A tükröt rejtő konyha
TÁRLATVEZETÉS
A Konyha a tükörben – mindennapok kiállítása 2014 márciusától 2014 őszéig látogatható a JPM Néprajzi Osztályán, Pécsen. Érdemes megnézni, érdemes kipróbálni, érdemes belegondolni. De miért?
| Foster Hannah |
2014-04-16 08:00 |
A kiállítást a következőképpen kell elképzelni: ahogy belépünk a múzeum kapuján, négy hatalmas molinó fogad bennünket, amin a kiállítás fotósának, Jágity Fanninak az alkotásait láthatjuk. Az ezzel szemközti falon egy freskó látható, ami természetesen nem a kiállítás része, de nagy sikerrel összezavarja a látogatókat, és a legtöbben észre sem veszik a gyönyörű, étkezésről szóló fotóválogatást. Talán amióta az alján fut egy kerekesszékesek számára kiépített rámpa, kicsit jobb a helyzet. Ahogy beljebb a tér kiszélesedik, egy zöld szekrény és asztal vár minket néhány hokedlivel és padládával, illetve egy nagy parafatáblával, amit beborítanak a kézzel írott receptek. Ez a receptcsere színtér, amely kicsit perifériára szorult azáltal, hogy kikerült a kiállítás konkrét teréből. Persze attól is nehéz elvonatkoztatni, hogy a kiállítás egy része A mi konyhánk – a mi múzeumunk címmel már állt egyszer Nagyatádon, és az ember óhatatlanul is összehasonlítgat.
A pécsi kiállítás egy, a kapualjból nyíló nagyobb teret oszt fel négy kisebb színtérre, amelyek témái a beosztás, a nyilvánosság, a gondoskodás és a kínálat kényszere. Ezek az elnevezések a kiállítás kurátoraitól származnak és a vezető szövegeken olvashatók is, de a látogatók saját megfigyeléseik és történeteik alapján nem feltétlenül jutnak el ezekig a fogalmakig. Amelyhez talán a legtöbben közel kerülnek, az a gondoskodás. Itt egy nagyatádi házaspár 1940-es évekből származó teljes konyháját kell elképzelni piros konyhaszekrénnyel, sparhelttel, piros terítős asztallal, függönnyel és falvédővel, hokedlikkel. A legtöbb ember nagyanyáink konyháira asszociál róla. Sok apró részlet van benne, amelyekkel a kurátorok igyekeztek megteremteni az otthonosság, a melegség és a puhaság érzését. Úgy tapasztaltam, hogy ezeknek csak egy részét veszik észre a látogatók, néhányat nem is egészen értenek belőlük (például azt, hogy miért van süppedős padlószőnyeggel borítva a talaj), de összhatásában mindenki valami gondoskodásfélét érez e színtér kapcsán. Ehhez nagyban hozzájárul a gondosan és a gazdagon berendezett spájz is, amelyről a látogatóknak kedves emlékek juthatnak eszükbe. Hogy a nagymama gondoskodott arról, hogy legyen mit enni egész évben, hogy mindig félretett, befőzött, mindent beosztott.
Érdekes, hogy a beosztás szó nem sokaknak jut eszébe. Végignézve a panelkonyhát és a hozzá kapcsolódó életmód nyújtotta szűkös lehetőségeket, mind a tér, az anyagiak, az idő értelmében, a látogatók inkább nosztalgiázásba fognak, mintsem a beosztásról kezdenének elmélkedni. Pedig a téma összekapcsolódik a piros konyha spájzával és a hosszú kukoricakonzervekkel teli bolti polccal is, ahol a fogyasztás szlogenjeit olvashatjuk. A legközérthetőbb talán a nyilvánosság színtere lett, ami egy középen üvegfallal kettéválasztott tér, egyik oldalán utcai burkolattal, támaszkodós pulttal, kukával és rettentő büdös hamutállal; a másik oldalán járólappal és elegánsan díszített, „kirakati” étkezőasztallal. Erről aztán mindenkinek eszébe jut valami, amit szívesen meg is oszt. Az utcán rohanás közben elmajszolt szendvics, a beülünk egy elegáns étterembe és előkelőnek tartjuk magunkat érzés, a kiülünk az utcai teraszra kávézni jelenség, a ki mit engedhet meg magának kérdés, a piaci lángosos hangulata stb. Ez talán a legkevésbé komplexnek tűnő, mégis legsokatmondóbb színtér.
Alapvetően úgy látom, hogy a kiállítás mondanivalója három fő téma körül rajzolódik: a látható és láthatatlan gyakorlatok, a múlt és jövő összekapcsolódása a jelenben, illetve a mindennapok gyakorlatainak megmutathatósága. Az elsővel szorosan összefügg, és gyakorlatilag arra is épül a kísérőprogramok egyik rendszeres típusa, a MásKépMás Alapítvánnyal közösen szervezett A konyhában másképpen című, fogyatékkal- és nem fogyatékkal élőket összehozó programsorozat. Érdekes élmény rádöbbenni arra, hogy a nem látók mennyivel jobban látják és tapintják azokat a láthatatlan gyakorlatokat, amelyeket mi észre sem veszünk. Hogy mennyivel sűrűbb a tojás sárgája, mint a fehérje, hogy mennyi az egy marék, hogy mekkora is egy gombóc, hogy milyen alakja, illata és tapintása van a különböző élelmiszereknek, hogy mennyire használt egy-egy tárgy, és hogy mekkora por van a kiállításban.
A bemutatott tárgyak és jelenségek mind olyanok, amelyekről még mindnyájunknak élő emlékezete van. Igaz, a legkorábbi tárgyak nem a jelenből valók, de még a legfiatalabbak is ismernek olyanokat, akik használták ezeket. Ettől az attitűdtől a kiállításban bemutatott dolgok személyessé és jelenkorivá válnak. Nincs az az elhatárolódási kényszer, amelyet a nagyon régi, történelmi, felfoghatatlan idejű, és a nagyon értékes, nagyon nagyra becsült múzeumi tárgyakkal kapcsolatban szokott érezni az ember. Ez pedig szokatlan érzést kelt a látogatókban. Összezavarja őket. Mitől értékesebb az itt lévő pléhbögre, mint az otthoni? Mitől érinthetetlenebb az itt lévő tárgy, mint amit pár perce használt a saját konyhájában? Mitől emelkedettebb hangulatú itt nézelődni, mint a panelban üldögélni? Semmitől. Itt is mindent meg lehet fogni, ki lehet próbálni, mindenről lehet beszélni, recepteket is lehet cserélni, játszani is lehet. Ez ugyanaz. Akkor mégis mi értelme? A cím: Konyha a tükörben. Néhány helyen apró tükrökre bukkanhatunk, az egész ugyanolyan mint otthon, de mégsem, úgy érzem, az enyém is, de mégsem, ugyanakkor másé is, de mégsem. A kiállítás tükröt tart. Most nem valami mást megyek oda megismerni, hanem saját magamat, a környezetemet, a családomat, a konyhánkat, a mamám gondoskodását, a szüleim takarékoskodását, a magam haspókságát, az üzletek unszolását, a világ ezerarcúságát és mégis egyformaságát. A saját mindennapjaimat.
Fotók: Füzi István
