Mindenkinek megvannak azok a kis könyvecskék, amikben giccses képek mellett idézeteket és apró történeteket lehet olvasni, amik felhívják a figyelmet az élet kicsiny szépségeire és a könyvesbolt-kasszák melletti felhalmozott bigyók eladhatósági potenciáljára? Az ember néha hajlamos, és lelkessé válik tőlük, hogy odafigyeljen az élet apró dolgaira. Kis lépések művészete - mondja Saint Exupéry, és azt hiszem jól látja a helyzetet.

Szerintem is a részletekben rejlik a dolgok igazi valósága. Ahogy nézegetjük itt a múzeumokat Amszterdamban, egyre inkább azt érzem, hogy a legutolsó, legapróbb részlet az, ami mindig elárulja, "leleplezi", hogy az adott múzeum miről mit gondol és mindezt milyen fajsúllyal teszi. És valahogy ezek a részek teszik hitelesebbé, vagy okozzák éppen a szöges ellentétét.

Az Amsterdam Museumban például rendkívül nagy hangsúlyt fektetnek a társadalmi/ kulturális sokszínűség értékének hangsúlyozására és a nyitottságra. Az első képen egy hosszú-hosszú szőnyeg darabkáját láthatjuk, ami az épülethez tartozó, jegy nélkül is használható átjáró-tér (gyakorlatilag a múzeum által bekebelezett utca) padlóját borítja. A szőnyeg címe My city: a celebration of diversity, négyzet alakú elemei pedig a városban élő nemzetiségeket szimbolizálják, jelezve ezzel, hogy mennyire sok és mennyire más ember teszi ki Amszterdamot és az amszterdamiságot. Ezt az üzenetet azonban nem csak a műtárgyak és kiállítások hordozzák, hanem a funkcionális terek berendezése, dekorációja is. Például a második képen látható fotófal a bejárat mögött húzódó arcképcsarnok egy kis részlete. Az installáció címe Culture Wall és 2012-ben készített portrék alkotják - a fotós, Michiel van Niuwkerk vallomása szerint az installáció egy óda az amszterdami kultúrához. A fotókon szerepelnek múzeumi dolgozók, énekesek, táncosok, színészek, írók, DJ-k stb, akik mind fontos és különböző részei a városnak, a városi identitásnak.

A múzeum megnyilvánulásaiból az érződik, hogy büszkék arra, hogy egy ennyire sokszínű városi identitást képviselhetnek. Ez pedig csak fokozódik, amikor a gender identitásról van szó.

A múzeum mosdója minden társadalmi nem számára egyenlően hozzáférhető anélkül, hogy nyíltan fel kéne vállalnia önmagát, vagy figyelembe kéne vennie, hogy a társadalom minek bélyegzi meg őt. A téma körül nincs nagy felhajtás – a megoldás egyszerű és szolid. Viszont fontossága visszaköszön az Amsterdam DNA kiállításban is, ahol külön témaként jelenik meg az azonosneműek házassága. A kiállítási rész kulcstárgya az első városban házasodott meleg pár jegygyűrűje (funfact: a gyűrűket azért adta a pár a múzeumnak, mert valódi gyűrűik tetováltak voltak, ezeket csak a szertartás erejéig használták és pár órával előtte vették egy bolondboltban).

Szintén irigylésre méltónak tartom az amszterdami múzeumokban, ahogy a tabunak számító, vagy a múltban történt, ma már etikátlannak tűnő eseményekről teljes természetességgel tudnak beszélni. Ehhez is az Amsterdam Museumból választottam képet, de ugyanígy említhetném a zsidó kultúrával és holokauszttal foglalkozó múzeumokat, a Rijksmuseum korábban is említett, gyarmati múltat (és jelent) tárgyaló kiállítását, vagy a NEMO Peepshow című installációját. Szívesen bekarikáznám óriás, rikító színű firkával, hogy mindenki jól lássa, de szerintem egyértelmű az az egyszerűség, ahogy a DNA kiállítás jelen képek esetben a rabszolgaságról vagy a szerhasználatról beszél. Az első képen a gyarmatokról importált árukat láthatjuk – azt hiszem nem kell megjegyzést hozzáfűznöm.

Elgondolkodtam rajta, hogy vajon a múltnak vagy a tabuknak az ennyire őszinte és magától értetődő tárgyalása inkább a felelősség hárításáról és az eltávolításról szól, vagy pedig az értelmes és felelősségteljes tudomásulvételről és együttélésről. De azt szeretném hinni, hogy inkább az utóbbiról.

Ha majd egyszer én is kézzelfoghatóan múzeum leszek, mindenképpen szeretnék figyelni arra, hogy a missziómat ilyen formán is a megvalósulás felé tereljem. És nemcsak arra gondolok, hogy az általam képviselt eszméket majd alattomosan mindenhová odabiggyesztem, hanem arra is, hogy a múzeumiságomat a lehető legtöbb és legfurább helyzetben szeretném hangsúlyozni. Mint ahogy azt az ideválogatott képek is prezentálják.

Ezt a képet a NEMO-ban készítettem a WC-ben és az áll rajta, hogy a kakim 9 métert utazik a bélrendszeremben. Ugyanitt az egyik anyukám a tükörrel interaktált, ami szerint minden 10 emberből három képtelen összecsavarni a nyelvét. Ő képes. Büszke is vagyok rá :-)

Meg itt volt az is, hogy miközben a sooook lépcsőn caplattam fölfelé, néhény fokra ráírták, hogy közben éppen hány izmomat használom. Mivel a NEMO egy science center, ezeknek a funfacteknek a random feltüntetésével minden négyzetméteren érzékelem, hogy hol, milyen gondolati közegben vagyok.

A szüleim kicsit zakkantak, mert még a WC-kben is dokumentálnak, de így legalább meg tudom mutatni, hogy hova mindenhova követi a múzeumság az embereket. Az első kép Joodséknál készült, a második a táskamúzeumban, a harmadik pedig a Tropenmuseum Ziezo Marokkó gyermekmúzeumi kiállításában. Mindhárom folytatja a témát a kiállítási tereken kívül is, fenntartja a látogató bevonását és érdeklődését.

Ezeket így együtt – ezeket nevezném én múzeumi apró dolgok művészetének.

Persze van, aki félreérti, és azt gondolja, hogy az apró információkat egy konyhaszekrény mélyére kell rejteni, hogy küzdeni kelljen a megszerzéséért. Ezzel a módszerrel ugyan nem értek egyet, de vicces volt anyáimat látni, ahogy egyik egy szekrénybe préselődve mutatta a másiknak, hogy mit lehet látni odabent – mert dokumentálni ugyebár mindenhol kell…

Szóval, maradjunk annyiban, hogy ha egyszer gyerekmúzeum lesz belőlem, úgy fogok működni, mint egy valamirevaló reklám, és szinte láthatatlanul beszippantalak titeket a világomba. És majd együtt gondolkozunk, múzeumozunk, együtt tanuljuk meg megismerni és elfogadni egymást, megtanulunk együtt lenni.

Jó lesz, ugye?

Csók,

Múzeum