Halál
Az ősök bevállalósabbak voltak
Ma nincsenek tabuk, mindent szabad, kivéve megöregedni, betegnek lenni és meghalni. Ha a halál gondolata felmerül, már az is illetlenségnek számít. Beszélni róla végképp. Aki pedig kiállítást szervez róla, az ad csak igazán a tabudöngetésnek.
| Laborczi Dóra |
2012-11-01 12:00 |
A leginkább hagyományőrzésre és azok bemutatására szakosodott skanzenektől nem feltétlenül a várná el az ember, hogy merészek, bátrak, innovatívak legyenek. Pedig most éppen a Sóstói Múzeumfalu Fehér gyász, fekete gyász – halotti szokások és temetési szertartások a régi faluban című időszaki kiállítása dörgöli az orrunk alá – a régiek temetkezési szokásainak leplezetlen és korhű bemutatásával –, mennyire furcsán, néhány emberöltő szűrőjén keresztül nézve talán abnormálisan viszonyulunk az élet természetes körforgásának elidegeníthetetlen részéhez, a halálhoz.
Dr. Bodnár Zsuzsanna, a kiállítás szervezője, a rendhagyó, halottak napjához fűződő tárlatvezetésen elmondta, hogy valóban tabu témához nyúltak, amikor felvetődött az ötlet, hogy a térség régen meghatározó vallási felekezeteinek (görög katolikus, református és zsidó) temetkezési szokásait bemutassák. Bodnár Zsuzsa elmondása szerint az október közepe óta látható kiállításon sokan meg- és visszafordultak már.
A felnőtt ember gondosan felkészült a halálra
„Az emberi élet három nagy szüksége a születés, házasság, halál, amellyel a maga módján minden ember szembenéz” – írja Bálint Sándor néprajzkutató az emberi élet fordulóihoz fűződő népszokásokat összefoglaló tanulmányában. A halált a népi gyakorlatban az élet természetes velejárójának tekintették, és a haldoklástól a temetésig – hasonlóképpen a születéstől a keresztelőig, vagy a házasságtól a lakodalomig – szimbolikus cselekedetek, drámai keretbe sűrített szokások vették körül. Mára ezek a szokások elkoptak, és a halál, illetve haldoklás tényét leginkább hallgatás övezi.
Régebben (akárcsak ötven-hatvan évvel ezelőtt) mindennek és mindenkinek meghatározott szerepe és funkciója volt: a halál beálltát követően az első tennivaló a halál hírüladása, amelyet egy hozzátartozó asszony siralmas éneke jelzett a szomszédságnak, majd a harangszó az egész falu lakosságának. Ezután következett az ablak kinyitása, hogy a lélek szabadon távozhasson, az óra megállítása, a tükör letakarása vagy elfordítása, majd az ablak letakarása, ugyanis azt tartották, hogy aki halottas házba benéz, sárgaságot kap, ha pedig a házból kinéz valaki, betegség éri. A halottat a saját házában ravatalozták fel, ő pedig még életében elrendezett mindent. A felnőtt ember gondosan felkészült a halálra, amikor eljött az ideje előkészítette a ravatalhoz, a halottas szoba kialakításához szükséges gyászabroszokat, a tükörre való gyászkendőt, a ravatalterítőt, az asztali hímzett csipketerítőket és a halálravaló gyászruhát – ezek a textíliák majdnem minden család textilkészletében fellelhetők voltak. De nem csak a textíliákat rendezte el erőre, sokan egész életükön át nevelgették azt a fát, amelyből később a fejfájukat kifaragták. Sajátos, elidegeníthetetlen viszony volt az ember és saját halála között, ami része, és nem titkolni valója volt a hétköznapoknak.
A koporsóba tétel idején a harangok újra megszólaltak, a kántor énekelt, miközben a halottat és néhány kedvelt tárgyát helyezték: a férfiak mellé a kalapot, pipát, görbebotot, pénzt és bibliát, a nők mellé fésűt, kötőt, kendőt, Tanoszciuszt (a nyíregyházi evangélikus tirpák – vagyis szlovák nemzetiségű – lakosság egyházi énekeskönyvét). Ezután kezdődött a halottlátás, amikor a rokonok eljöhettek a halottól búcsút venni, a gyászoló családot vigasztalni. A virrasztás sötétedéskor kezdődött, a protestánsok ilyenkor halotti, temetési énekeket énekeltek, a római, illetve görög katolikus halott virrasztásán a fájdalmas rózsafüzért mondták, a virrasztóasszonyok beszédszerűen a halottról énekeltek. Ezekről az énekekről úgy tartották, hogy a halott üzenete szerettei számára, ezért a közelálló rokonok nem énekelték, ők fogadták a vigasztalást és gyászoltak. A halottas menet kísérte a halottat végső nyughelyére, ennek a menetnek pedig a gyermekek is ugyanúgy részei voltak, mint a felnőttek. Ha van valami, ami kevéssé változott az utóbbi évtizedekben, akkor az a temetési szertartás: a pap röviden búcsút vesz a halottól, majd behantolják a sírt. Temetés után kezdődött a tor, amelyet szintén a halottas házban ültek meg, és – mivel összegyűlt a rokonság apraja nagyja – nem egyszer felért egy kisebb lakodalommal.
A legnagyobb jótétemény
A zsidó hagyomány szerint az elhunyt körüli foglalatoskodás nagy megtiszteltetésnek számít, mivel viszonozhatatlan. A Sóstói Múzeumfaluban most az eddig számba vett görög katolikus és református temetkezési szokások mellett a zsidó temetési tradícióval is megismerkedhetnek a látogatók, amelynek tárgyi anyagát Somos Péter bocsátotta a szervezők rendelkezésére. A holttestet a halál beállta után gondosan megmosdatták és halotti ruhába tették, amelynek teljesen fehérnek kellett lennie és nem lehettek rajta zsebek, amely azt hivatott jelezni, hogy a halálban nincs különbség szegény és gazdag között. Ugyanez az elv érvényesült a koporsó készítésekor is, amely minden esetben gyalulatlan deszkából készül, és fedelét nem szögelik le. A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy a testet teljes valójában kell visszaadni a földnek, ezért hamvasztást, boncolást vagy bebalzsamozást nem végeznek. A temetést minél előbb le kell bonyolítani, ahol gyászbeszédben emlékeznek meg az elhunyt életéről, jótéteményeiről. Gyászbeszédet a jelenlévők közül bárki mondhat, a legközelebbi hozzátartozó férfi pedig a gyászimát (kaddish), amelynek elmondásához legalább tíz férfi jelenléte szükséges.
A három felekezet temetkezési szokásait bemutató kiállítás mondanivalója mellett a jó érzékkel összeválogatott tárgyanyag is figyelemreméltó: mindhárom felekezet temetkezési szokásait, szakrális emlékeit, imakönyveit eredeti fotók felnagyított másolatai teszik hitelessé és helyezik tágabb kontextusba.
