Harci eszközök és mindennapi tárgyak

KIÁLLÍTHATÓ-E A HÁBORÚ?

A háború és az erőszak múzeumi interpretálásának lehetőségeit, módszereit és eszközeit elemző cikksorozat harmadik része.

Cikk küldése

e-mail:

Első rész: Kiállítható-e a háború?

Második rész: Az erőszak esztétizálása

 

A harci eszközök, a fegyverek, az uniformisok, a kitüntetések és a hadászati felszerelések a háborús kiállítások legfőbb és legkedveltebb tárgyai. Minden bizonnyal főleg azért, mert e tárgyakat tekintik alkalmasnak arra a muzeológusok és a látogatók, hogy a háborút hitelesen lehessen megjeleníteni. E kiállítások a tárgyak eredetiségére és autentikusságára építenek, arra, hogy közvetlenül egy háborús életszituációból származnak, s épp ezért tehetik azt láthatóvá és megtapasztalhatóvá. Amikor egy kiállítás rendezője úgy dönt, hogy e tárgyakat helyezi a középpontba, lényegében azt üzeni, hogy a háború elsősorban harcot, frontot, sebesülést és élet-halál küzdelmet jelent, és ezért leginkább a katonákon és a fegyvereiken keresztül lehet megismerni, átélhetővé tenni.

 

Haus der Geschichte Baden-Württemberg, Stuttgart

Ha igaz az, hogy e tárgyak révén közvetlen bepillantást nyerhetünk abba a háborús szituációba, ahol ezeket használták, és ahol a katonák állandó társa a félelem és a túlélésért való küzdelem volt, akkor joggal merülhet föl a kérdés: a kiállításra meg kell-e tisztítani ezeket a rárakódott szennyeződéstől, a vértől, a testmaradványoktól, restaurálni kell-e sérüléseiket és csorbulásaikat, amiket a harcok közben szenvedtek el. Mert, ha igaz az, hogy hitelességüket és a múltat felidéző erejüket az adja, hogy közvetlen tanúi voltak a háborús cselekményeknek, a harcoknak, akkor épp a vérnyomokat és a sérüléseket nem szabadna eltüntetni róluk. Hiszen épp ezek adhatnának közvetlen információkat a háborúról, az élet-halál küzdelemről, és a használóikról, azokról az emberekről, aki harcoltak, védték magukat és öltek vele. A fegyver megtisztítva ugyanis már nem a háborúból ránk maradt élettény, hanem technikai fejlesztés eredménye, ami lehet érdekes, sőt amit csodálni is lehet.

Főleg katonai és technikai múzeumokban figyelhető meg, hogy a történeti-társadalompolitikai kontextusból kiragadva, technikai bravúrként kiállítják ki a fegyvereket, a harci járműveket és a repülőket. A látogató haditechnikai mestermunkaként tekinthet rájuk. Gyakran nem a szokásos módon, vitrinekkel és kordonszalagokkal lehatárolva tárják látogatók elé e tárgyakat, hanem látogatói tér integráns részeként, ahogyan az Imperial War Museum-ban is. A repülők és más harci gépek közvetlen látványa, monumentalitása ámulatba ejti látogatót.

 

The Imperial War Museum, London

E kiállítási módnak két következménye van. Egyrészt a kiállítás rendezője lemond arról, hogy beszédre bírja a tárgyakat, helyettük akar beszélni, uralni akarja a jelentésüket. Azzal ugyanis, hogy nem hagyja, hogy elmeséljék a használatuk történetét (felderítésen vettek részt, öltek – hogyan?, bombáztak – miket?), a technikai megalkotottságukra redukálja jelentésüket. Másrészt minden bizonnyal úgy tekint a múzeumi gyakorlatra, mint valami objektív vagy neutrális tevékenységre. Márpedig a fegyverek esetében csak a technikai felépítésük és a működésük az objektív tény. Véleményem szerint azonban ezáltal épp arról mond le, amiért érdemes múzeumba menni: tapasztalatunk részévé tenni az idegen életszituációkat és kultúrákat, kockára tenni a miénket, vitatkozni a történelem eseményeiről, érvelni és meghallgatni másokat. E kiállítások nem veszik figyelembe, hogy a látogatók nem csak látványra trenírozott lények, hanem emberek; személyes véleményekkel, elfogultságokkal és hitekkel. E kiállítás rendezői kétféle látogatóra számítanak: a fegyverek iránt rajongókra és a látványosságok kedvelőire. Mindez persze azt is jelenti, hogy e múzeumok nem vesztesként kerülnek ki az élményháztartásért folytatott küzdelemből. Ugyanakkor egy háborús film és könyv, egy számítógépes harci játék vagy egy, a rettenet és a félelem érzésének fölkeltését megcélzó kiállítás hitelesebb és átélhetőbb lehet a látogatók többsége számára. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy a technika kultusza és a háború borzalmai valamiképp ne ütköznének össze.

 

A harci eszközök, fegyverek és uniformisok fenti bemutatás módja leginkább akkor szolgálja a múzeumok összetett feladatát, ha a kiállítás nem a háborúról és az erőszakról szól, hanem ismereteket akar adni a harci eszközökről: a lőtávolságukról, a hatásukról, a súlyukról, a hadsereg felépítéséről, a ruhák rangjelző szerepéről. A fentiek tehát nem jelentik azt, hogy száműzni akarnám e harcászati tárgyakat a kiállításokról. Abban az esetben ugyanis helyük és szerepük van, ha olyan kontextusba kerülnek, amely nem a technikai megalkotottságukra hívja föl a figyelmet, hanem az emberi életet megváltoztató hatásukra: a pusztítás következményeire. A harci eszközök mellett fotók és szövegek mutathatják be a fegyverek pusztító hatását, a testi és a lelki sérüléseket, amit okoznak. Kiállításuk indokolt akkor is, mikor a háború és az erőszak társadalompolitikai kontextusát bemutató dokumentumok között kapnak helyet. Így be lehetne például mutatni, hogy a fegyverek egyszerre tették lehetővé a gyártóik számára a jólétet, és lehetetlenné sok ember számára az életet. Ebben az esetben sokkal többen tudnának viszonyulni a kiállításhoz, és nem csak azok, akik számára egy fegyver mint technikai vívmány és a katonalét mint kaland csodálat tárgya lehet, hanem azok is, akiket a háború társadalmi, emberi és morális kérdései érdekelnek vagy foglalkoztatnak.

 

Wien im Ersten Weltkrieg, Stadtalltag in Fotografie und Grafik, Wienmuseum, Wien

Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy a kiállításokon ilyen tárgyak egyáltalán ne szerepeljenek, hanem csak a háború képi lenyomatai: plakátok, újságok, fotók, képeslapok és filmek. Aki ezekből a dokumentumokból építi föl a kiállítást, a korabeli képek jelentésteremtő és a múltat jelenlévővé tevő erejében bízik. A bécsi Városi Múzeum kiállításán első részén a plakátok és a képeslapok arról meséltek, hogyan járultak hozzá a képek a háború kiterjesztéséhez és a haza iránti kötelességérzet fölkeltéséhez. A háború vége fele készült plakátok és fotók már a pusztulásról szóltak, a nélkülözésről, a szenvedésről és a túlélés módozatairól. Amikor plakátok sora hívta fel a háziasszonyok figyelmét arra, hogy papírból is készíthetők ruhák, hogy ruhatáruk a meglévő átalakításával is megújítható, hogy adakozzanak a fronton szolgálók és az árván maradottak élelmezésére, hogy ne dobják ki a hamut, mert robbanóanyagok gyártásánál föl lehet használni, akkor már mindenki tudhatta, csak egy cél lehet, túlélni és megmaradni. A képek e sorozata, az általuk érzékelhető folyamat lehetővé teszi az első világháború mindennapi történetének megértését és a túlélés ösztönének a megtapasztalását is.

 

A háborús kiállításokban rendszerint fontos szerepet játszanak a mindennapi tárgyak is, amelyek tulajdonosaik és használóik életéről mesélnek: a szenvedésről, a nélkülözésről, a túlélés módozatairól és a mindennapi küzdelmekről. Ezek őrizték meg a szenvedő test és a szükség emlékezetét. Olyan ütött-kopott használati tárgyakról van szó, melyek révén valóban felidéződhetnek emberi sorsok, és melyek segítségével el tudjuk képzelni a háború mindennapjait. Azért fontos ez a tárgytípus, mert – a fegyverekkel ellentétben – így ütött-kopottan is (vagy épp ezért) kíváncsiságot, gondolatokat és asszociációkat ébreszthetnek a látogatók fejében. Egy megviselt, sokat látott csajka képes felidézni az életkörülményeket, a benne feltálalt étel minőségét, a tulajdonosa kiszolgáltatottságát, de a látogatóknak akár azok a tányérok is eszükbe juthatnak, melyekből a múzeumba indulás előtt elfogyasztották az ebédjüket. Azért is különösen fontosak e tárgyak, mert általuk azoknak az arca és a sorsa válik láthatóvá, akikről nem maradtak fenn ábrázolások, nyilvános fotók vagy csak név nélkül. A névtelenek, akik közül csak az első világháborúban 10 millióan haltak és 20 millióan sebesültek meg. A bécsi Heeresgeschichtliches Múzeum munkatársai tudatosan gyűjtik e sérült, ütött-kopott és megrozsdásodott tárgyakat. Mindenekelőtt azért, mert a történelemkönyvekben és a kiállításokon név nélkül szereplő emberek emlékezetét őrzik meg. Arra figyelmeztetik a látogatókat, hogy mindez velük is megtörténhetne.

 

Die Grenze im Krieg - Der Erste Weltkrieg am Bodensee, Rosgartenmuseum, Konstanz

 

Szembe kell azonban nézni az e tárgytípusban rejlő veszéllyel is. Amikor ugyanis felidézik egy ember sorsát, szenvedését és halálát, könnyen fölkeltik a látogatókban a részvétet, ami ahhoz vezethet, hogy velük azonosulva szem elől tévesztik azokat a folyamatokat és körülményeket, melyeknek következményeként áldozatokká váltak. Erre adhat példát a World Trade Centre lerombolása és az ott életüket vesztettek emlékezetére készített kiállítások egyike. A Smithsonian Intézet (Smithsonian Institution) 2002. szeptember 11. és 2003. január 12. között több mint 5000 m²-en kiállítást rendezett Bearing witness to history címmel. A kiállításon az épületekben tartózkodó és életüket vesztett emberektől megtalált tárgyakat, tulajdonosaik rövid élettörténetét mutatták be. De helyet kaptak a túlélők és a mentésben résztvevők személyes és használati tárgyai is. A rendezők szándéka az volt, hogy közvetlenül láthatóvá tegyék a terrortámadás erejét, a pusztítás és szörnyűség mértékét. Kérdés, hogy a szenvedés, a félbeszakadt életek és a be nem teljesült tervek, vágyak kiváltotta részvét, együttérzés, harag és düh nem akadályozza-e meg a látogatót abban, hogy végiggondolja vagy megkérdezze, mi vezetett e szörnyűséghez.

 

Irodalom

Almási Miklós, A mozaik-tudat posztmodern víziói, Athenaeum, 1993/4.

Frank R. ANKERSMIT, A történelemi tapasztalat, Bp., 2004, 28., 64.; Hans-Georg GADAMER, Igazság és módszer, Bp., 1984.

Roland Barthes, Világoskamra, Jegyzetek a fotográfiáról, Bp., 1985.

Jean Baudrillard, A szimulákrum elsőbbsége = Kiss Attila Attila - Kovács Sándor s.k. - Odorics Ferenc szerk. Testes könyv I., Szeged, 1996.

Christine Beil, »Musealisierte Gewalt«, Einige Gedanken über präsentationsweisen von Krieg und Gewalt in Ausstellungen, museumskunde, 2003/1 (68).

Gottfried Boehm, Die Wiederkehr der Bilder = Hg. G. B., Was ist ein Bild, München, 1994.

ÉBLI Gábor, Az antropologizált múzeum, Bp., 2005.

Fogarasi György, Borzalmas ügyesség, Applikáció és aberráció Gadamer hermeneutikájában, Alföld, 2004/9.

Cristian Glass, Ausstellungkonzept und Präsentation = Marlene P. Hiller hrsg. Stuttgart im Zweiten Weltkrieg, Katalog, Gerlingen, 1989.

Hans Ulrich Gumbrecht, A jelenlét előállítása, Amit a jelentés nem közvetít, Bp., 2010.

Margater A. Hagen, Picture perception: Toward a theoretical model, Psychological bulletin 81, No. 8. 1974.

Michael Kunczik, Massenkommunikation, Köln, Wien, 1977.

Christoph Hatschek, „Geschenkt, gekauft, ersteigert – gesichert“, Die Erweiterung der Sammlungen des Heeresgeschichtlichen Museums = Viribus Unitis, Jahresbericht 2006 des Heeresgeschichtlichen Museums, Wien 2007.

Hilde S. Hein, The Museum in Transition: A Philosophical Perspective, Washington, 2000.

Gottfried KORFF, Einleitung = Gottfried KORFF, Martin ROTH Hg. Das historische Museum, Labor, Schaubühne, Identitätsfabrik, Frankfurt am Main, 1990.

Gottfried KORFF, Zur Eigenart der Museumsdinge = Martina EBERSPÄCHER, Gudrun Marlene KÖNIG, Bernhard TSCHOFEN Hg. Museumsdinge, Köln, Weimar, Wien, Böhlau, 2002.

Susanne Lange-Greve, Die kulturelle Bedeutung von Literaturausstellungen, Konzepte, Analysen und Wirkungen literaturmusealer Präsentation, Mit einem Anhang zum wirtschaftlichen Wert von Literaturmuseen, Hildensheim-Zürich-New York, 1995.

Gerhard MAJEC, Grossaustellungen, Ihre kulturpolitische Funktion – ihr Publikum = Gottfried FLIED Hg. Museum als soziale Gedächtnis? Kritisceh Beiträge zur Museumwissenscheft und Museumspädagogik, Wien, 1988.

William John Thomas Mitchell, The pictorial turn = W. J. T. M., Picture Theory, Essays on Verbal and Visual Representaion, Chicago, 1994.

Jörn Rüsen, Zerbrechende Zeit, Über den Sinn der Geschichte, Köln, Weimar, Wien, 2001.

Monika SCHWÄRZLER, “Objekte schweigen, s’flüstern Geigen...” Objekt-Präsentation im Museum,= Gottfried FLIEDL, Roswitha MUTTENTHALER Hg., Erzählen, Erinnern, Veranschaulichen, Theoretisches zur Museums- und Ausstellungskommunikation, Wien, 1992, (Museum zum Quadrat 3).

Peter Simkins, Das Imperial War Museum in London und seine Darstellung des Krieges, 1917–1995 =Hans-Martin Hinz Hg. Der Krieg und seine Museen. Für das Deutsche Historische Museum, Frankfurt am Main, 1997.

Susan Sontag, A fényképezésről, Bp., 1981.

TENGELYI László, Tapasztalat és kifejezés, Bp., 2007.

Thomas Thiemeyer, Geschichtwissenschaft: Das Museum als Quelle = Joachim Baur hg. Museumanalyse, Methoden und Konturen eines neuen Forschungsfeldes, Bielefeld, 2010.

Heiner TREINEN, Das Museum als kultureller Vermittlungsort in der Erlebnisgesellschaft = Alfons W. BIERMANN Hg. Vom Elfenbeinturm zur Fußgängerzone, Drei Jahrzehnte deutsche museumsentwicklung, Versuch einer Bilanz und Standortbestimmung, Opladen, 1996.

Manfred Treml, Ausgestellte Geschichte, Überlegungen zum visuellen Lernen in Ausstellungen und Museen = Bernd Schönemann, Uwe Uffelmann, Hartmut Voit hg. Geschichtbewußtsein und Methoden historischen Lernens, Weinheim, 1998.