommunikation, Wien, 1992, (Museum zum Quadrat 3).

Peter SIMKINS, Das Imperial War Museum in London und seine Darstellung des Krieges, 1917–1995 = Hans-Martin HINZ Hg. Der Krieg und seine Museen. Für das Deutsche Historische Museum, Frankfurt am Main, 1997.

Susan SONTAG, A fényképezésről, Bp., 1981.

TENGELYI László, Tapasztalat és kifejezés, Bp., 2007.

Thomas THIEMEYER, Geschichtwissenschaft: Das Museum als Quelle = Joachim Baur hg. Museumanalyse, Methoden und Konturen eines neuen Forschungsfeldes, Bielefeld, 2010.

Heiner TREINEN, Das Museum als kultureller Vermittlungsort in der Erlebnisgesellschaft = Alfons W. BIERMANN Hg. Vom Elfenbeinturm zur Fußgängerzone, Drei Jahrzehnte deutsche museumsentwicklung, Versuch einer Bilanz und Standortbestimmung, Opladen, 1996.

Manfred TREML, Ausgestellte Geschichte, Überlegungen zum visuellen Lernen in Ausstellungen und Museen = Bernd SCHÖNEMANN, Uwe UFFELMANN, Hartmut VOIT hg. Geschichtbewußtsein und Methoden historischen Lernens, Weinheim, 1998.