Eltűnt arcok nyomában
SHALOM
Nem lehet sorsuk a felejtés. A varsói Shalom Alapítvány utazó kiállítása azok helyett beszél, akik már nem tudnak.
| Hermann Veronika |
2013-08-22 11:15 |
Még mindig látom az arcukat. Ez a címe a varsói Shalom Alapítvány utazó kiállításának, amely augusztus 25-ig a barcelonai Museu d'Història de Catalunya falai között látható. Az amerikai, izraeli és lengyel kötődésű Shalom Alapítvány 1988-ban jött létre a lengyelországi Lodzban. Az alapítványt létrehozók egyetlen dolgot akartak: megőrizni egy embertelen rendszer áldozatainak emlékét, és haláluk tanulságaként az elfogadás és a béke üzenetét közvetíteni. Ezért is választották a Shalom nevet – a generációról generációra szálló ősi héber köszöntés jelentése ugyanis béke. Az alapítvány számos rendezvényt és programot szervez világszerte, amelyek közül az egyik leghíresebb és legfontosabb az And I still see their faces, vagyis “Még mindig látom az arcukat” elnevezésű fotókiállítás. Az elhurcolt vagy eltűnt lengyel zsidók fényképeiből álló vándortárlatot először 1998-ban mutatták be a varsói Zacheta galériában. A kiállítás az elmúlt tizenöt évben a világ közel ötven városában megfordult Los Angelestől Buenos Airesig, Krakkótól Barcelonáig. Az összesen 454 képből álló gyűjteménynek minden városban más darabjait állítják ki, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy esetleg valaki rokonaira, őseire ismer bennük.
Látom
Walter Benjamin híres esszéjének egyik legfontosabb belátása, hogy a kamera optikája azért jelent óriási fordulatot a látás kultúrtörténetében, mert olyan látványokat képes létrehozni, amelyeket az emberi szem önmagában nem. Ezt a gondolatot továbbszőve az is bizonyos, hogy a kép, amelyet a kamera objektívje létrehoz, hiába sokszorosítható és alakítható, örökre beledermed készítése pillanatába, az örökkévalóságig nyújtva azt. Kevés helyen érezhető ez olyan koncentráltan, mint ezen a kiállításon. A fénykép ugyanis, hiába a végtelen számú manipulációs lehetőség: bizonyíték. Nemcsak a létezés, hanem a valóság bizonyítéka. A nyugati kultúrában befogadástörténetileg meghatározott a mód, ahogyan a fényképet a valóság, nem pedig a fikció részeként tekintjük. Éppen ebben van az ereje. Egy fénykép mindig láncolatokba illeszkedik. Olyan valóság-változat, amely tökéletes archívumot hoz létre, legyen szó családi, üzleti vagy sajtófotóról. A fénykép tehát nemcsak fizikailag, hanem ideológiailag is meghatározott. Ezt használja ki például G. W. Sebald is, egykor nagy port kavart, mára pedig túlelemzett regényeiben: a túlélés mellé olyan fotókat rendel, amelyek csak látszólag a valóság illusztrációi. Valójában éppen a fikciót teremtik meg. Az elmúlt néhány évtizedben megdőltek a kép illusztratív funkciójáról szóló elméletek, sőt, az emlékezetpolitikát vizuális narratíva (is) irányítja. Éppen emiatt az And I still see their faces első látásra nem annyira sokkoló, mint amikor belegondolunk, hogy pontosan mit is látunk. A termekben ugyanis kinagyított, fekete-fehér képeken olyan emberek mosolyognak, csónakáznak vagy esznek, akik néhány évvel később egy esztelen rendszer áldozataiként semmisültek meg. Képek több évtizedes dömpingje miatt nem a látvány zökkent ki, hanem a gondolat. Az értelmetlen halál és az emlékek megőrzésének kettős terhe.
Az arcukat
Az emlékezet, különösen a kulturális emlékezet legtöbbször a trauma jelenségeit is magában foglalja. Ernst van Alphen német irodalomtörténész és traumakutató szerint a trauma mindig egyfajta hiányos tapasztalat. A traumát, a tapasztalatot és az emlékezetet a diszkurzivitás különböző szintjei mentén lehet értelmezni. A tapasztalat mindig mediatizált, és mindig ideologikus, mert egy adott közösségen belül elfogadott társadalmi konszezuson alapul. A tapasztalat nyelvi élménnyé, az identitás pedig nyelvi tapasztalattá válik. Ehhez képest a trauma az élmény lehetetlenségét jelenti, amelyhez nem lehet nyelvileg közelíteni, vagyis képekkel jobban leírható. A kiállított képek nézegetése közben pontosan ez az eldönthetetlenség a leginkább zavaró: a látogató nem tud bűntudat nélkül átlépni azon a szakadékon, amely közte és a múlt tanúi között tátong. Hogy a képeken arcok szerepelnek, csak fokozza a zavart: a nevek és arcok leltár-szerű elrendezése azt az érzetet kelti, mintha ők még mindig valóságosak lennének. Mitha még mindig ott csónakáznának, bicikliznének, nevetnének valahol a végtelen időben, beledermedve az örökkévalóságba.
Fotók: Simon Wiesenthal Center
