Mindig a jövő felé
RETROSPEKTÍV
Q.E.D. címmel nyílt áprilisban Mircea Cantor retrospektív kiállítása a bukaresti Kortárs Művészet Nemzeti Múzeumában (Muzeul National de Arta Contemporanea – MNAC).
| Lendeczki Kinga |
2013-07-18 18:00 |
Mircea Cantor Q.E.D. című retrospektív, egy teljes évig látható időszaki tárlata hiánypótló: hiszen ez az első olyan önálló kiállítás, amely hazai közönségnek próbál átfogó képet adni a fiatal román művész eddigi munkáiról. Az önmagában is figyelemre méltó vállalkozás tétjét tovább emeli megvalósításának helye: a sajátos múlttal rendelkező Parlament Palotája, amely a Ceauşescu vezette kommunista diktatúra sötét napjainak robusztus méretű emlékműveként magasodik a város fölé.
A kiállítás kurátorai, Raluca Veliser és Mihai Pop, fotográfiákat, rajzokat, videomunkákat és nagyméretű installációkat egyaránt szerepeltettek a tárlaton, összesen harminc munkát helyeztek el a múzeum földszinti kiállítótermeiben. A bemutatott művek tükrözik azt a technikai sokszínűséget, amely Cantor alkotói tevékenységét jellemzi. A műalkotások időben is széles spektrumot érintenek: a kezdőpont az 1999-ben készült The Origin of The World (After Courbet) című fotográfia, a művek időbeli végpontja pedig két, kifejezetten erre az alkalomra készített munka, a Sic Transit Gloria Mundi című videóhoz kapcsolódó, azonos című fotósorozat, valamint a Business Class Worried című installáció. Az eltérő technikájú és készítési idejű művek egy térben szerepeltetése, főként Cantor esetében, a munkák közötti izgalmas párbeszédre teremt lehetőséget, amelyben a gazdag szimbolikájú alkotások újraértelmeződhetnek, és újabb jelentésrétegeket tárnak fel magukból. Különösen igaz ez akkor, ha a párbeszéd nem csupán a kiállított műtárgyakra, hanem a nekik helyet biztosító, szimbolikus jelentésű térre, a Parlament Palotára is kiterjesztődik.
A MNAC 2004-ben költözött a mesterséges dombon álló robusztus palotaépület nyugati szárnyába, melyet Nicolae Ceauşescu utasítására kezdtek el építeni az 1980-as évek közepén, a terület rendezése azonban még mindig hátravan. A diktátor rezidenciájának szánt, a Köztársaság Palotájaként és a Nép Házaként egyaránt emlegetett épület ma a román országgyűlés székhelye. A palota múltját azonban nem írta felül jelene; a monumentális építmény léte továbbra is a diktátor önkényuralmának és hatalmának megnyilvánulásaként, a kommunizmus szimbolikus emlékeként terpeszkedik a város központjában, annak ellenére, hogy végül a népet képviselő, a demokrácia fennmaradásáért felelős szerv (országgyűlés) fennhatósága alá került. Ez a kettősség, a jelen és a múlt párhuzamos jelenléte uralja a múzeum tereit is, amelyekben a kortárs művészet hivatott arra a feladatra, hogy az épület történelmi múltjára reflektáljon, vagy éppen annak figyelmen kívül hagyásával fogalmazzon meg állításokat a jelenre, így alakítsa a palota és egyben az intézmény jövőjét.
A Mircea Cantor kiállításának címében szereplő latin rövidítés, a Q.E.D. – quod erat demonstandum, vagyis: „ami bizonyítva van” –, egy állítást ígér a látogatónak, azonban annak ismertetése helyett csak a bizonyítás tényét közli vele. Ezzel a gesztussal a művész aktív, értelmezői szerep felvételére ösztönzi a kiállításra érkezőket, akik a tárlatot végigjárva értelmezik a műveket, és kapnak választ arra, mi az, ami bizonyításra szorult, és hogyan nyert az állítás bizonyosságot. Ahogy azonban a műveknek is számtalan szubjektív értelmezésük lehetséges, úgy a szóban forgó állítás is az egyéni olvasatok szerint változik. A címadás így egy iróniától sem mentes, önreflexív gesztusként értelmezhető: a rejtély megfejtéséhez (mi az, ami bizonyítva van?) az alkotó tevékenysége, egyúttal pedig maga a művész mint a kiállításon szereplő művek létrehozója és a megkérdőjelezhetetlen igazságtartalmú állítás szerzője kerül mérlegre és ítéltetik meg.
A kiállítótér központi termében látható nagyméretű falfelirat a művész önreflexivitásának és öniróniájának újabb példája. A latin szöveg a kiállítás címe által sugallt, hiányzó állítás is lehetne: SIC TRANSIT GLORIA MUNDI, avagy: „Így múlik el a világ dicsősége.” A betűk egy korábban lezajlott égés nyomait viselik magukon, körvonalaikat korom keretezi. A felirat keletkezési körülményeiről a közvetlenül mellette álló, azonos című videó árulkodik. A felvételen egy fehér ruhás fiatal nő tűnik fel, kezében gyújtózsinórral, amelyet lassú, gondos mozdulatokkal gombolyít le, és helyez a földön fekvő, rongyos ruhájú alakok kinyújtott tenyerébe. Utóbbiak szabályos kört alkotnak, és egymás mellett kuporognak a földön. Fejüket mélyen lehajtják, így arcuk nem, csak alamizsnáért kolduló bekötözött kezük látható. Az első kör megtételét követően a nő meggyújtja a zsinórt, majd tovább folytatja a gombolyítást. Ezúttal azonban gyorsabbnak kell lennie, amit a háttérben szóló dob egyre élénkebb ritmusa is jelez, a tetőpontig fokozva a feszültséget. Végül az utolsó dob ütésével egy időben a zsinór a lánggal együtt eltűnik a nő magasra tartott kezében. A földi javak mulandóságára, a dicsőség és a hatalom végességére emlékeztető mű egyszerűségével, letisztultságával és kifinomultságával lép túl a banalitás csapdáján, amelyet a közhelynek számító központi téma rejt magában. A kiszolgáltatott helyzetű, önként felajánlkozó, személytelen tömeg, és az azt kihasználó, egyre többet akaró, az idő múlásával szemben azonban tehetetlen hatalom hierarchikus viszonyát megjelenítő mű többféle értelmezési lehetőséget kínál fel.
A videó mellett elhelyezett Diamond Corn című installáció kartonpapír posztamensre állított gyémánt kukoricacsövét figyelve, valamint a közvetlenül mögötte lógó, Europe Supported by Africa and Asia című fotográfián szereplő, a három kontinens kapcsolatrendszerét szimbolikus módon megjelenítő három, egymásba kapaszkodó, meztelen nőalakot szemlélve a Sic Transit Gloria Mundi az egyenlőtlen hatalmi viszonyokra épülő gazdasági rendszer bírálataként értelmezhető. A videóval szemben látható Holy Flowers című fotósorozat felől nézve, a gépfegyverek részleteinek kaleidoszkópszerűen egymás mellé helyezett tükörképéből formálódó, páratlan szépségű virágok inkább egy másik olvasatot erősítenek, amelyben a négyperces videó a terrorra épülő önkényuralmi rendszert kritizáló, annak törvényszerű vesztét hangsúlyozó parabolaként jelenik meg. A latin közmondás azonban egy sokkal konkrétabb, már-már túl egyértelmű értelmezésre is lehetőséget ad, amennyiben a vizsgálódó nem a videó címéből, hanem a falfeliratból indul ki, amely lényegében egy diktátor hatalmának materiális megnyilvánulását jelentő épület testébe égett bele. Ugyanakkor, ahogy az uralkodó hatalma is végesnek bizonyult, úgy a művész ítélete sem állhat örökké a falon, a kiállítás berázásával az épület múltjának részévé válik majd.
A változás szükségszerű bekövetkeztének gondolata uralja a központi kiállítótérből nyíló második termet is, amelynek domináns elemét Cantor Treshold Resigned című installációja jelenti. A máramarosi házak mintáját követő, életnagyságú faház fedél nélkül, befejezetlenül áll a kiállítótérben, az immár lassan három évtizede épülő palota szimbólumaként. A faház oldalába és ablakaiba vésett kötélszerű minta szorosan körülfonja az építményt, így rögzíti a befejezetlenség állapotát. A terem oldalsó falain, részben a kötélszerű mintázatot idézve, rúzsnyomokból felépülő DNS-láncok láthatók. Míg azonban a fába vésett kötél a mozdulatlanság, a változatlanság és a tehetetlenség állapotát idézte elő, addig a lazán fűzött DNS-láncok frivolságukkal, könnyedségükkel szinte lebegnek a fehér falfelületen, és a fejlődés ígéretét hordozták magukban. A fejlődés kimenetele mégis, bár a továbblépés lehetőségével kecsegtet, mindig kérdéses marad. Erről árulkodik a mennyezet egyik sarkában olvasható, „Változó égbolt” (Cer Variabil) felirat is, illetve a vele ellentétes oldalon elhelyezett videoinstalláció szereplője, az öt év körüli kisfiú, aki gyermeki őszinteséggel bizonygatja, hogy nem akarja megmenteni a világot.
A központi kiállítótér emeleti szintjén látható műveket a változás szükségszerű bekövetkeztéből és a jövő kiszámíthatatlanságából adódó feszültség hatja át. A Wind Orchestra és a Vertical Attempt című videók hol ollóval, hol éles késekkel játszó kisfiúja, vagy a Deeparture című műben, a galéria terébe zárt őz és farkas nem az adott helyzet, hanem annak katasztrófával fenyegető, lehetséges kimenetele miatt vannak veszélyben. Az All the Directions és az Unpredictable Future című fotográfiák viszont már inkább ironikusan, mint kiélezett módon utalnak a felfüggesztett pillanatként megjelenő jelen bizonytalan kimenetelére.
A változás nem csupán a tárlaton szereplő művekben, de a kiállítás rendezésében is fontos szerepet kapott. A kiállítótéren belül kialakított, úgynevezett vendégszobában minden hónapban olyan újabb román kortárs alkotó projektje kap helyet, akinek a tevékenysége kapcsolatban van, vagy közel áll Cantor művészetéhez. Szeptemberben pedig a kiállított művek egy részét újabbakra cserélik, ami így újabb olvasatok és összefüggések létrehozására ad majd lehetőséget.
A képek forrása: artnews.org
