©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Az egyesítésről, harag és elfogultság nélkül

A Merre tovább, múzeumok? című szakmai beszélgetés alkalmával elhangzott második korreferátum szerkesztett változata. A szerző a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának művészettörténésze, gyűjteményi titkára.

Nehéz és népszerűtlen szerepet osztottak rám a mai vitanap szervezői: egy elmérgesedett, érzelmi indulatoktól fűtött és közpolitikai felhangoktól kísért vitát kellene a higgadt, racionális és szakmai disputa irányába fordítanom. A mindkét oldalon jól kitapintható sértettségnek éppúgy megvannak a valós, mint az irracionális okai, amelyek nem csak az elmúlt hét évben gyűltek fel és maradtak kibeszéletlenül, hanem végső soron Pulszky Károly koráig vezethetőek vissza. Ebben a légkörben szinte természetes, hogy mindkét oldalról elhangzottak olyan rossz és igaztalanul bántó mondatok, amelyek csak tovább üszkösítették a régi sebeket.

A Román Csarnok ma, a gipszmásolat-gyűjtemény darabjaival

Mégis azt gondolom, hogy most nem annak van ideje, hogy a régi és új sérelmeket kibeszéljük, hanem annak, hogy az előttünk álló konkrét feladatra koncentráljunk. Arra kellene az energiáinkat összpontosítanunk, hogy a létrejövő új intézmény szakmai koncepciója, szervezeti struktúrája, gyűjteményeinek és állandó kiállításainak rendszere, raktárainak szisztémája, időszaki kiállítási terei, restaurálási és kutatásszervezési szerkezete az adott kereteken belül a legideálisabb módon valósuljon meg. Le kell folytatnunk egy olyan józan, célirányos és gyakorlatias dialógussorozatot, amelynek eredményeképpen kikristályosodhat egy közös szakmai álláspont. Ha eljutunk erre a végkifejletre, akkor jó esély van rá, hogy a közös szakmai álláspontunk lesz formalizálva. Ha ehelyett arra fecséreljük az erőinket, hogy post factum vitákat folytassunk egy eldöntött intézkedésről, akkor ezek a szakmai kérdések majd valahogy eldőlnek, valaki más által; de ha a döntések rosszak lesznek, akkor ezért már senki mást nem hibáztathatunk, csak saját magunkat.

Először is tisztázni kell magát a kiinduló helyzetet, hogy tudjuk, miről kell döntenünk. A kormány az elmúlt év során úgy határozott, hogy egy intézményben egyesíti a Szépművészeti Múzeumot és a Magyar Nemzeti Galériát. A lépésre egy általános közigazgatás-átszervezési stratégia szerves részeként került sor, amelyben számos további intézmény kerül majd és került már (kezdve elsőként a minisztériumokkal) összevonásra. Az elvet explicit módon kifejtő program bárki számára hozzáférhető.[1] Sokatmondó tény, hogy nevét arról a Magyary Zoltán egykori kultuszminisztériumi tisztviselőről kapta, akihez a Gyűjteményegyetem koncepciója fűződik.

A kormány a fenti döntéssel egyidejűleg azt a szándékát is kinyilvánította, hogy a Magyar Nemzeti Galériát el kívánja költöztetni a Budavári Palotában jelenleg elfoglalt helyéről, és az összevont intézményt részint a Szépművészeti Múzeum Hősök terei épületében, másrészt pedig az Ötvenhatosok terén felépíteni tervezett új múzeumépületben kívánja elhelyezni.

Az egyesítés alapelveinek kidolgozásával, gyakorlati lebonyolításával, illetve az új épület programtervének kidolgozásával kormánybiztosi rangban Baán Lászlót bízták meg. Baán László deklarálta, hogy amennyiben az Ötvenhatosok terén elkészül az új múzeumépület, el kívánja vetni a jelenlegi struktúrát, amely földrajzi alapon osztja ketté a múzeum gyűjteményeit, hogy ehelyett egy időbeli határvonal mentén ossza meg a két épület között azokat.

Ez a feladat, amiről beszélnünk kell, amit meg kell oldanunk azon a vitasorozaton, amely itt és most örvendetes módon megkezdődik. Meg kell fogalmaznunk először is a problémákat – Róka Enikő referátumának utolsó szakaszában sok fontos szempontot vetett fel –, fel kell térképeznünk valamennyi szóba jöhető megoldási alternatívát, meg kell vizsgálnunk őket, és a folyamat végén ezek közül megfontoltan kell választanunk.

Sokan mondják, hogy az egész kérdés felesleges szócséplés, hiszen az új épület felépítése irreális. Természetesen nem garantált, hogy most megvalósul ez az építkezés – mint ahogyan abban sem lehet senki sem biztos, hogy nem. A téma megvitatása azonban akkor sem időpocsékolás, ha így történne, hiszen szakmai alapkérdések manifesztálódnak benne, amelyek mind a kutatás, mind pedig a jövőbeni döntések előkészítése szempontjából döntő fontosságúak. Tökéletesen egyetértek Rényi Andrással abban, hogy ez a történet kifejezetten jót tesz a szakmának, hiszen olyan vitákra kényszeríti, amelyeket már régóta halogatunk. Itt az ideje, hogy újragondoljunk olyan dolgokat, amelyeket evidenciának tartunk: vajon valóban alapigazságokról van szó, avagy csak a belénk rögzült megszokás láttatja őket annak?

Ahhoz, hogy az alternatívákat fel tudjuk mérni, meg tudjuk fogalmazni, először is természetesen a gyűjteményeket magukat kell felmérnünk. Unalmas számokat és adatokat kell sorolnunk, amelyek ismerete nélkül azonban csak a levegőbe lehet beszélni. A Szépművészeti Múzeum, mint az közismert, hat gyűjteményi osztályra tagolódik: Egyiptomi Gyűjtemény, Antik Gyűjtemény, Régi Képtár, Régi Szobor Gyűjtemény, Grafikai Gyűjtemény, illetve az 1800 utáni Gyűjtemény. Mint látható, ez a struktúra egy öszvérmegoldás, ami „nyomokban még tartalmazza” a megalakulás idején lefektetett szerkezetet, ami tisztán anyagcsoportok mentén tagolta a gyűjteményt, ugyanakkor a későbbi fejlődés során felmerült új szempontokat is.

Az Egyiptomi Gyűjteményt az országos múzeumok gyűjtőkörét máig meghatározó 1934-es múzeumi törvény hozta létre, amelynek értelmében itt gyűjtötték össze az addig a Néprajzi Múzeum, a Nemzeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum gyűjteményeiben őrzött valamennyi egyiptomi régiséget. Kezdetben közös gyűjteményt alkotott az antik régiségekkel, majd 1958-ban önállósult. A gyűjtemény megalakulásakor 1200 tárgyat számlált, az azóta eltelt idő gyarapodásaival a darabszám ma körülbelül 3500-ra rúg. Az Egyiptomi Gyűjtemény állandó kiállítása jelenleg átalakítás alatt áll, hagyományosan a mélyföldszinten helyezkedik el, egy két (illetve tanulmányi raktárral együtt három) teremből álló egységben. Ennek összalapterülete 440 m², teljes falhossza 155 folyóméter.

Az Antik Gyűjtemény létrejöttét ma 1908-tól szokás számítani, amikor a múzeum megvásárolta Paul Arndt német régész és gyűjtő 135 eredeti antik márványszobrát. Az antik művészet az alapítástól kezdve része volt a múzeum gyűjtőkörének, ám mivel ebben az esetben eredeti darabok megszerzését reménytelennek ítélték az alapítók, a gyűjtés gipszmásolatok beszerzésére koncentrált. Az 1934-es múzeumi törvény a Magyarországon kívül előkerült ókori tárgyakat egységesen a Szépművészeti Múzeum gyűjtőkörébe sorolta. A gyűjtemény azóta 5650 darab tárgyra bővült (nem számítva persze a gipszmásolatokat). Állandó kiállítása a földszinten, a városligeti szárnyban helyezkedik el 1950 óta, amikor Árkay Bertalan tervei szerint erre a célra átépítették ezeket a tereket. Mai formájában az állandó kiállítás 1985-ben nyílt meg, Szilágyi János György rendezésében. Teljes alapterülete 780 m², a falhossz 210 folyóméter.

A Régi Képtár műtárgyállománya jelenleg kb. 3000 darabra rúg. A mai állandó kiállítás részletekben nyílt meg 2002 és 2006 között, az I. emeleti képtárrész majdnem teljes területén, illetve a másfél-emeleti egykori tanulmányi raktár területén. A teljes alapterület kb. 2500 m², a teljes falhossz nagyjából 1300 folyóméter. A kiállításban kb. 800 festmény szerepel, de a rendkívül gyakori kölcsönzések miatt sokszor kerül sor ideiglenes átrendezésekre.

A Modern Szoborgyűjtemény kiállítása 
a Régi Műcsarnokban, 1939

A Régi Szobor Gyűjtemény műtárgyállománya 650 darabból áll. Állandó kiállítása sajnos évtizedek óta nincs. Legutóbb a bővítési program részeként tervezték az új állandó kiállítás létrehozását, az építkezés leállítása miatt azonban ez tovább csúszik, jelenleg 2013-ra van ütemezve. A régi gipszmásolatokat itt sem számítottuk hozzá a gyűjtemény darabszámához, de égetően szükséges valamilyen megoldást találni az elhelyezésükre.

A Grafikai Osztály műtárgyállománya mintegy 10 000 rajzból és 100 000 metszetből áll. A gyűjtemény nincs korszakhatár mentén megosztva. Állandó kiállítása az anyag természetéből adódóan nincs, az anyag részeiből a 380 m² alapterületű grafikai kiállítóteremben kerül sor rendszeres kiállításokra.

Az 1800 utáni gyűjtemény festményeket és plasztikai műveket egyaránt tartalmaz. Törzsanyaga 1831 műtárgyból áll, amelyhez a Vasarely-gyűjtemény 450 tárgya csatlakozik. Két állandó kiállítása van: a 19. századi anyagból az I. emeleti képtár két termében és hét kabinetjében látható egy válogatás, 330 m² alapterületen, 193 falfolyóméter hosszban. A mélyföldszinti Majovszky-termekben az 1900 körüli periódus művészete szerepel, ennek alapterülete 260 m², falhossza a jelenlegi térelválasztókkal 130 folyóméter.

A Szépművészeti Múzeum gyakorlatilag megnyitásának pillanatától krónikus helyhiánnyal küzdött. Ennek elsőrendű oka a Schikedanz-féle épület alapvetően elhibázott programterve volt, amely a földszinten funkcionális szempontból erősen problematikus tereket hozott létre (a gipsz szobormásolatok gyűjteményére gondolva), míg a praktikusabb emeleti képtári termek tervezésekor a régi mesterek esetében egyáltalán nem számoltak a jövőbeni gyűjteménygyarapodással, a modern képtár tekintetében pedig egy emelettel feljebb jelölték ki a majdani új szerzemények helyét. Így már az 1912-es Pálffy-hagyaték is szinte megoldhatatlan probléma elé állította a múzeumot, ami a következő évtizedekben egyre súlyosbodott. Az 1934-ben, majd az 1950-es években végrehajtott kormányzati gyűjteményszisztematizációk eredményeként a túlzsúfoltság elviselhetetlenné vált.

Ez a helyhiány kényszerítette ki azt, hogy egyes gyűjteményrészeket leválasszanak a múzeum törzséről. Így nyílt meg először a kortárs magyar művészet múzeuma, az Új Magyar Képtár 1928-ban, a Régi Műcsarnok Andrássy úti épületében (ez ma a Képzőművészeti Egyetem épülete). Petrovics Elek, a kiállítás rendezője időbeli határvonalként a nagybányai kolónia megalakulásának évét, 1896-ot választotta, vagyis azoknak a hazai művészeknek az alkotásai kerültek át az Új Magyar Képtárba, akiknek működése ez után a dátum után teljesedett ki. A kiállítás súlypontjai Ferenczy Károly és Rippl-Rónai József voltak.

1934-re azonban kiderült, hogy az Új Magyar Képtár látogatottsága nagy mértékben elmarad a várakozásoktól. Ezért – vagy más okokból – Petrovics új tervet készített, amelyet öt évvel később már utóda, Csánky Dénes hajtott végre. Az Új Magyar Képtárat megszüntették, a kortárs magyar anyagot visszaszállították a főépületbe, helyére pedig a modern külföldi művészet új állandó kiállítása költözött. Gyökeres újítás volt, hogy ezen a modern külföldi kiállításon – első alkalommal – integráltan szerepeltek festmények és plasztikai művek.

Mint tudjuk, végül 1957-ben megalakult a Magyar Nemzeti Galéria, kezdetben csak a 19–20. századi magyar művészet számára, amelyet egy 1974-es kormánydöntés egyesített a Régi Magyar Gyűjteménnyel.

A magyar művészet leválasztása, majd a rekonstrukció megvalósult ütemeiben létrehozott új terek enyhítették ugyan a krónikus helyszűke problémáját, de meg nem szüntették. Elkerülhetetlenül szükségessé vált a további bővítés, amelynek jelentős része már az 1984-es tervekben is szerepelt. Mint tudjuk, a bővítés első ütemét a kivitelezés megindulása előtt pár héttel fújták le, így az épületben továbbra is túlzsúfoltság uralkodik. Ugyanakkor, ha a rekonstrukciót sikerül végigvinni, illetve, ha az irodai funkciók jelentős része átköltözik az új épületbe, akkor nagy mennyiségű új kiállítóteret lehet nyerni, még a bővítésben tervezett tereken kívül is. Ezek a következők: 1. Román Csarnok (alapterület: 840 m²); 2. a II. emeleti egykori szoborkiállítás (482 m², 322 falfolyóméter); 3. befedéssel kiállítótérré alakítható a két belső udvar (2 x 450 m²); 4. az egykori könyvtári olvasótermek (400 m²); 5. a Michelangelo-terem, illetve a felette lévő másik egykori kiállítótér (130+120 m²). Az is felvetődött, hogy az új épület megnyitásával valamennyi időszaki kiállítást ott lehetne megrendezni, a Schikedanz-épület mai időszaki kiállítóterét pedig vissza lehetne adni az állandó kiállításnak; ezt azonban a magam részéről semmiképpen sem tartanám jó megoldásnak, hiszen közhely, hogy a múzeumokba az időszaki kiállítások vonzzák a közönséget.

A költözésnek természetesen alapfeltétele a Schikedanz-féle épület rekonstrukciójának átgondolt, új tervek szerint végrehajtott befejezése; ha ez nem történik meg, akkor valóban nincs miről beszélni.

A Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria újraegyesítésének persze az lenne a legideálisabb formája, ha egyetlen hatalmas, Metropolitan Museum-típusú épületünk lenne, amelyben együtt lehetne elhelyezni az európai képzőművészet minden emlékét, magyart és nem magyart, antikot és modernt, sőt, ha már álmodozunk, akkor nem csupán az európai, hanem az Európán kívüli művészetet is, és nem csupán a képző-, de az iparművészetet is. Ez azonban nyilvánvalóan túlmegy még azon a határon is, amiről álmodozni érdemes.

A kisszebeni főoltár és az olasz freskógyűjtemény 
a Márvány Csarnokban, 1935 körül

Valamilyen szempont szerint tehát szét kell választani a gyűjteményeket. Ha a későbbiek során a kormány úgy határozna, hogy a Budavári Palota épületét mégsem kívánja más célra hasznosítani, vagyis a Nemzeti Galériának nem kellene kiköltöznie onnan, akkor a műtárgyvédelmi szempontok nyilvánvalóan azt diktálják, hogy minden mű maradjon a jelenlegi őrzési helyén. Ám ha a Palotát el kell hagyni, ezért pedig a tárgyakat mindenképpen mozgatni kell, akkor elkerülhetetlenül szembe kell nézni azzal a kérdéssel, hogy a jelenlegi, 1974-ben kijelölt alapelv jelenti-e az egyetlen legitim szempontot, amelynek mentén a szétválasztás megvalósítható, vagy szakmailag elfogadható a Baán László által proponált másik irányelv is?

Bár a történeti érv nyilvánvalóan nem döntő, mégsem érdektelen áttekinteni a kérdés múltbeli megoldásainak történetét. Az Országos Képtár 1871-es létrehozása kezdetben nem járt gyűjteményszisztematizálással, az új intézmény gyakorlatilag egyet jelentett az Esterházy-kollekcióval. Ez azonban hamarosan megváltozott, amikor 1875-ben a minisztérium által összehívott szakértői bizottság javaslatának megfelelően a Magyar Nemzeti Múzeum képtárát és az Országos Képtár gyűjteményét újrarendezték, olyan módon, hogy a két intézmény gyűjtőköre az 1800-as évnél meghúzott időbeni válaszhatár mentén különült el. Az Országos Képtárban hordták egybe tehát a régi művészet alkotásait, míg a Nemzeti Múzeum képtára ettől kezdve a voltaképpeni kortárs festészet és szobrászat anyagát fedte. A magyarországi/magyar, illetve a nemzetközi művészetet azonban nem különítették el egymástól.

A Szépművészeti Múzeum megalapítása, amelynek koncepciója Pulszky Károlytól származott, a két képzőművészeti közgyűjtemény egyesítésének programja volt. Az épület megnyitásakor, 1906-ban a rendezők integráltan helyezték el a külföldi és a hazai művészet emlékeit. Természetesen nem akasztották MS mester Vizitációját kortársa, Raffaello Esterházy Madonnája mellé, vagyis a magyar és a külföldi művek általában külön-külön termekben kaptak helyet, ám egyetlen, közös narratíván belül. Így a Régi Képtár kiállítása az I. emelet városligeti szárnyában a 15–16. századi magyarországi festészet termével kezdődött (ez a jelenlegi középkori spanyol terem), a 17–18. századi magyarországi mesterek pedig (vagy azok, akiket akkoriban annak véltek, mint pl. Kupecký) az egyik kabinetben, a kortárs német mesterek művei közé besorolva kaptak helyet. A másik, szemközti képtári szárny adott helyet a 19. századi festészetnek: a tizennyolc helyiségből öt jutott a külföldi mestereknek, míg tizenhárom a magyaroknak (a műtárgyak válogatását Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly és Paczka Ferenc végezték).

A régi szoborgyűjtemény nem csak ma számít elátkozottnak, de úgy látszik, már a kezdeti időktől az volt: első állandó kiállítása csak tizenöt évvel az épület megnyitása után, 1921-ben nyílt meg, a Ión-Pergamon tömb termeiben, illetve a belső udvaron. A magyarországi művek itt is a külföldi művek közé beosztva szerepeltek: a középkoriak az északi gótika alkotásai között, a barokk művek pedig osztrák, német és francia kortársaik között. A modern plasztikai gyűjtemény első állandó kiállítása még ennél is később, csak 1926-ban jött létre, a Barokk Csarnok paravánokkal felosztott terében: a magyar és a külföldi anyag még itt is együtt szerepelt.

Az emeleti helyszűke már 1910-ben arra kényszerítette a képtárigazgató Térey Gábort, hogy az egységes narratívát megbontsa, és a 17–18. századi magyarországi festészet időközben megnőtt anyagát kiemelje a német kortársak közül, és – teljesen logikátlanul – a modern képtár elejére, a 19. századi magyarok társaságába helyezze át. Amikor azután két évvel később, 1912-ben, gróf Pálffy János hagyatéka teljesen ellehetetlenítette a korábbi rendezés fenntartását, Térey úgy döntött, hogy a modern külföldi anyagot kiemeli a magyar képek közül, és átköltözteti a II. emeletre. Ez sem jelentett azonban teljes izolálást, hiszen az új helyen, a II. emeleten a magyar modernek is kaptak három új termet.

Végül is a hazai és külföldi modern művészet szétválasztására az állandó kiállításban, mint láttuk, 1928-ban került sor. A régi magyar művészet nagyjából ugyanebben az időben, az 1920-as években vált önálló narratív egységgé, amikor az I. emeleten, de már nem a Régi Képtár teremsorába integrálva kapott helyet, hanem a Michelangelo-terem fölötti, később restaurátorműteremként használt teremben (ez ma iroda). Itt már együtt, egy teremben függött MS mester és Bogdány Jakab, Mányoki Ádám és Orient József.

Bárhogy is változtak azonban a koncepciók, az 1800 körüli korszakhatár mindig is olyan stabil pontnak számított, ami minden más szempontnál magasabb rendű volt. 1962-ig soha nem merült fel az az ötlet, hogy a régi magyarországi művészetet és az 1800 utáni magyar művészetet egyetlen töretlen, folyamatos narratíva keretein belül kellene bemutatni.

Nem tagadható, hogy 1800 vagy 1820 körül kétségtelenül van egy cezúra a hazai művészet történetében, és ez a határvonal olyannyira éles, hogy terminológiai következményei is vannak, hiszen ez előtt az időpont előtt magyarországi művészetről beszélünk, ettől kezdődően viszont magyarról. A legfrissebb akadémiai kézikönyv szintén két külön kötetben tárgyalja az ez előtt az időpont előtt és után született műveket, és a mai napig mind az MNG, mind pedig a SzM szervezeti struktúrájában elkülönül az 1800 előtti és utáni művészet. Nem hiszem tehát, hogy eretnek ötlet lenne a korszakhatár mentén való szétválasztás. Saját személyes véleményem is az, hogy ha MS mestert Dürer és Altdorfer közelében helyezzük el, az több releváns tanulsággal szolgál, mint ha Borsos Józseffel egy épületben látható.

De hogyan lehetséges ezt a kontextust úgy érvényesíteni, hogy az figyelembe vegye az egyes gyűjtemények sajátosságait? Endrődi Gábor szép ívű, gondolatgazdag cikke, amely a vita során eddig született messze legértőbb és legproblémaérzékenyebb publikáció,[2] rendkívül sok kulcsjelentőségű szempontot ad a program kidolgozásához. Furcsa azonban, hogy a szerző eközben úgy véli, hogy nem megoldandó és megoldható dilemmákra hívja fel a figyelmet, hanem megfellebbezhetetlenül bizonyítja, hogy az egyesítés lehetetlen. Írását nem vitaindítónak, hanem vitalezárónak látja. Ám jórészt maga teremtette démonokkal viaskodik. Olyan dolgokat tételez ugyanis kötelező adottságként, megváltoztathatatlan kiindulópontként, amelyek valójában egyáltalán nem azok; megfogalmaz egy lehetséges rendezési koncepciót, és nagyon pontosan bebizonyítja arról, hogy nem jó. Ám az általa felvázolt modell korántsem az egyetlen lehetséges verzió.

A következőket írja: „Ha a Szépművészeti bekebelezi a Régi Magyar Osztályt, és annak gyűjteményét betagolja a Régi Képtár mostani kiállítási struktúrájába, akkor annak az lesz az eredménye, hogy a Maria gravidát, Siebenbürger és Willmann képeit át kell sorolni a német festészetbe. Kérdés, hogy annak állandó kiállításában jut-e nekik egyáltalán hely, de még problematikusabb hogy éppen így jön majd létre a magyarországi művészet egy „megtisztított”, nemzetközi kontextusától megfosztott kiállítása. Az átszervezés a kialakítandó részletektől függetlenül, szükségszerűen ellentétes hatáshoz fog vezetni a deklarált célokhoz képest: felszámolja a közép-európai művészet egy létező, évtizedek alatt nagy gonddal kialakított, összecsiszolt gyűjteményét és kiállítását, és „gettóba zárja” a magyarországi művészetet – éppen azoknak a korszakoknak a művészetét, amelyekben ez művészettörténetileg valóban nem vállalható.”

Igen ám, de miért evidencia az, hogy a 15–18. századi közép-európai művészetet fel kell osztani különböző nemzeti iskolákra, amikor ez ebben a korszakban valójában teljes anakronizmus? Éppen, hogy meg kellene szüntetni a jelenlegi, mesterséges megosztást mondjuk Maulbertsch magyarországi, illetve ausztriai megrendelők számára készített képei között. Személyes álláspontom szerint tehát a 15–18. századi magyarországi művészet bemutatásának mindenképpen egy egységes közép-európai narratíva részeként, az 1993-as nagy közép-európai barokk kiállítás által kijelölt nyomvonalon haladva kell létrejönnie. Ugyanez vonatkozik a 19. századi művészetre is – a Monarchia művészete nyilvánvalóan integráns egészet alkot, hiába is vannak ma külön intézményben Benczúr Gyula és Vlaho Bukovac képei.

Endrődi Gábor a Régi Képtár jelenlegi, fragmentált struktúráját is kőbe vésett, megváltoztathatatlan adottságnak látja. Holott ez sem így van. Az a struktúra, amelyben a gyűjtemény „nemzeti iskolákra” van felosztva, és minden esetben újra meg újra elkezdi a művészet történetének elmesélését a középkortól a 18. század végéig, távolról sem tűnik ideálisnak. A magam részéről sokkal szerencsésebbnek tartom azt a szisztémát, amely például a londoni National Galleryben érvényesül, hogy az állandó kiállítást belső, időbeni válaszhatárok tagolják, és az egyes helyi tradíciók csak ezeken a korszakhatárokon belül különülnek el. Számomra egyértelmű, hogy Altdorfernek több köze van Romaninóhoz, mint Hackerthez, Petrus Christus inkább kommunikál Basaitival, semmint Bruegellel, hogy azt az anomáliát most ne is említsük, hogy El Greco szomszédságában Pedro Sánchez látható, míg tanítómesterének, Tizianónak a műveiért a másik szárnyba kell átkutyagolnunk. Az állandó kiállítás „nemzeti iskolák” szerinti rendezésének meghaladására egyébként főigazgatói mandátuma végén éppen Mojzer Miklós tett már kísérletet, azon a területen, ahol ma ismét a 19. századi képtár látható. A kísérlet gyorsan feledésbe merült, joggal, hiszen valóban nem volt sikeres próbálkozás, de bátran felvetett egy valós problémát, és előtanulmányként bemutatott egy lehetséges alternatívát, ami mindenképpen továbbgondolásra érdemes.

Elnagyolt gondolatkísérletként és vitaalapként tehát felvethető például egy olyan alternatíva, hogy a mélyföldszinten, a Majovszky-teremben (és esetleg az egyik piramisban) kaphatna helyet a középkori magyar kőtár; a földszint lehetne az európai és magyarországi középkor és korareneszánsz helyszíne; az első emeleten lehetne az 1500 és 1700 közötti művészet állandó kiállítása; míg a második emelet lehetne a 18. század otthona. Természetesen ez a modell csak egyike a számos lehetséges alternatívának, és meg kell vizsgálni azt is, hogy a szobrászati műveket lehet-e és kell-e integrálni a festészet kiállításába, vagy hogy hogyan használjuk a másfélemeleti tereket.

De gondolatkísérletként felvethető egy olyan alternatíva is, ami abból indul ki, hogy a Schikedanz-féle épület a magyar historizmus egy karakteres, jellemző alkotása, sőt mi több, szerves részét alkotja egy olyan építészeti-szobrászati együttesnek (a Hősök terének), amely ennek a stíluskorszaknak a közép-európai emblematikus főműve. Joggal vethető fel tehát, hogy a tökéletes stílusegység azzal valósulna meg, ha a falakon belül is ez a világ folytatódna, ennek összefüggései teljesednének ki. A földszinti nagy csarnokok Benczúr, Madarász, Székely nagy történeti képeinek természetes közegei – ugyanaz a szellemiség hozta őket létre, ugyanaz a világkép tükröződik bennük. Miért lenne kőbe vésett evidencia, hogy a 19–20. századi művészetet kell elhelyezni az új épületben, és a régi művészetet kell a Schikedanz-épületbe telepíteni? Lehetne éppenséggel fordítva is: a Schikedanz-épület földszintje és mélyföldszintje lehetne a 19. századi művészet otthona, míg azután az emeleti szinteken a 20–21. századdal folytatódhatna a gyűjtemény.

Ismétlem: ezek csak elnagyolt, első gondolatkísérletek. A lehetséges alternatívák száma hatalmas. A feladatunk, sőt, a felelősségünk az, hogy mindezeket alaposan, körültekintően feltérképezzük és megfontoljuk, és a folyamat végén felelős, számon kérhető döntést hozzunk arról, hogy melyik a legideálisabb. Végig kell tekinteni mindazokat a fontos elvi kérdéseket, amelyek felvetődtek, vagy még ezután fognak felvetődni, és meg kell válaszolni őket. Mindenekelőtt: az egyetemes és/vagy a hazai művészet folyamatainak átfogó történetét akarjuk-e pontosan súlyozva illusztrálni, avagy a gyűjteményt akarjuk-e bemutatni, vállalva a szükségszerű aránytalanságokat, amelyek a karakterét és egyedi jellegét adják? És nem csupán a leglátványosabb kérdést, az állandó kiállításokét kell ilyen gonddal végignéznünk, hanem a többi, hasonlóképp elemi jelentőségű kérdést is: a raktárakét, a restaurálásokét, a kutatásszervezését, a publikációs fórumokét, és így tovább. Súlyos teher, nehéz feladat, de szép. És ki tudja, hátha tényleg lesz egyszer egy (kettő) világszínvonalú, átgondolt, funkcionális múzeumunk, és büszkén mondhatjuk: igen, azért lett ilyen, mert nem sajnáltuk az energiát és időt, mindenki hozta az ötleteit, és együtt kitaláltuk.

[1] Magyary Zoltán Közigazgatás-Fejlesztési Program (MP 11.0) – A haza üdvére és a köz szolgálatában. Budapest: Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, 2011. <http://www.kormany.hu/download/1/6d/40000/Magyary%20Kozigazgatas%20fejlesztesi%20Program.pdf>

[2] Endrődi Gábor: Zaj. <http://1100sor.hu/index.php?p=kitek&id=k0037>