A legújabb szakág: kármentő muzeológia
Beszélgetés Deme Péterrel
Deme Péter, a Pulszky Társaság elnöke egy éve tölti be ezt a posztot. A múzeumok számára drámai időszakban ültünk le beszélgetni a társaság szerepéről.
| Berényi Marianna |
2012-04-23 08:50 |
A múzeumok életében talán még sosem volt olyan hektikus időszak, mint az elmúlt egy év: az előző év költségvetését érintő zárolás, létszámleépítés, intézményi összevonásokról szóló döntések vagy utalások rájuk, múzeumépítési tervek és végül a megyei múzeumi intézményfenntartónak változása. Nagy horderejű határozatok, amelyek javarészt a szakma megkérdezése nélkül születtek. Ebben a helyzetben reménytelen vállalkozás a Pulszky Társaság elnökét működése első évének sikereiről faggatni. Deme Péterrel inkább a szakmai szervezet felelősségének kérdését jártuk körbe.
„Biztos vagyok benne, hogy a múzeumi életben a következő két-három év nagyon sok nehézséget hoz, de a cél az kell legyen, hogy mindezen változások közepette azok az értékek, amelyek jelen vannak a közgyűjteményekben – gyűjtés, gyarapítás, feldolgozás, tudományos és egyéb bemutatás – megmaradjanak” – nyilatkoztad a MúzeumCafé februári számában. Milyen szerepe lehet az éppen zajló változásokban a Pulszky Társaságnak?
Ha komolyan vesszük, hogy a Pulszky Társaság a múzeumi szakma legújabb kori történetének legrégebbi és legnagyobb szervezete, akkor azt gondolom, nagyon is fontos szerepet kellene játszania. A változások azonban a fejünk felett zajlanak. Sőt azt merem mondani, hogy időnként a kulturális irányítás feje felett is. Már a megyei múzeumok fenntartói változásának is a múzeumi területen kívülálló oka volt: alapvetően a megyék fenntartói szerepét kívánták megszüntetni, amibe a múzeumok, könyvtárak, levéltárak is beleestek. Ez nem ért váratlanul bennünket, tavaly késő ősszel kaptunk felkérést más szakmai szervezetekkel együtt, és két alkalommal részt is vettünk egy olyan munka elindításában, amelyet a kulturális államtitkárság közgyűjteményi főosztálya kezdeményezett, hogy felkészüljünk a közigazgatás átszervezésével együtt járó változásokra. Hozzá is járultunk más szervezetekkel együtt. Az ezt követő csönd azonban sokáig tartott.
Hogyan járultatok hozzá?
Már akkor, 2011. október–novemberben is azon az állásponton voltunk, hogy a megyei hálózatokat a NEFMI-hez kell szakmailag és pénzügyileg is rendelni. Erről szólt a kultúrpolitikáért felelős helyettes államtitkárhoz írt levelünk is. Ahogy most is, akkor is úgy láttuk, hogy ha a megyei múzeumok a megyeközpontokhoz, és a kisebb múzeumok a településekhez kerülnek, a rendszer teljesen szétesik. A bizonytalan financiális helyzet pedig tovább romolhat, hiszen az önkormányzatok jelentős része el van adósodva, és még az alapfeladatait sem tudja ellátni. Az önkormányzatok kötelező feladatai között nem szerepel, és nem is fog a közgyűjtemények fenntartása. Ha még most vállalja is az önkormányzat, bármikor előfordulhat, hogy bejelenti: nekem ez nem feladatom, nem működtetem tovább.
Időközben határozat született arról, hogy a vidéki múzeumok a települési önkormányzatokhoz kerülnek. Miért nem sikerült szakmai nyomást gyakorolnotok a döntéshozókra? Hol tart jelen pillanatban a történet?
Csak híreket hallottunk az előző hetekben arról, hogy milyen alternatívák vannak. Ezért is tartottuk fontosnak, hogy a választmány március 19-i ülésén fogadjon el egy állásfoglalást, amelyben megerősítettük korábbi álláspontunkat: nagy veszélyt jelent, ha ezzel a megoldással „mentik ki” a megyei szervezeteket a MIK-ek (Megyei Intézményfenntartó Központok) „fenntartásából”. Kitartottunk amellett, hogy a NEFMI közvetlen irányítása alá kerüljenek. Csakhogy ezúttal sem kérdeztek meg sem bennünket, sem a többi szervezetet. S ha jól tudom, a NEFMI álláspontját, javaslatát is figyelmen kívül hagyták. És aztán egyszer csak ott volt a Magyar Közlönyben a kormányhatározat. Vagyis nem volt hol nyomást gyakorolni, és persze nem volt nagyon mivel sem.
Régóta tudjuk, hogy a megyei múzeumi szervezet nem tökéletes. Milyen jellegű reformokra lenne valójában szükség?
A múzeumi szakma és az irányítás egyik alapvető hiányossága, hogy az elmúlt 20 évben nem dogozott ki átfogó felméréseken és adatokon alapuló koncepciót a szükséges reformokra vonatkozóan, és ezzel kapcsolatban nem kezdeményezett vitát. Mindannyian tudtuk, hogy mindenféle bajaink vannak, a gyűjtemények mennyiségét, minőségét, az intézményék működtetésének színvonalát illetően. De nem mertünk hozzányúlni.
Miért nem?
Ahogy a kultúra más területei, a múzeumi is állandó defenzívában van. Mindig az a félelem mozgatja – joggal –, hogy még kevesebb lesz a forrás. (Érdemes lenne egyszer pontosan kiszámolni, mennyit csökkent a finanszírozás a rendszerváltozás óta.) Ha mi magunk állunk elő azzal, hogy át kell alakítanunk a rendszert, abból a fenntartók, a pénzügyekkel foglalkozó döntés-előkészítők, a döntéshozók arra következtetnek, hogy van még mit elvonni, hiszen úgyis pazarlás folyik. Nekik az szempontjuk, hogy minél kevesebbet költsenek a közgyűjteményekre, hiszen minden területen hiánnyal küzdenek.
Jó néhány éve elkezdődött az intézmények szakmai felülvizsgálatának előkészítése, majd az érdemi átminősítés is. Előfordult, hogy egy megyei múzeumi hálózat egyik intézményéről (joggal) megállapították: nem felel meg a múzeumi kritériumoknak. A fenntartó pedig erre úgy reagált, hogy ha nem múzeum, akkor a finanszírozásban is elég a kevesebb…
Már régen meg kellett volna állapítani, hogy a gyűjtemények jellegéhez és méretéhez mekkora létszámra és egyéb feltételekre van szükség. Itt is az volt a fő visszatartó erő, hogy ha ezt kidogozzuk és bevezetjük, végrehajtjuk, a fenntartó majd azt kéri, hogy – mivel nem tudja ezeket a feltételeket biztosítani – minősítsék át az intézményt.
A Pulszky Társaság nagyon erős szakmai háttérrel indult, hogyhogy nem tudta ezt a szakmai reformot végigvinni? Az országos múzeumok egy részében történt elmozdulás, a megyei szervezetek többségéről azonban ez kevésbé mondható el.
Ezt vitatom. Elmozdulás mindenütt történt, intézményenként különböző formában és mértékben, ami valószínűleg vezetőtől és fenntartótól függött. És be kell látni, hogy ezek a változások nem a szakmai szervezetek közvetlen hatására következtek be. Az igaz, hogy a Pulszky Társaság megalakulása óta szerette volna áttekinteni a múzeumi szféra egész területét, és szeretett volna ésszerű alternatívákat kidolgozni, de ez nem nagyon sikerült. Véleményem szerint ennek egyik oka, hogy sokan soha nem vállalták a tagságot. A másik, hogy azok közül, akik vállalták, a többség nem vállalta az érdemi munkát. (Ez egyébként az egész civil szféra jellemző problémája.) Ugyanakkor a politika, a kormányzat, a döntéshozás soha nem tekintette valódi partnerének ezeket a szervezeteket, nem alakult ki olyan viszonyrendszer, amelyben őszintén és világosan lehetett volna beszélni, nem voltak releváns adatok. Ma már valamelyest vannak, nem utolsósorban az utóbbi időszaknak köszönhetően, mivel a reformok miatt számtalan adatot kértek be a múzeumoktól. Harmadrészt azt gondolom, hogy a Pulszky Társaság tagságának egy része (főleg a vezetői pozícióban lévők) valójában jobban bízott a saját egyéni lobbitevékenységében, mint a valódi összefogásban. Ráadásul más az érdekük az országos múzeumoknak, mint a megyeieknek, és megint más a helyi önkormányzatok által fenntartott intézményeknek.
Mégis mi az, ami egyben tartja a társaságot?
Ha cinikus lennék, azt mondanám, hogy a nehézkedési erő. De azért ez túlzás. Talán az a remény, hogy mégiscsak tudunk érdemben ezekről a dolgokról beszélni, és nem járunk úgy, mint az elmúlt évtizedekben, amikor a viták egy része elsikkadt, másik része pedig személyeskedésbe fulladt. Mindenütt azt tapasztaljuk, hogy nem kultúrpolitikai szempontok érvényesülnek a kulturális területeket érintő kérdésekben, mivel a kulturális szféra nem rendelkezik elég érdekérvényesítő képességgel. A múzeumok sem tudnak egységes frontot kialakítani, mert nem tudják, hová kapkodják a fejüket. Nagyon ráfér a magyar múzeumi struktúrára egy alapos átvilágítás, egy szakmai vita és egy átfogó új múzeumi koncepció kialakítása. Csakhogy ezt most nem lehet elvégezni, mert arra kell koncentrálnunk, hogy védjük, amit lehet, tompítsuk a szakmailag nem végiggondolt, viszont nagyon rövid (lehetetlenül rövid) idő alatt végrehajtandó átszervezések negatív hatásait.
Hallottunk már olyan szélsőséges véleményt, hogy múzeumi területen szőnyegbombázásra lenne szükség…
Igen, de szőnyegbombázás esetén vannak dolgok, amelyek nem menthetők meg. Drezdát úgy elpusztították, hogy a dómot csak néhány éve sikerült újjáépíteni. És amit most látunk, az mégsem az egykori dóm, hanem annak a másolata… A magyar múzeumi struktúrát is szét lehet bombázni, és épülhet helyette valami más. De hogy addig mi lesz a gyűjteményi anyagokkal, mi lesz a szakemberekkel, a bemutatással, a közművelődéssel, nem tudjuk.
Van a Pulszkynak arra vonatkozó koncepciója, hogyan lehet egy ilyen időszakot áthidalni?
Nincs. Futunk a feladatok, helyzetek után. Próbáljuk megtartani azokat a dolgokat, amelyek a társaság működése során létrejöttek és jól működnek: ilyen az Év Múzeuma, az Év Kiállítása pályázat. Nemrég, közgyűlésünkön adtuk át a Pulszky-díjakat. Igyekszünk a szakma többi szervezetével és az intézményekkel együtt megőrizni a hagyományos rendezvényeket és azok színvonalát. Idén is lesz Múzeumok Majálisa, és tudomásom szerint a Múzeumok Éjszakája és az Őszi Fesztivál sem marad el. Ez már önmagában is eredmény!
Neked mint elnöknek mi a koncepciód? Mit szeretnél a hátralévő három évben elérni?
Hogy életben tartsam, tartsuk a szervezetet. Azt szeretném, hogy aki egyszer a Pulszky Társaság tagja akart lenni, legyen tényleg tag, vállaljon munkát. És akit tisztségviselőnek választottak meg, ebben a minőségében tevékenykedjen is. Hogy a társaság valódi szakmai szervezet legyen, ahol szakmai viták alakulnak ki, például a MagyarMúzeumok Online-on, amely mindig felajánlja a lehetőséget. De nyitott vagyok bármilyen szóbeli eszmecserére is.
Meggyőződésem, hogy mind a múzeumi, mind a közgyűjteményi területeken működő szakmai szervezetekkel kiegyensúlyozottabb, közvetlenebb, hatékonyabb viszonyban kellene lennünk. Nem könnyű. Ráadásul jelen pillanatban az egész civil szférára új szabályozás lépett életbe, meg kell ismerni az új kereteket, és alkalmazkodni kell hozzájuk. Jelenleg lényegében csak kármentést folytathatunk, de azt legalább együtt a tárca illetékeseivel és a többi szakmai szervezettel. Eddig próbáltuk megértetni a döntéshozókkal, hogy nem működik az a megoldás, amit januártól bevezettek. Most már túl kell ezen lépni, s azon kell dolgoznunk, hogy a döntés végrehajtása a legkevesebb kárral járjon.
Vannak-e lehetőségei a szakmának, hogy fordítson a jelenlegi helyzeten? Azt mondják, a most körvonalazó múzeumi intézményrendszerrel kapcsolatban egy biztos: rosszabb és drágább lesz, mint a jelenlegi.
Szerintem pillanatnyilag nem tudunk fordítani, mert nincs szavunk, és nincs terünk sem. Mentenünk kell. Nem azt, ami van, hanem az értékeket: a gyűjteményeket, a tudástárakat, a korszerűsített kiállításokat, s nemutolsó sorban a szakembereket. Ugyanakkor nem lehet kijelenteni: biztos, hogy rosszabb és drágább lesz, ami létrejön. Nem tudjuk, s ezért félünk is tőle, meg a korábbi tapasztalataink sem bátorítanak bennünket. De elvileg akár jót is ki lehet hozni a jelenlegi, „ránk kényszerített” változásokból.
Melyek a legfontosabb problémák? Sokan a régészetet említik, holott számtalan kérdés merül fel. Mi lesz a megyei múzeum leltárkönyvébe beleltározott tárgyak nyilvántartásával? Kinek a tulajdonába kerülnek a tárgyak, amelyek egy önkormányzativá váló múzeumban vannak?
A régészet, főleg a feltárás témaköre különösen nehéz és érzékeny dolog, ráadásul én nem is igazán értek hozzá. Ha a szakemberek mozdulnak és javaslatokat tesznek, szívesen támogatjuk (így történt ez a Magyar Régész Szövetség kezdeményezésével is). Azt is biztosan merem állítani, hiszen az adatok mutatják: a muzeális intézmények műtárgyainak jelentős többsége régészeti anyag, akárcsak a feldolgozatlanok többsége. Ami a nyilvántartást és a tulajdonjogot illeti, véleményem szerint határozottan, egyértelműen világossá kell tenni: a magyar közgyűjtemények műtárgyanyaga a magyar nemzet, így az állam tulajdona. Akár az intézmények fenntartói, akár maguk az intézmények ennek csak (vagyon)kezelői lehetnek. Csak ez lehet a biztosíték az ellen, hogy bárkinek eszébe jusson „gazdálkodni” ezekkel a műtárgyakkal.
Szakmai szempontból mely kérdéseket kellene leginkább megoldani?
A legfontosabb kérdés a műtárgyak helyzete, raktározásuk, megőrzésük. A magyarországihoz hasonló szegmentáltsággal ez hosszú távon tarthatatlan. Nem tartható fenn, hogy minden muzeális intézménynek saját raktára legyen. Ez gazdaságtalan is, meg a műtárgyaknak is árt. Szerintem a korszerű raktárközpontoké a jövő. Ez viszont – érthetően – sérti a kis intézmények és az őket körülvevő közösség érdekeit, hagyományait.
Hogyan vélekedsz a levegőben lógó intézményi összevonásokról?
Mindez része az egész problémahalmaznak. Nem vagyok biztos abban, hogy egy intézményi összevonás önmagában akár negatív, akár pozitív. Nagyon sok mindentől függ az eredmény. Elvileg nem feltétlenül ellenzendő például a néprajzi intézmények tervezett összevonása. Csakhogy – attól tartok – ez most financiális és bürokratikus, irányítási oldalról vetődött fel, nem szakmai oldalról. És ha nem hagynak időt egy elfogadható koncepció közmegegyezéssel, vagy legalább többségi egyetértéssel zajló kidolgozására, akkor nincs garancia arra, hogy használ, és nem árt.
Tudsz még optimistán nézni a jövőbe?
Van értelme másképp? Gyanítom, hogy az én aktív életemben már nem lesznek sokkal jobbak és nyugodtabbak a közgyűjtemények, s általában a kultúra, a kulturális örökség helyzete. De el kell jönnie annak az időnek, amikor nemcsak mi gondoljuk úgy, hogy (hasznot) termelőerő a kultúra, hanem a közgazdászok és a politikusok is. Addig pedig tesszük a dolgunkat.
