Több mint üzenet: Aspen
3D
Az Aspen magazint nem tartották el a hirdetők és az előfizetők, cserébe viszont médiatörténeti mérföldkővé vált: háromdimenziós magazinná alakult.
| Hermann Veronika |
2013-09-02 08:00 |
Az Aspen eredeti számait, illetve a hozzájuk tartozó számos kiegészítő médiumot már több kiállításon bemutatták. Jelenleg a barcelonai modern művészeti központ, a Museu d’Art Contemporani de Barcelona Art, Dos Punts elnevezésű tárlatán láthatóak. De miért kerül egy magazin a múzeumba?
Térbeli hipertextus
Phyllis Johnson újságíró 1965-ben hozta létre az Aspen magazint. Az újság ötlete egy konferencia során fogalmazódott meg benne: a tanácskozást a Colorado állambeli híres síparadicsomban, Aspenben tartották, ennek állított emléket Johnson a névadással. A Women’s Wear Daily és az Advertising Age című újságok korábbi szerkesztőjeként Johnson rengeteg korabeli értelmiségit ismert, akik hajlandóak voltak közreműködni az egyes lapszámokban. Az Aspen koncepciója ugyanis teljesen újszerű volt: egy háromdimenziós, multimédiás magazin, amely számos kiegészítővel együtt jut el az előfizetőkhöz. A magazin dobozában az újság mellett hanglemez, poszter, katalógus, és fénykép is helyet kapott, sőt, egy alkalommal egy Super 8-as kamerával forgatott mozifilm is. Az 1965 és 1971 között rendszertelenül megjelenő Aspen bizonyos értelemben a mai internetes, komplex arculatot és tartalmat kínáló magazinok elődje volt, virtuális helyett egyfajta térbeli hiper-és intertextuális rendszert alkotva. Phyllis Johnson szerint a magazin egy kulturális játék volt, amely eltávolodott a kötött és korlátozott formáktól, amely visszafogottságra és mediális szűkítésre kárhoztatta a nyomtatott sajtó legtöbb elemét.
Best of Marshall McLuhan
Az Aspen minden számának más szerkesztője és arculata volt. Az alapító Johnson azt nyilatkozta, hogy azt szeretné, ha a magazin időkapszulaként működne, amely nemcsak egy korszakot, hanem egy alkotót, egy ötletet, egy nézőpontot is megőriz. Az első két szám a névadó város fesztiváljait, kulturális eseményeit és építészetét mutatta be, a harmadik szám azonban jelentős változást hozott. A Pop art-szám szerkesztője ugyanis maga Andy Warhol volt, aki lenyűgöző csomagban mesélt New York művészetéről és az 1960-as évekbeli ellenkultúráról. A negyedik szám szerkesztője Marshall McLuhan volt, dizájnere pedig Quentin Fiore. Későbbi, Medium is the Massage című közös könyvük első előzménye ebben a magazinban található poszter formájában. A McLuhan-szám azokat a teoretikus problémákat mutatta be címszavakban, és – meglepő módon – viszonylag szórakoztató formában, amelyekre McLuhan egész munkássága, és amelyeket manapság előszeretettel forgatnak ki. McLuhan legtöbbet idézett kijelentése szerint a médium az üzenet, amennyiben egy másik médiumot, így új üzenetet rejt magában. Az írás a beszédet, a rögzített szó a nyomtatást. Bármely médiumnak vagy technológiának az üzenete az arány, mérték vagy mintázat, amelyet az emberi változáshoz, viszonyokhoz hozzátesz. McLuhan számára a végpont a televízió médiuma volt, amelyhez képest mindent viszonyított – akkor is, amikor explicit nem erről értekezett. A globális falu elméletét nem azért szokás félreérteni, és a világhálóra vonatkoztatni, mert egyébként a metafora önmagában nem lenne működőképes, hanem azért, mert a nyilvánvaló és túlidézett közhelyeken kívül számot kell vetni azzal a változással, amelyet a poszt-világháborús amerikai társadalomban a televízió jelentett. A McLuhan-szám az Understanding Media szemelvényein kívül tartalmazott interjút Allen Cohen hippi-újságíróval, a San Francisco Oracle szerkesztőjével, elektronikus zenei hangfelvételt és egy Braille-írásos dokumentumot is. Az üzenet – amely ebben az esetben leválik a médiumról – egyértelmű. Az Aspen magazin és McLuhan médiaelmélete egymás tükörképei: a médiumok, és a médiumok közvetítői közötti átjárhatóság lehetőségeivel, vagy éppen lehetetlenségével vetnek számot.
Zárvány helyett hírnök
A felsoroltakon kívül volt minimalizmus, performansz-művészet, brit, fluxus, pszichedelikus és Ázsia tematikájú szám is. Kevesen tudják, hogy Roland Barthes óriási hatású, a szerző haláláról szóló esszéje a magazin minimalizmus számában jelent meg 1967 telén, csakúgy, mint Susan Sontag A csend esztétikája című tanulmánya. A pszichedelikus szám az LSD és egyéb szintetikus kábítószerek hatására keletkezett irodalmi alkotásokra koncentrál, a brit szám elkészítésében pedig aktívan közreműködött John Lennon és Yoko Ono is. Azonban, ahogyan az sejthető volt, hiába volt az újító forma és tartalom, a lap – éppen progresszivitása miatt – nehezen talált hirdetőket; ezért 1975-ben megszűnt. A szokatlan megjelenési forma miatt a hirdetések szinte teljesen észrevehetetlenek voltak, az összevont 5+6-os lapszám után pedig teljesen el is tűntek. Phyllis Johnson egyáltalán nem tévedett, amikor ósdinak és beszűkültnek nevezte a hagyományos magazinokat, csupán a korszakot tévesztette el. Az Aspen megmaradt furcsa médiatörténeti zárványnak, valódi időkapszulának. Pedig voltaképpen nem mellékvágány volt, hanem mérföldkő.
Fotók: NYTimes.com, Artists' Books
