©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Zavarba ejtő cím

Recenzió Ébli Gábor "Hogyan alapítsunk múzeumot? Tanulmányok a művészet nemzetközi intézményrendszeréről" című könyvéről.

Ébli Gábor új könyve tanulmánygyűjtemény. Egyenként is sorra vehetjük az írásokat, de ha könyvként olvassuk végig, az első, amit észreveszünk, hogy mindegyik írás ugyanazokkal az alapkérdésekkel foglalkozik, ha más-más összefüggésben is. Múzeum, kiállítás (állandó és időszaki), modern és kortárs viszonya, a klasszikus, avantgárd, modern jelentése – csupa olyan kérdés, amely mindenkiben fölmerül, ha köze van a múzeumokhoz – akár munkatársként, akár látogatóként. Az írások tárgya kevés kivételtől eltekintve külföldi intézmény.

Ébli Gábor esszékötete amellett, vagy inkább azon túl, hogy elsősorban modern és kortárs művészettel foglalkozik, a múzeumi lét és működés alapkérdéseit vizsgálja. És ezért nagyon fontos számunkra, különösen mostanság.

Mivel a tanulmányok nagyon tömörek és tartalmasak, elolvasásuk után, gyakran még közben is óhatatlanul szünetet kellett tartani. Például amikor ilyen megállapításokkal találkozunk: „A múzeumok mindig is a szakmai érvek és a hatalmi propaganda között egyensúlyoztak.” Amellett, hogy sajnos ez igaz, az elmúlt idők súlyos változásai során mégis ott tartunk már, hogy szeretnénk, bár kellene (még) egyensúlyozni szakmai érvek és hatalmi propaganda között. Az előbbiek egyre kevésbé számítanak, mint ahogy az utóbbi számára maga a múzeum számít egyre kevésbé.

A kötet azonban a szakmáról szól – és ez nagy erénye. A Centre Pompidou kiállítása kapcsán például előkerül a klasszikus modern, avantgárd, kortárs jelentése. A 20. század művészetének kategorizálása. Melyik mit jelent, mi az időrendiség közöttük? A szerző Gertrude Steint idézi, aki szerint a modern múzeum lehetetlenség, mert ami múzeumba kerül, nem lehet modern. A Centre Pompidou a kulturális turizmusért van, az amerikai intézmények versenytársa. A mai „grand tour” egyik fontos célpontja, emberek tömegei érzik úgy, hogy itt járni kell, ezt nem szabad kihagyni – de miért?

Erre nem kapunk választ, sőt nem is egyszerű megválaszolni a kérdést.

A múzeumi marketing úgy működik, akár egy multinacionális vállalat, agresszív piaci szemlélet jellemzi, és a kulturális turizmus globális trendjeihez alkalmazkodik. A gyűjtemény nélküli múzeum ötlete azonban sosem működött igazán, jóllehet a modern művészet esetében a gyűjtemény klasszicizálódása visszahúzó erőt jelent. Érdekes a tengerentúli intézmények működésének, fenntartásának bemutatása – nincs kulturális minisztérium, a fenntartás nem állami vagy önkormányzati, a leginkább a magyar NKA-ra hasonlító National Endowment for the Arts jelent valamilyen állami mecenatúrát. A magánfenntartás legfontosabb eleme a sikeres pénzügyi gazdálkodás – de a közhasznú, nonprofit jelleg és a piacgazdasági racionalitás feltételezi egymást.

Állandó kiállítás tehát van, de már szinte sehol nem nevezik így, a szintén londoni National Portrait Gallery kapcsán pedig elgondolkodhatunk azon, létezik-e tisztán történeti és művészeti profil. Ezt a kérdést nálunk az 1880-as években tette föl Pulszky Ferenc és fia, Károly, s amikor létrehozták a Történelmi Képcsarnokot és a Szépművészeti Múzeumot, a válasz úgy tűnt, az igen. Azóta egyre nyilvánvalóbb lett és lesz, hogy nem…

A külföldi intézmények, mint például a stuttgarti Staatsgalerie épülete és kiállítása kapcsán szembesülünk a magyar művészek, művészet hiányával az európai intézményekben. A bécsi MAK élő műhely, a Schausammlung, Studiensammlung, vagyis a látványtár, látványraktár lett az állandó kiállítás, amely ily módon nem kötelező penzum, hanem kitörési esély. Itthon vita tárgya az állandó kiállítás hagyományainak védelme, szemben a kiállítási csarnokszerű múzeum elképzelésével. Pedig tudjuk, a törzsgyűjtemény nyilvánossága kulcsfontosságú.

A kortárs művészeti terepen kiemelkedően fontos a múzeumok és privát intézmények szerepének vizsgálata a kortársművészeti kánon nemzetközi alakításában. Magán- és közgyűjtemény együtt él, összekeveredik. A magánszféra műpártolását örömmel fogadják, aztán rögtön vita tárgya lesz, miért a saját szempontjai szerint teszi.

A közép-európai állami és magántámogatás példái jórészt ismeretlenek a közönség számára, az itthoni céges gyűjtés afféle „épphogy csak” állapotban van. De a kelet-európai körkép sem megnyugtató, s jóllehet a szerző megállapítása szerint a galériás lét és a műkereskedelem kortárs szinten nálunk a legjobb, de közgyűjteményi szempontból épphogy csak „vezetünk”: bár a kulturális rendszerváltás megelőzte a politikait, a Kádár-korszakban a műgyűjtés tűrt kategória volt.

A külföldi – különösen a német példák – valamiféle vágyálomként jelennek meg, akkor is, ha a téma ismét az állandó és időszaki kiállítások viszonya. A bécsi Albertina változó állandója mellett a Kunsthistorisches Museumban csak „tudományos” állandó kiállítás látható – bár ebben épp egy saját friss élményem jelzi az ott is óhatatlanul bekövetkező változást, amikor a holland festészet állandó termeit időszakivá alakították néhány ötlettel feldúsítva.

Rengeteg példa, ismeret, tanulság – hasznos és érdekes kötet, válogatás.
De: a kötet elolvasása után a cím zavarba ejtőn félrevezetőnek tűnik – valójában nem múzeumalapításról van benne szó, hanem arról az út- és szerepkeresésről, amelynek során a 19. század múzeumából talán létrejön a 21. századé. Ami közte volt, az maga az út- és szerepkeresés…

Nagyon szeretném, ha ilyen írások, egyenként és kötetbe rendezve a magyar múzeumokról is születnének – országosakról és megyeiekről, kicsikről és nagyokról. Csak róluk, csak rólunk.

Hogyan alapítsunk múzeumot? Tanulmányok a művészet nemzetközi intézményrendszeréről című könyvéről, amely a Vince Kiadó gondozásában jelent meg 2011-ben.

Egy másik vélemény!

Czékmány Anna: Múzeumi útikalauz stopposoknak. Ébli Gábor Hogyan alapítsunk múzeumot? című könyvéről