Szcenírozás
Kiállítható-e a háború?
A háború és az erőszak múzeumi interpretálásának lehetőségeit, módszereit és eszközeit elemző cikksorozat negyedik része.
| Lakner Lajos |
2015-07-21 08:00 |
Első rész: Kiállítható-e a háború?
Második rész: Az erőszak esztétizálása
Harmadik rész: Harci eszközök és mindennapi tárgyak
A háborút bemutató kiállítások gyakran alkalmaznak olyan bemutatási módot, ami a „mintha-effektus” kiváltására épít. Nem vitrinekbe állítják ki a tárgyakat, hanem a leírások és a fennmaradt fotók alapján megpróbálják felépíteni a tipikus háborús szituációkat: támadást, sebesült katona ellátását, lövészárok jelenetet, bunkert. E bemutatási móddal erős érzelmi hatást szeretnének elérni, épp ezért, nemcsak képileg teremtik újjá az egyszervolt szituációt, hanem hangokat és illatokat is rendel mellé. Fölépítik tehát egy bunker, egy lövészárok vagy egy elsősegélynyújtó hely másolatát, a szagok és a hangok pedig arra szolgálnak, hogy minél hihetőbb, pontosabban átélhetőbb legyen a másolat-szituáció, s működésbe lépjen a „mintha-effektus”. E kiállítástípus rendezői ugyanis azt akarják elérni, hogy a látogató úgy érezze, mintha maga is ott lett volna, mintha maga is hallotta volna a fegyverek ropogását, átélte volna a támadás előtti feszültséget, segített volna egy sebesült katonának, látta volna a megcsonkított testeket, megborzasztotta volna a bomló testek szaga, ízlelte volna a csajkába kimert étel ízét. E kiállítások megvalósításának ideális lehetőségét jelenti, amikor a hely (épület, hajó, repülőgép) eredeti, csak az alakok, a tárgyak, a szagok és a hangok utánzatok. Ebben az esetben a hely eredetiségének a feladata, hogy hitelesítse a fölépített jelenetet.
 |
| Lövészárok-jelenet 1916-ból Albert-i Musée Somme |
E kiállítástípus az un. Canon-féle vészreakcióra épít, vagyis arra, hogy a látottak, az átéltek, a fizikai és a pszichés megterhelés kiváltja a szervezet védekező reakcióját, hogy az egyén az adott stresszhelyzetből nyertesen kerüljön ki. A kiállítás sikere tehát azon múlik, hogy képes-e becsapni a központi idegrendszert, vagyis beindulnak-e azok az idegi folyamatok, melyek a valós helyzetbe aktivizálódnak. Noha természetesen mindenki tudja, hogy csak egy múzeumról van szó, de abban reménykednek a készítőik, hogy a hatás ugyanolyan erős és magával ragadó lehet, mint egy színházi vagy egy filmélmény? Ezek esetében is tudják a nézők, hogy csak egy filmről, csak egy színházi előadásról van szó, a képzeletük révén azonban hagyják, hogy elragadják őket a látottak. Az Imperial War Museum egyik munkatársa, Simkins szerint is a látottak majd elszabadítják a látogatók fantáziáját, és működésbe lép a „mintha-effektus”. Tapasztalataim szerint azonban kevés esetben történik így. Ennek oka: a színpad és a film kellő távolságra van nézőktől, hogy a jelenlét illúziója létrejöjjön. Olyan távolságra, hogy az érzékszervek becsaphatók legyenek. Az illúzióhoz távolság kell, ahogyan a bűvészmutatványok többségénél is megfigyelhetjük. Ennek hiányban a kiállítások többségének e beállított jelenetek inkább csak illusztrációi az eredeti szituációnak, mintsem átélhető másolatai.
 |
| Veszprémiek az I. világháborúban, az I. világháború Veszprémben, Laczkó Dezső Múzeum |
A szcenírozó, a „mintha-effektus”-ra építő kiállítások emblematikus példájával szolgál a londoni Imperial War Museum egyik kiállítása. A Brit Királyi Haditengerészet Town-osztályú könnyűcirkálóján, a HMS Belfaston berendezett múzeumról van szó. A hajó gyomrában látható kiállításon a látogató betekinthet a 850 fős legénység mindennapi életébe. Bepillanthat a legénységi konyhába, a sebészek és szanitécek helyiségébe, ahol foghúzás és műtét közben láthatjuk őket, a legénységi szállásra, ahol függőágyak töltik be a teret, a hajókápolnába, a lövegek és ütegek tárolására szolgáló térbe. A látványt szagokkal és hangokkal igyekeztek a lehető legéletszerűbbé tenni. Egy, a kiállításra invitáló szöveg semmi mással össze nem hasonlítható élményt ígér: „Ha egyszer elkezdünk járkálni a fedélzetek és a helyiségek között, képtelenek vagyunk abbahagyni, és látni akarunk mindent, a krumpliraktártól kezdve a fogorvosi szobán át a gépházig. Az egyik ágyútoronyban 5-8 perces ízelítőt is kapunk, milyen is lehetett az, amikor a hajót a rendeltetésének megfelelően használták.” Az ember kíváncsiságára és a szokatlan élmények utáni vágyára építenek. Sokan szeretnék tudni, milyen lehetett az élet egy cirkálón, hogyan éltek a fedélzeten, mit ettek, milyen lehet egy a közelünkben eldördülő ágyú hangja? Annál is inkább föléled a tudásvágy és a kíváncsiság, mert látogatás kalandot ígér.
E kiállítástípussal szemben leginkább azt róják föl a kritikusai, hogy az élmény és az üzlet oltárán feláldozza a háború tényleges tapasztalatát, hogy az tulajdonképpen szenvedést és halált jelentett, nem pedig kalandot. (Noha a kezdeti lelkesedéskor talán sokan gondolták ennek.) Inkább egy izgalmas akciófilmként mutatják be a háborút, mintsem rétegzett módon. Sokak szerint épp ezért nem is múzeumról, hanem élményparkról lehet beszélni, ahol fontosabb szerepe van a szórakoztatásnak, mint az ismeretközvetítésnek. Felhívják a figyelmet ennek a következményeire is. Egyrészt arra, hogy a látogatók gyakran anélkül azonosulnak a bemutatottakkal, hogy végiggondolnák a történteket, belegondolkodnának, mit is jelentett a háború. Másrészt attól félnek, hogy a gyerekek, akiknek még nincs kellő világismeretük, nincsenek tapasztalataik, majd élvezni fogják a szirénák hangját, az ágyúdörejt, a félelmet, megbabonázza őket egy hajó mérete, kalandosnak tartják a futóárkot és a bunkert. Vagyis a filmek és a számítógépes játékok világa eltakarja előlük a valóságos történeteket. A szimulákrum áldozatai lesznek, mert talán sohasem ébred föl bennük a vágy, hogy kíváncsiak legyenek arra, mi és hogyan történt valójában.
 |
| The Imperial War Museum, London |
A kritikák ellenére a siker töretlen. Joggal merülhet fel a kérdés, mégis miért a siker, miért látogatják például oly sokan a HMS Belfast cirkálón berendezett kiállítást? Minden bizonnyal szerepe van ebben a hely autentikusságának, annak, hogy a cirkáló valóban a múlt jelenünkben itt ragadt darabja. S így kielégítheti a vágyat, és tápot adhat az illúziónak, hogy közvetlenül elérhetjük és átélhetjük a múltat. Oly sokszor hallhatták már a látogatók, hogy a múzeumok a múlt megtapasztalásának a helyei, amikor aztán beléptek a kiállítótérbe, a legtöbb helyen vitrinek és teremőrök tették lehetetlenné, hogy megérintsék a múltat, és érzéki tapasztalatot szerezhessenek a kiállított tárgyakról, most végre a cirkálón lehetőségük van erre. Mindent megérinthetnek. A kézzelfoghatóság mindig is fontos része volt a kommunikációnak, márpedig a kiállítás is egy kommunikációs folyamat része. Manapság pedig az internet révén különösen fölértékelődött a közvetlenség. Annak ellenére így van ez, hogy gyakran csak a virtuális térben történik meg a kommunikáció. A beszélgetések, talán épp a kommunikációs tér virtualitása miatt, annyira intenzívek és személyesek, hogy a beszélgetőpartnerek szinte kézzelfoghatóvá válnak egymás számára. E kiállításon a múlt közvetlen jelenvalóságát vagy annak illúzióját élhetik át. Van azonban egy másik, ennél talán lényegesebb, noha ezzel összefüggő ok. Ez pedig az, hogy a hely hitelessége lehetőséget kínál arra, hogy az ember minél intenzívebben élhesse meg a pillanatot, kielégülhessen.
 |
| Bombatölcsér, Auf Leben und Tod, Hanauer Museum |
Hans Ulrich Gumbrecht az egyik legerősebb emberi vágynak tartja, hogy ha egy pillanatra is, de magával ragadjon, elragadjon, amit épp átélünk. A jelenlét előállítása című felkavaró könyvében több szempontból elemzi e pillanatot. Számunkra most kettő a lényeges. Egyrészt fölhívja a figyelmet arra, hogy a jelenlét pillanata nem kínál semmi építő tartalmat, nem nevel, nem okosít, „mégis vágyunk az intenzitás e pillanatára”. Másrészt „az intenzitás pillanatát” az esztétikai élménnyel, nem pedig az esztétikai tapasztalattal hozza összefüggésbe, ez utóbbi ugyanis magasabb szintű önreflexivitást feltételez már. A szcenírozó kiállítástípus szintén e vágyat célozza meg. Az esztétikailag megkomponált, közvetlenül megérinthető látvány révén azt ígéri, hogy az itt megélt pillanatok elragadják majd a látogatót, kiragadják a mindennapokból és a folytonos értelmezés kényszeréből. Rendezői abban bíznak, azzal biztatnak, hogy a kiállítás úgy ragadja majd el a látogatót, mint a zene, a regény, a film vagy a számítógépes játékok, amikor a hallgatás, az olvasás, a nézés és a játék közben kiszakadunk a mindennapi világunkból, a saját életünkből, talán föléje is emelkedünk, de nem azért, hogy rálássunk, hanem hogy elszakadjunk tőle és megéljük a pillanatot.
 |
| The Imperial War Museum, London |
E kiállítási mód ugyanakkor az ismeretszerzés és a tapasztalás eszközeként is funkcionálhat. Ekkor ugyan talán elmarad az átélés intenzív pillanata, de az ismeretek és a tapasztalatok gazdagodása kárpótolhatja a látogatót. A múzeumi szcenírozás ugyanis elképzelhetővé teszi a múltat, felfoghatóvá a történéseket. A szemléltetés révén megszülethet a megértés, és bővülhetnek az ismeretek. Egy fölépített bombatölcsér látványa révén például, mint amilyet a hanaui múzeumban lehetett látni, fel tudjuk fogni, el tudjuk képzelni, milyen ereje lehetett egy bombának.
