Istenek, ősök, sámánok
Vargyas Gábor kiállítása Nagyatádon
Terepkutatás, kulturális antropológia, vallásetnológia, dokumentálás és egy vietnámi hegyi törzs, a brúk vallása. Egy kiállítás kulcsszavai. Megnyitó.
| Nagy Zoltán |
2012-01-20 07:00 |
Antropológus a terepen – mítosz és valóság
Vargyas Gábor antropológus tudományos tevékenysége a „hosszú idejű állomásozó” terepmunkakutatás példája. Ez az a – ma már – klasszikus munkamódszer, amit Vargyas Gábor előtt igen kevesen végeztek Magyarországon: egy távoli, le nem írt nyelven beszélő kultúrába beilleszkedve, hosszú hónapokig, évekig együtt él a helybeliekkel, életüket megfigyeli, beszélgetéseiket és tapasztalataikat grafomán módon lejegyezi. Így olyan mélységű ismeretet szerez az adott társadalomról, hogy hitelesen tud beszélni róluk, maga és olvasói számára értelmezni tudja az életüket. Vargyas Gábor a klasszikus terepmunkás tipikus példája,, aki úgymond a mindannyiunkban benne levő kalandvágyat éli meg munkája során. Tudós és hivatásos utazó egyben. Mindig erre készült, céltudatosan és eltántoríthatatlanul. Már általános iskolás korában antropológus akart lenni, és ezért mindent megtett: olvasta az erről szóló irodalmat a felfedezők naplóitól kezdve a szakkönyvekig, önkéntes gyakornokként dolgozott a Néprajzi Múzeumban és el kezdte tanulni a szükségesnek gondolt nyelveket. Amikor pedig lehetősége adódott rá, útra kelt, hogy kielégítse kíváncsiságát. Egyensúlyozott függőhídon, vadászott tigrisre, nejlonszatyorban a fején cipelte át a folyón a riportermagnót, vitaminéhesen ette a citromsavat termelő hangyákat. A klasszikus terepmunka mítoszának megfelelően elhivatott, elvakult és kicsit őrült volt. Hiszen nem-őrült ember nem cipel haza magával a repülőn sámánkardot, hatalmas rizssörös edényeket ahelyett, hogy – mint a vámosok magyarázták neki – más, hasznosabb, a család számára jövedelmezőbb dolgot szállítana. De ha csak egy kicsivel lenne kevésbé megszállott, akkor most nem csodálhatnánk meg azt a jelentéktelennek tűnő elemekből összerakott, törékenységében mégis monumentális sámánoltárt, ami a kiállítás egyik izgalmas tárgya.
De ne keverjük össze az antropológus munkáját a felfedezőével és a kalandoréval! Nem könnyed utazgatás ez, hanem folyamatos erőfeszítés és munka. A legnehezebb nem is az elemekkel és a fizikai teherbíró képességgel folytatott küzdelem, munkaeszközként szükséges, de gyötrő magány, ottlétünket kísérő értetlenség, hanem a csigalassúsággal hömpölygő terepmunka sűrű pillanatai. Amikor egy rítus alatt egyszerre kell a bivalyáldozatot és a házban folyó eseményeket követni; amikor egyszerre kell fényképezni, magnófelvételt készíteni és jegyzetelni, mindezt úgy, hogy lehetőleg minél kevésbé zavarjuk a helybelieket; amikor egyszerre kell segíteni házigazdáinknak és a saját munkánkat is végezni; amikor állandóan ingünk felső zsebében lapul a jegyzettömb. És nem is mindig az a legnehezebb, hogy folyamatosan szelektáljunk, akár a helybeliek segítségével próbáljunk megfelelni magunk elvárásainak, hanem az, hogy észrevegyük ezeket a pillanatokat, hogy mindig kellően éberek és nyitottak legyünk az élet eseményeire.
A terep, a kutató és a kiállítás
A fényképbe ennek megfelelően betolakodik a mikrofon, hiszen nem lehet elmulasztani az ott és akkor elhangzó mondatokat egy művészibb fotóért; feltűnik rajta az útitárs, a kutató mellé rendelt segítő, felügyelő, aki szintén jegyzetfüzetébe körmöl. De minden ezeken a képeken sincs rajta. Nincs ott például maga a kutató, az antropológus, aki úgy gondolta, személye jelentéktelen, csak a kutatás eredménye a fontos. Bár képeiből kiolvasható folyamatos jelenléte. És sejthetőek szimpátiái és unszimpátiái, fáradtsága vagy jókedve. Ő maga kívül maradt a képeken, személyisége mégis átsüt rajta. Az, hogy Vargyas Gábor igazi tanár. Olyan ember, aki szeret és tud elmondani másoknak olyan dolgokat, amit ők nem tudhatnak. Bemutat. Magyaráz. Segít értelmezni. Aprólékos, rendszerszerető, összefüggéseket feltáró. A kiállítás így nem más, mint tudományos tanulmány. Csak nem mondatokból áll, mint általában, és nem mozgóképből, mint egy dokumentumfilm, hanem állóképek sorozatából.
Vargyas Gábor képei nem önmagukban léteznek – bár így is érvényesek lehetnének –, hanem sorozatok részeként. Képes tankönyvként mutatják be a brúk életének azt a szegmensét, ami a kutatót leginkább érdekli: a vallásukat. A kiállítás és a témát felvezető képek után három tematikus egységet dolgoz ki, amelyek lefedik a brúk vallási életének három nagy területét: az élelemtermelésük legfontosabb ágához, a rizstermesztéshez kapcsolódó agrárrítusokat, az egészség biztosításához kapcsolódó sámánizmust, illetve a temetkezési rítusok őskultuszát. A képek rögzítik a rítusok legfontosabb momentumait, szigorú logikai rendben, lépésről lépésre, mozzanatról mozzanatra: így állnak össze a fotók monografikus igényű, elemező tudományos szöveggé, tanulmánnyá.
A brúk és mások
Nyilvánvalóan sokakban felvetődik a kérdés: miért szól a kiállítás a brúkról? Miért fontos ma Magyarországon egy olyan nép, aki Vietnam középső területén, a hegyvidéken él, olyan életet, ami a miénktől gyökeresen eltér? Amikor az általam kutatott népről, a hantikról beszélek, akkor ez a kérdés nem merül fel. Szinte mindenki tudja, hogy legközelebbi nyelvrokonaink, biztosan innen az érdeklődés. De magyarázatként fel sem merül az, ami Vargyas Gábor kutatása kapcsán teljesen egyértelmű: minden nép önmagában, magáért érdekes, nemcsak azért, ami velünk összeköti őket. Nyugodtan átfogalmazhatjuk az előbb feltett kérdést úgy: miért ne szólhatna a brúkról a kiállítás? Hiszen minden kultúra segítségével – lényegéből fakadó egyedisége mellett – hozzászólhatunk a legáltalánosabb emberi kérdésekhez, így minden egyes kultúra tanulmányozása az úgynevezett általános emberiről alkotott tudásunkat gyarapítja.
Mindez így hangzik Bronislav Malinowski angol antropológus megfogalmazásában: „Van {…} egy még mélyebb és fontosabb szempont, mint az emberi életformák változatosságának kóstolgatása, és ez a megszerzett ismeretek bölcsességgé való átalakításának vágya. Bár megadathat nekünk, hogy egy pillanatra behatoljunk egy bennszülött lelkébe; szemein át szemléljük a külvilágot, és annak érezzük magunkat, aminek ő érzi magát – mégis, végső célunk saját világképünk gazdagítása és mélyítése, saját természetünk megértése és finomítása, intellektuálisan és művészileg egyaránt”
Vargyas Gábor pontosan így tekint a brúk kultúrájára. Nem egyszerűen felmutatja azt, hanem mindig hozzákapcsolja következtetéseit általános emberi problémákhoz, melyek számunkra már mint tudományos diskurzus jelennek meg. Ha egyetemi kurzusait és tanulmányait végiggondolom, sorjáznak az ehhez tartozó kérdések: a jóslás kapcsán a sikertelen jóslások és a hit fennmaradásának dialektikája; Jang Szü, a falu és a vidék védőszelleme kapcsán az emberi társadalom építőelvei, a leszármazás és a lokalitás, illetve az ősiség szerepe; a rizstermesztés kapcsán az, hogy helyes-e környezetrombolónak tekinteni az égetéses-irtásos gazdálkodási technológiát; hogy minden munkafázist rítusok és mágikus cselekedetek kísérnek, rituális technológiává összeállva, ami alapvetően meghatározza a technológiaváltás lehetőségeit és lefolyását, azt, ahogyan a rizs Jang Abon isten megtestesüléséből vallási jelentőségét vesztett egyszerű „táplálékká” válik.
Ha többször megnézzük a képeket, kiolvashatunk belőle olyan történeteket is, amelyek első ránézésre nem biztos, hogy feltűnnek. A képek első pillantásra idilli világot mutatnak: békés, hétköznapi életet, ami mögött csak akkor vesszük észre a nem olyan rég még dúló vietnami háború drámáját, ha felfigyelünk az ifjú házaspár fotójára, akik épp mosolyogva az irtásföldre mennek, és a férj hányavetin, lazán vállára veszi Kalasnyikovját. Archaikusnak, elzártnak is tűnhet ez a világ, de elég felismerni a temetési rítuson táncoló férfi csíkos ingjében Maradona mezét ahhoz, hogy tudjuk: természetesen ők sem maradnak kívül a világ sodrásán. Embertől érintetlen tájnak láthatjuk ezt az őserdőt, hacsak az egymást követő képek hatására fel nem fedezzük benne a földjét művelő emberek által alakított kultúrtájat: a nemrég elhagyott, éppen visszaerdősülő irtásföldet vagy az aranylóan sárgálló rizsültetvényt.
Tanulmány és regény
Annak ellenére, hogy Vargyas Gábor kiállítása alapvetően fotótanulmány, nem lehet nem észrevenni benne az emberi élet mindennapos regényét. A szertartás során elfogyasztott alkoholtól bávatagon mosolygó férfi arcát, a sokat látott öregasszony felsőbbséges mosolyát, a két gyermekét ölében tartó asszony kihívó pajkosságát, a tüzes kardot szájába venni készülő sámán arcának pattanásig feszült figyelmét, a beteget a sámánhoz kísérő rokonok aggodalmát, a sámánszertartást végigasszisztáló falusi párttitkár őszinte lelkesedését. A tanító és magyarázó képsorokon keresztül, a tanulmányok tudományos igazságtartalmán túl újra és újra emberi drámák tárulnak fel, amelyek nem csökkentik, hanem éppen legitimálják a tudományos tartalmat: szűk életvilágok és világpolitikai rendszerek; emberek, és – ahogy a kiállítás címe is mondja – „istenek, ősök és sámánok”. Sorsok. Melyek csak a kamera, illetve a mögötte figyelő ember együttérzése, humanizmusa, őszintesége révén mutatkozhatnak meg. Malinowski szavaival: „Az Ember Tudománya, legtisztább és legelmélyültebb formájában, mások gondolkodásának megértése révén elvezethet bennünket a tudáshoz, a türelemhez és a nagylelkűséghez. Az etnológia tudománya – amelyet oly gyakran tévesztenek össze lelkes tisztelői az üres kuriózumhajszolással, vademberek és fantasztikus „barbár szokások és durva babonák” között való kalandozással – a tudományos kutatás egyik legmélyebben filozófiai, világosságot gyújtó és felemelő ágává válhat.”
A szöveg a kiállítás megnyitóján hangzott el. A kiállító és a szerző mester és tanítványa.
Vargyas Gábor Istenek, ősök, sámánok. Egy vietnami hegyi törzs, a brúk vallása című fotókiállítása 2011. december 16-án nyílt a nagyatádi Városi Múzeumban. Megtekinthető: 2012. február 28-ig.
