Kis, gazdaságos múzeumokat!
PAMUK MANIFESTO
Orham Pamuk, Nobel-díjas török író, az isztambuli Ártatlanság Múzeumának alapítója tartotta az egyik vitaindító előadást az idei milánói ICOM (International Council of Museums) konferencián.
| Magyar Múzeumok Online |
2016-07-08 10:15 |
Pamuk beszédét, amelyben azt hangsúlyozta, hogy a jövőben „kicsi és gazdaságos múzeumokra lenne szükségünk, amelyek az emberségünkhöz szólnak”, a La Repubblica közölte. Az MMO-közlés forrása az Art Newspaper magazin.
„Minden múzeum igazi kincsestára az emberiségnek, mindazonáltal ellenzem azt, hogy ezeket az értékes és monumentális intézményeket az eljövendő múzeumainak modelljeként használjuk. A múzeumoknak az emberek összességét a maguk egységében kell feltárniuk és megmutatniuk, és itt különösen az új, a nem nyugati országok felemelkedő gazdaságaiból megteremtődő modern emberre gondolok, mivel ezzel a beszéddel elsősorban is az ázsiai múzeumokhoz szeretnék szólni, amelyek példátlan bővülésen mennek jelenleg keresztül.
A nagy, államilag támogatott múzeumoknak az a céljuk, hogy az államot reprezentálják, és ez legalább annyira nem jó, mint amennyire nem ártatlan. Az alábbiakban javaslatokat fogalmazok meg egy újfajta múzeumhoz, néhány olyan témát említve, amelyekről ma minden eddiginél fontosabb gondolkodnunk.
A királyi és cári paloták megnyitásával a nyilvánosság számára, az olyan nagy nemzeti múzeumok, mint a Louvre vagy az Ermitázs, a turista intézmények szerepét vállalták magukra. Ezek az intézmények, amelyek ma már nemzeti szimbólumok is, a nemzet narratíváját kínálták fel. A nagybetűs Történelmet ajánlják nekünk, amely sokkal fontosabb, mint az egyének kisbetűs történetei. Ez azért sajnálatos, mert az egyéni történetek sokkal inkább alkalmasak arra, hogy emberségünk mélységeit bemutassák.
A második észrevételemmel arra szeretnék utalni, hogy az átmenet a palotából a nemzeti múzeumba, valamint az eposztól a regényig vezető út, párhuzamos folyamatokat jelentenek. Az eposz olyan, mint a palota: a királyok hősies gesztusainak nyelvén beszél. A nemzeti múzeumoknak viszont olyanoknak kéne lenniük, mint a regényeknek, de sajnos valójában nem ez a helyzet.
Harmadszor: nincs szükség több olyan múzeumra, amely történelmi narratívákat próbál meg létrehozni a társadalomról és a közösségről a csoport, a nemzet és az állam narratívájaként. Mindannyian tudjuk, hogy a hétköznapi történetek gazdagabbak, emberibbek és legfőképpen sokkal élvezetesebbek.
Negyedszer: nem kétséges, hogy be kell mutatni a kínai, indiai, mexikói, iráni vagy török kultúra gazdagságát. Persze hogy be kell mutatni, és ez nem is különösebben nehéz feladat. Az igazi kihívás arra használni a múzeumokat, hogy ugyanilyen kiválóan, hatásosan és mélyen meséljük el velük az ezekben az országokban élő emberek történeteit.
Ötödször: egy múzeum sikerességének az értékmérője nem lehet az, hogyan képes egy államot, egy nemzetet, egy társadalmat vagy egy adott történelmet reprezentálni. A sikerességet abban kéne mérni, hogy mennyire tudja a múzeum az egyének emberségét megmutatni. Ez alapján kell megítélnünk a múzeumokat.
Hatodszor: elkerülhetetlen, hogy a múzeumok kisebbek, gazdaságosabbak legyenek, és jobban fókuszáljanak az egyénre. Ez ugyanis az egyetlen módja annak, hogy emberi léptékű történeteket tudjanak elmondani. A nagy múzeumok arra biztatnak bennünket, hogy felejtsük el emberségünket, és hogy fogadjuk el az államot és a hozzá tartozó embertömeget. Ezért van az, hogy – a nyugati világban élőket leszámítva – emberek milliói tartanak a múzeumoktól. Ezért van az, hogy sokan a múzeumokat az állammal azonosítják.
Hetedszer: a jelen és a jövő múzeumainak nem lehet az a céljuk, hogy az államot reprezentálják, ehelyett újra létre kell hozniuk az egyének világát, azon egyénekét, akik évszázadokon át szenvedtek a zsarnoki elnyomástól.
Nyolcadszor: azokat a forrásokat, amelyeket ma a monumentális és szimbolikus múzeumok fenntartására költenek, át kell csoportosítani az olyan kis múzeumokhoz, amelyek egyének történeteit mesélik el. Ezeket a forrásokat arra is fel kell használni, hogy bátorítsák és támogassák az embereket, alakítsák át a narratíváik helyeivé a saját kis házaikat és kis történeteiket.
Kilencedszer: ha a tárgyakat nem emelik ki a saját kontextusukból, hanem saját természetes közegükben hagyják őket, önállóan is el tudják mondani a maguk történeteit. Visszafogott múzeumokra van szükség, amelyek tisztelik az utcákat, a házakat és a boltokat maguk körül, és saját narratíváik pillanataivá tudják őket alakítani.
Röviden, a múzeumok jövője az otthonokban kezdődik el. A helyzet nagyon egyszerű: hozzá vagyunk szokva az eposzhoz, miközben regényre lenne szükségünk. A múzeumokban hozzá vagyunk szokva a reprezentációhoz, miközben önkifejezésre lenne szükségünk. Hozzá vagyunk szokva az emlékművekhez, miközben egyszerű házakra lenne szükségünk.
A múzeumokban ott van a Történelem, miközben nekünk történetekre lenne szükségünk. A múzeumok tele vannak nemzettel, miközben nekünk emberekre lenne szükségünk. Csoportok és táborok vannak a múzeumokban, nekünk meg közben egyénekre lenne szükségünk. Hatalmas és drága múzeumaink vannak és lesznek is a jövőben, különösen Ázsiában, ahol állami pénz folyik a múzeumokba. Valójában pedig kicsi és gazdaságos múzeumokra lenne szükségünk, amelyek az emberségünkhöz szólnak.”
A cikk elsőként a La Repubblica című olasz napilapban jelent meg. Az összefoglaló az Art Newspaper alapján készült. Az Art Newspaper a 2016-os ICOM (International Council of Museums) konferencia médiapartnere. A kép forrása: Art Newspaper.
Fordította: Jakab András
(s)
