A kincstalálás hatályos szabályozásáról
JOG
Egyre több az előkerült kincslelet, köztük gyakran becsületes megtalálónak köszönhető a múzeumi gyarapodás. Mi a teendőnk, ha ilyesmire bukkanunk? Hogyan lehet jutalmazni a leletek beszolgáltatóját?
| Kálnoki-Gyöngyössy Márton |
2016-08-11 14:01 |
Utoljára Visy Zsolt foglalta össze a régészeti leletek tulajdonlásával kapcsolatos kérdéseket. Áttekintésében kitért a római jogi előzményekre, a régi magyar szabályozásra, a szocialista jogalkotás változtatásaira és a rendszerváltoztatás utáni időszak vonatkozó jogszabályaira. Korábban Magyarországon az értékes régészeti leletet (talált kincset) „harmadolták”: a kincs értékének egyharmada illette a találót, egyharmada a tulajdonost, egyharmada az államot, de utóbbinak lehetősége volt arra, hogy a teljes kincset természetben magához váltsa, azaz kifizethette a többi jogosultat. 1949 után viszont minden kincslelet az államé lett, és ez az alapelv nem változott meg 1990 után sem.[1]
A kincstalálást a hatályos Polgári Törvénykönyv (2013. évi V. törvény) a római jogból kiindulva, de az állam tulajdonjogának általános deklarálásával szabályozza: „Ha valaki olyan értékes dolgot talált, amelyet ismeretlen személyek elrejtettek, vagy amelynek tulajdonjoga egyébként feledésbe ment, köteles azt az államnak felajánlani.” Ha a „talált tárgy a védett kulturális javak körébe tartozik, annak tulajdonjoga az államot illeti meg.” (5:64.§) Az új Ptk. tehát nem enged másnak tulajdonszerzést a kulturális javak körébe tartozó kincs vonatkozásában (más kincs esetében, ha az állam a dologra nem tart igényt, akkor a találó lesz a tulajdonos). A mögöttes jogszabály ebben az esetben a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény, amely alapelvként mondja ki a régészeti leletek állami tulajdonjogát: így a Magyarország határain belül a föld felszínén, a földben, a vizek medrében vagy máshol rejlő vagy onnan előkerülő régészeti lelet állami tulajdon, és törvényi védelem alatt áll (8.§ (1) bekezdés). A régészeti lelet a “a régészeti örökség érzékelt, felfedezett, feltárt — jellegénél fogva — ingó eleme, függetlenül attól, hogy eredeti helyéről, összefüggéseiből, állapotából elmozdult, elmozdították-e vagy sem. Nem minősülnek régészeti leletnek a régészeti korú tárgyak” (7.§ 33. pont).[2]
Az új Ptk. a nagyobb értékű talált dolog esetében, ha annak tulajdonjogát a találó nem szerezte meg, és a találó a törvényben előírt magatartást tanúsította azért, hogy a talált dolgot a tulajdonos megkaphassa, találódíj megfizetését írja elő. A találó abban az esetben is jogosult találódíjra, ha a talált dolgot nem a dolog tulajdonosának, hanem a hatóságnak adta át (5:62.§). Azt, hogy mi minősül jelentősebb értéknek, illetve a találódíj mértéke mekkora legyen, az új Ptk. nem határozza meg.
Az örökségvédelmi törvény alapján, ha régészeti feltárás nélkül régészeti emlék, lelet vagy annak tűnő tárgy kerül elő, a felfedező, a tevékenység felelős vezetője, az ingatlan tulajdonosa, az építtető vagy a kivitelező (“találó”) köteles az általa folytatott tevékenységet azonnal abbahagyni, és az illetékes települési önkormányzat jegyzője útján a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központnak haladéktalanul bejelenteni (amely arról szintén haladéktalanul tájékoztatja a mentő feltárás elvégzésére jogosult intézményt és az örökségvédelmi hatóságot), valamint a “találó” köteles a tevékenységet szüneteltetni, továbbá a helyszín és a lelet felelős őrzéséről a feltárásra jogosult intézmény intézkedéséig gondoskodni (24.§). A bejelentés elmulasztása örökségvédelmi bírság kiszabását vonhatja maga után (82.§ (2) bekezdés).[3]
Az örökségvédelmi törvény szerint korábban ismeretlen, régészeti nyilvántartásban nem szereplő régészeti lelőhely, illetve lelet feltáráson kívüli felfedezője vagy bejelentője jogszabályban meghatározottak szerint elismerésben részesíthető (26.§), az ezzel kapcsolatos részletszabályokat a régészeti lelőhely és a műemléki érték nyilvántartásának és védetté nyilvánításának, valamint a régészeti lelőhely és a lelet megtalálója anyagi elismerésének részletes szabályairól szóló 13/2015. (III.11.) MvM rendelet határozza meg (12.§). Az elismerés kizárólag akkor adható, ha a megtaláló maradéktalanul eleget tett a jogszabályi előírásoknak, formája lehet oklevél vagy oklevél és a lelőhely, lelet tudományos jelentőségével arányos pénzjutalom. Nem adható elismerés annak, aki régészet szakirányú mesterfokozattal vagy szakképzettséggel rendelkezik, vagy régészeti tárgyú doktori fokozatot szerzett, vagy alapfokozattal és történelem szakképzettséggel, régésztechnikusi specializációval rendelkezik, vagy régésztechnikusként dolgozik, vagy a lelőhellyel vagy lelettel régészeti feltárás során került kapcsolatba. A megtaláló elismerését a Forster Központnál lehet kezdeményezni, amely az ilyen kezdeményezéseket az Ásatási Bizottság bevonásával véleményezi, és a lelőhely vagy a lelet tudományos jelentősége és kiemelkedő fontossága alapján tesz javaslatot az elismerés módjára. A Forster Központ minden év március 30-ig juttatja el a kulturális örökség védelméért felelős (jelenleg: Miniszterelnökséget vezető) miniszternek javaslatait, aki megállapítja az elismerés módját és pénzjutalom esetén annak összegét. A pénzjutalom összegének megállapításánál figyelembe kell venni éremkincs és ötvösmunka esetén a Magyar Nemzeti Múzeum szakértői véleményét, aranylelet esetén az arany súlyának és tisztaságának megfelelő napi piaci értéket. Az elismerések adományozására évente egy alkalommal kerül sor.[4]
A kincstalálás esetére is vonatkozik a hatályos Btk. (2012. évi C. törvény) jogtalan elsajátítással kapcsolatos rendelkezése, amely minősített esetként értékeli, ha a cselekményt védett kulturális javak körébe tartozó tárgyra vagy régészeti leletre követik el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel rendeli büntetni (378.§ (2) bekezdés).[5]
A hatályos szabályozás a kincstalálás kapcsán fenntartotta a szocialista polgári jog örökségét: a talált értékes dolgot az államnak kell felajánlani; ha az állam nem tart igényt a dologra, akkor a találó szerez tulajdonjogot; a védett kulturális örökség körébe tartozó tárgy esetében viszont az állam a törvény erejénél fogva szerez tulajdonjogot. Ilyen esetben a találó csak találódíjra jogosult, ez pedig kevéssé hat ösztönzőleg a találóra, és az érintett ingatlan (“rejtő dolog”) tulajdonosára.[6] Ráadásul az örökségvédelmi törvény és az új Btk. sincs teljesen összhangban, mert az előbbi szerint a talált régészeti leletet haladéktalanul, utóbbi szerint nyolc napon belül kell jelenteni, illetve a tulajdonosnak átadni. A jelenleg hatályos végrehajtási rendelet viszont a találódíj tekintetében a korábbiakhoz képest pontosabb szabályozást tartalmaz, mert helyesen, bizonyos esetekre összeférhetetlenséget állapít meg (értelemszerűen a hivatását gyakorló, ismeretekkel rendelkező régész, régésztechnikus stb. nem lehet találó), illetve az elismerés (találói díj) mértékének megállapítását is szabályozza. Ugyanakkor kívánatos lenne a megállapított érték százalékában rögzíteni a lehetséges jutalom mértékét, ugyanis az eseti miniszteri döntések eltérő mértékű jutalmakat állapíthatnak meg, ez pedig később jogvitákhoz vezethet. A bírói gyakorlat ugyanis találói díjként általában a talált kincs értékének bizonyos százalékát ítéli meg.[7]
Hatályos jogunk ősi jogintézménye, a kincstalálás római jogi gyökerekkel rendelkezik, bár éppenséggel a jogi szakirodalomban ismert inventio thesauri nem ókori szakkifejezés, mégha máig érvényes meghatározását a klasszikus korban a legnagyobb római jogászok fogalmazták is meg. Római jogi hagyomány az is, hogy a kincstalálással kapcsolatos szabályozás vegyes (magánjogi és közjogi) jellegű elemeket tartalmaz. A mai magyar jogban ezért is találhatunk a kincstalálásra polgári jogi, közigazgatási jogi és büntetőjogi szabályokat. Együttes alkalmazásukkal biztosítható régészeti örökségünk megmentése, jövendő nemzedékek számára történő megőrzése.[8]
[1] Visy Zsolt: A tulajdonlás kérdései a földből előkerült leletek kapcsán. Múzeumcafé 4. (2010: 19. sz., október/november) 40–42. A korábbiakhoz lásd még: Visky Károly: Kincs és kincstalálás. Jogtudományi Közlöny 37. (1982) 125–129.
[2] Fülöp Endre Norbert: A régészeti örökség védelme. In: Kulturális örökségvédelmi jog Magyarországon. Szerk. Völgyesi Levente. Budapest, 2010. 76., Siklósi Iván: A kincstalálás római jogi, jogtörténeti és modern jogi kérdésköre. Budapest, 2016. 166–168.
[3] Visy Zs.: A tulajdonlás kérdései… i. m. 41.
[4] Vesd össze: Fülöp E. N.: A régészeti örökség védelme i. m. 82., Visy Zs.: A tulajdonlás kérdései… i. m. 41.
[5] Jogtalan elsajátítás: „Aki a) a talált idegen dolgot eltulajdonítja, vagy nyolc napon belül a hatóságnak vagy annak, aki elvesztette, nem adja át, illetve b) a véletlenül vagy tévedésből hozzá került idegen dolgot eltulajdonítja, vagy nyolc napon belül nem adja vissza, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” (Btk. 378.§ (1) bekezdés)
[6] Visy Zs.: A tulajdonlás kérdései… i. m. 41–42.
[7] Legfelsőbb Bíróság Pfv. I. 20 581/1995/8., Siklósi I.: A kincstalálás… i. m. 164.
[8] Lásd erről részletesen: Siklósi I.: A kincstalálás… i. m.
