Mednyánszky Dr. Ringwald Leó gyűjteményéből

KRITIKA

E kiállítás a 2012-es év legjobb szlovák kiállításának lett kikiáltva, de vajon tényleg az volt?

Barczi Gyula

2013-10-25 14:02

A díj

Szlovákiában nagyon kevés lehetőség van arra, hogy díjazzák a művészettörténészek, muzeológusok vagy történészek igyekezetét, amellyel a nagy nyilvánosság számára próbálják közelebb hozni a múltat, kultúrát és saját kutatásaik eredményeit (amely tevékenységüket általában az adófizetők pénzén végzik). Ezért a Műemlékek és Múzeumok (Pamiatky a múzeá) című folyóirat szerkesztőbizottsága, a Szlovák Köztársaság Műemlékvédelmi Hivatala és a Szlovák Nemzeti Múzeum által évente odaítélt díjakat, ha nem is a nagyközönség, de legalább néhányan a szakmai hazai képviselői közül figyelemmel kísérik. A díjak odaítélését több kategóriában történő nevezések előzik meg, mindemellett nevezést gyakorlatilag bárki leadhat, akár önmagára is. A benevezett kiállítások, kiadványok, filmek, tárlatok vagy akciók közül ezután a szerkesztőbizottság kiválasztja a „legjobbakat”. A módszer ugyan megkérdőjelezhető, azonban bármilyen kritika vagy tudományos vita hiánya okán meg kell vele elégednünk.

Egy ilyen díjat megkapni tulajdonképpen annyit jelent, hogy a díjazottnak átadnak egy oklevelet és egy plakettet, amely a díjazottat természetesen jó érzéssel tölti el, de többé-kevésbé ez minden. Itt nem elsősorban a hiányzó pénzbeli jutalmazásra gondolok (amely annyira természetes a vizuális és képzőművészek esetében), ez egyébként szintén üdvözölt lenne, hanem arra, hogy a díj átvétele után a díjazott életében nem áll be lényeges változás. Nem kap komoly ajánlatot nagynevű tudományos intézményektől, sem fizetésemelést, röviden: nem növekszik a „rating”-je. Annak ellenére, hogy ezeket a díjakat már jó néhány éve átadják, jelentőségük az első átadás óta nem is növekedett, nem is csökkent, bár talán inkább az utóbbi.

A díjátadó ünnepség az Európai Kulturális Örökség Napjainak egyik kísérő rendezvénye, melynek idén Kassa adott otthont, mint az Európa Kulturális Fővárosa cím szerencsés viselője. Szeptember 13-án, pénteken 13 órakor, megzavarva a munkás hétköznapok ritmusát, a történelmi városházán találkoztak az egyes kategóriákban nevezettek és a díjazók. Senki egyéb, hiszen ki is kérelmezne szabadságot egy ilyen társadalmilag „lényegtelen” esemény miatt. A médiák, beleértve a közszolgálati médiákat is, és természetesen a nyilvánosság érdeklődése nélkül történt meg a szerkesztőbizottság által a 2012-es év legjobb kiállításának megítélt díj átadása.

A díjat a magánszférában működő SOGA Aukciósház által szervezett „Mednyánszky Dr. Ringwald Leó gyűjteményéből” című kiállítás kapta. Különösen pozitív, hogy a zsűri képes volt túllépni az előítéleteken, és a magánszférával is foglalkozni, amivel arra hívta fel a figyelmet, hogy az állami intézményeken kívül is folyik komoly szakmai munka. S így a „seftesek” a Szlovák Nemzeti Galéria (SNG), a Szlovák Nemzeti Múzeum vagy a Szlovák Műszaki Múzeum tudományos koncepciók alapján készült kiállításai oldalán találták magukat.

Előzmények: ki volt Ringwald Leó?

Tekintsük át röviden a győztes kiállítás előzményeit, amelyet a nyilvánosság részéről az érdekes témának és a cég ügyes marketingjének köszönhetően szlovákiai viszonylatban komoly érdeklődés kísért. Ismereteink Mednyánszky azon műveiről, amelyek már a művész életében kiváltották a műgyűjtők érdeklődését, meglehetősen kuszák, és néhány kulcsfontosságú gyűjtemény létezéséről tulajdonképpen csak közvetve tudtunk (és tudunk). Ezek egyike volt Dr. Ringwald Leó trencséni ügyvéd gyűjteménye is, amelynek létezése ugyan már korábban a tudományos érdeklődés tárgyává vált, viszont hosszú évtizedek során szinte feledésbe merült.

Ringwald Leó (1888-1968?) tekintélyes trencséni polgár volt, és műgyűjteménye, amelynek jelentős részét Mednyánszky László művei alkották, felkeltette a művész monográfia-írója, Kállai Ernő érdeklődését is, aki Mednyánszkynak az említett gyűjteményben lévő alkotásait nem sokkal 1938 előtt katalogizálta. A kedvezőtlen politikai helyzet viszont Ringwaldékat, zsidó származásuk lévén, emigrációba kényszerítette. 1939 márciusában elhagyták Szlovákiát, és Görögországon keresztül Nagy-Britanniába menekültek. Magukkal vitték a családi műgyűjteményt is. Az alkotások külföldre szállítását a korabeli Szlovákiai Műemlékvédelmi Hivatal engedélyezte, amit az általunk ismert művek nagy részének hátoldalán fennmaradt pecsétlenyomat tanúsít. Ringwald Leó eleinte részt vett a londoni csehszlovák emigráns kormány tevékenységében, majd később sikeres vállalkozó lett. Minden bizonnyal érdeklődéssel kísérte a csehszlovákiai történéseket, és nem kerülte el figyelmét a számára kedves Mednyánszky első kiállításának híre sem, amelyre 1962-ben került sor a Szlovák Nemzeti Galériában. Levélben kapcsolatba lépett Karol Vaculíkkal, a kiállítás rendezőjével és a SNG igazgatójával, és tájékoztatta őt a birtokában lévő Mednyánszky-kollekcióról. A szlovák szakember azonnal érdeklődést mutatott a gyűjtemény iránt, az imperialista nyugatra való utazását azonban a politikai hatalom nem tette lehetővé. A SNG csak a hetvenes évek elején, 1973-ban, már Ringwald Leó halálát követően próbálkozott a gyűjtemény felmérésével, több-kevesebb sikerrel, és Danica Zmetákovát küldte ki Angliába, Ringwald fia, Richard családjához. Az ő útjáról leadott dokumentáció, és az ott elkészített katalógus viszont nem maradt fenn. Egy évvel később egy magánút keretén belül Ringwaldékat meglátogatta a SNG igazgatója, Karol Vaculík és felesége, Ľudmila Peterajová is. Ők voltak az utolsók Szlovákiából, akik a gyűjteményt még annak több mint harminc évig tartó „eltűnése” és a Dreweat´s aukciósház által 2009-ben lebonyolított árverése előtt látták. ( Ennek az árverésnek a körülményeiről, előzményeiről bővebben itt olvashatnak.)

Az árverésről, amelyen a 19. és 20. század fordulója egyik legjelentősebb közép-európai művészének alkotásait pár fillérért kínálták, tudtak a szakmabeliek. Pontosabbak tudtak róla Magyarországon és Szlovákiában. De éppen Szlovákiában, ahol az alkotó műveinek legnagyobb kollekcióját gondozzák, ezzel az információval nagyon visszafogottan bántak, és nem tanúsítottak iránta különösebb érdeklődést. Szlovákiából néhány magángyűjtőn kívül, akik kétkedve nézték a sérült művek 300-500 fontért kínált „csomagjait”, senki sem vett részt a London közelében lezajlott árverésen, az állami gyűjtemények létrehozásáért és gondozásáért felelős intézmények képviselőiről nem is beszélve. A művek így többnyire magyar, francia, angol és román műgyűjtőkhöz kerültek. Úgy tűnt, a gyűjteménynek ismét jó időre nyoma veszett, és az alkotások visszafordíthatatlanul szétszóródtak egész Európában.

Majd 2010 tavaszán két fiatalember látogatta meg a SOGA Aukciósházat, több tucat Mednyánszky-alkotás portfóliójával. Ez a találkozás volt a kiállítás megszervezésének fő indítéka, amelyről a két úr szavai szerint korábban eredménytelenül tárgyaltak a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Tudományos Akadémia és a Szlovák Nemzeti Galéria képviselővel. A SOGA, látva a nem elhanyagolható üzleti érdeket is a projektben, megragadta az alkalmat, és Barczi Gyula vezetésével megkezdődtek a tárgyalások az alkotások tulajdonosaival, további művek felkutatása, Ringwaldék sorsának feltárása és feldolgozása, s végül Mednyánszky László 146, dr. Ringwald Leó gyűjteményéből származó művének kiállítása érdekében.

A kiállítás

A kiállítás megnyitójára 2012. május 3-án került sor a Szlovák Köztársaság kulturális minisztere, Marek Maďarič védnöksége alatt, a nyilvánosság és a szakma nagyszámú képviselőinek részvételével. A kiállítás anyagából szlovák-magyar-angol nyelvű tudományos katalógus készült, amelynek szerzői sorában találjuk Ján Abelovskýt, a SOGA Aukciósház igazgatóját és a modern szlovák képzőművészet jeles szakértőjét, Barczi Gyulát, a kiállítás kurátorát; Katarína Beňovát, a Szlovák Nemzeti Galéria, Hessky Osrolyát, a Magyar Nemzeti Galéria és Gellér Katalint, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársát. Ezen kívül egy kisebb terjedelmű árverési katalógus is megjelent, mivel a kiállított művek árverésre kerültek (a SOGA 104. esti árverésén, 2012. május 29-én).

A kiállítás azt mutatta be, amit a Ringwald-féle gyűjteményből származó Mednyánszky-alkotásokból sikerült megszerezni. Az alkotásokat az aukciósház galériájának két emeletén állították ki, igazodva a művek alapvető műfaji és technikai felosztásához. Egyszerűen – szépen: a festmények a festmények mellé, a nagyobb hatásúak a fő helyekre, az akvarellek az akvarellek mellé, a vázlatok a vázlatok mellé... A művek kiállítását példás restaurálás előzte meg, a kereteket Budapestről, a rajzokhoz a védő, szűrőkkel ellátott fényvisszaverő üveget Németországból szereztük be. Az egész szinte hihetetlen eufóriában zajlott, és minden bizonnyal őszinte örömmel is, amelynek forrása az volt, hogy sikerült „hazahozni” 19. századi nagy művészünk e terjedelmes kollekcióját. A „hazahozatalból” eredő öröm mellett elsősorban a szakma képviselőinek okozott örömet annak a századnak a művészetéről szóló vita vázolása, amelynek a szlovák művészettörténetben mintha nem lenne gazdája. És mi többet? Éppen, hogy semmit...

Kurátori elképzelések

A kurátor eredeti elképzelése az volt, hogy a Ringwald-féle gyűjtemény kérdését átfogó, komplex módon kell megközelíteni, amit tulajdonképpen rögtön a kezdetekben meghiúsított a művek tulajdonosainak hozzáállása. Az a döntés, hogy nem mindent, és nem csak a „rosszat” nem mutatjuk be (gondolunk itt a hamisítványokra és a tévesen azonosított művekre), hanem a Mednyánszkyhoz minőség szempontjából hasonló vagy alacsonyabb színvonalú alkotók műveit sem, és mindezt csak az üzleti siker és a bemutatott anyag megkérdőjelezhetetlensége érdekében, teljesen más fényt vet a kiállításra és magára a bemutatott gyűjteményre is.

Közvetlenül a Dreweat’s árverése után kínáltak fel a SOGA Aukciósháznak néhány, a Ringwald-gyűjteményből származó, Mednyánszky alkotásának hitt festményt. Ezek viszont nagyon rossz, átlagos festmények voltak a művész aláírásával, tehát azonnal hamisítványoknak minősítettük őket, és a továbbiakban nem foglalkoztunk velük. Az idő múlásával azonban újabb művek kerültek elő ugyanazon gyűjteményből, és utólagosan (viszont régen) Mednyánszky szignójával voltak ellátva, ugyanakkor Szepesi-Kuszka Jenő vagy más, Mednyánszkyval egy időben alkotó művész festményei voltak. Mindez, bár annak tűnhet, nem a gyűjteménnyel való manipuláció vagy hírnevének kisajátítása volt. Ezek az alkotások is ama trencséni gyűjteményből származtak, akárcsak a megkérdőjelezhetetlen művek és apró vázlatok, rajzok, amelyek végül bekerültek a kiállításra (eredetiségüket a katalógus szerzői, szlovák és magyar szakértők garantálják).

Hogyan került Ringwaldhoz a gyűjtemény?

Peterajová professzor asszony – aki Ringwaldéknál látogatást tett – visszaemlékezései alapján Ringwald Leó Mednyánszky László ügyvédje volt. Elméletileg mindez lehetséges volna, nevével azonban Mednyánszky terjedelmes írásos hagyatékában nem találkozunk. A kérdés tehát, hogyan került 1939 előtt Ringwaldhoz ez a jelentős gyűjtemény, amelyben, ahogy már említettük, hamisítványok is voltak. Úgy tűnt, a válaszhoz vezető úton Kállai Ernő összeírásai lehetnek segítségünkre. Viszont tekintettel arra, hogy nem ismerjük a Ringwald-féle gyűjtemény minden darabját, és Kállai nem feltétlenül jegyzett fel mindent, amit megmutattak neki, ez az út járhatatlannak bizonyult. Kállainak a művek színvonalára vonatkozó feljegyzései (igen jó, jó, rossz) sem irányadóak, mert ezeket a megállapításokat saját érzései és a művek technikai állapota alapján tette, és nem egyszer „rossz”-ként jelölt meg száz százalékos Mednyánszky-alkotásokat is. Ebben a nagyon nem egyértelmű helyzetben, az írásos források hiányában és az örökösökkel való kapcsolatkeresés sikertelensége okán már csak a feltételezések számára marad hely.

Nem zárható ki, hogy Ringwald Leó valamilyen formában részt vett a Mednyánszky halálát követő örökösödési perben. Szolgálatait minden bizonnyal műalkotásokkal is meghálálhatták (vagy a művek valamilyen módon nála maradhattak), ami magyarázatot adhat a Mednyánszky-olajfestmények, az azonosítatlan művek nagyszámú jelenlétére, de található a gyűjteményben néhány, a művésztől származó eredeti mappában tartott rajz és vázlat is. Egyébként a vázlatok között is viszonylag sok, más alkotótól vagy amatőrtől származó darab volt. Amennyiben a Mednyánszky-alkotások összességének megszerzésére vonatkozó feltételezések helyesek lennének, egy jól megalapozott gyűjteményről lenne szó, amelybe később Szinyei-Merse, Ferenczy, Rudnay vagy Rubens alkotásai is bekerültek...

Ami elmaradt…

Az idő múlásával és ennek a tulajdonképpen elbűvölő és izgalmas műgyűjteménynek a végleges szétszóródásával sajnálhatjuk, hogy a kiállítás nem tette fel a feljebb megfogalmazott kérdéseket, és többé-kevésbé érthető okokból nem engedte, hogy bemutathassa az igazi arcát. Nem érintette azt a ma is időszerű tudományos problémát sem, amelyet az alábbi kérdés foglal össze: mi is történt tulajdonképpen Mednyánszky alkotásaival a művész halála után, és kik az alkotói azoknak a műveknek, amelyek az ő idejéből származnak és az ő szignóját viselik, viszont nem ő az alkotójuk? És egyáltalán tényleg az ő művei azok az alkotások, amelyek az állami intézmények tulajdonában vannak? A SOGA kiállítása bemutatta az egyidejűleg gyönyörű és borzalmas Mednyánszkyt. Az anyag egy gyűjteményből származott, de a kiállításról éppen maga a gyűjtemény hiányzott. A látogatóknak csak a szakavatott szóbeli magyarázatok révén volt lehetőségük megismerkedni az alkotó műveinek történetével és a Ringwald-féle gyűjtemény sorsával, amely, mint ahogy általában ez lenni szokott, nem volt kívánatos, hogy mindenki számára elérhető legyen.

A kiállítások kategóriájában odaítélt díj ebben az esetben nem magának a kiállításnak szól. Ugyanakkor jelképesen és elsősorban Mednyánszky elismerése. Az ő erős és csodálatra méltó személyiségének és nem mindennapi tehetségének az elismerése. Fantasztikus volt, hogy milyen érdeklődést váltott ki az emberekből; lélegzetvisszafojtva hallgatták műveinek történetét, felfedezve tájképeinek és fiatal falusi legényeinek szépségét; és rendkívüli módon igyekeztek megszerezni az árverésre kerülő művek közül legalább egy apró rajzocskát.

Az árverésen a legnagyobb igyekezetet a Szlovák Nemzeti Galériának kellett volna tanúsítania, ki kellett volna használnia a kulturális miniszter nyilvánosan tett ígéretét, és a gyűjteményei számára meg kellett volna vásárolnia, ha nem is az egészet, de a kiállított gyűjtemény egy részét, amelynek története és sorsa több tucat szlovák és magyar otthonban íródik tovább.