A változás vágya
BERLIN
A berlini DDR Museum és a Google Cultural Institute közös online kiállítása egy fiktív digitális napló, a rendszerváltozás és a német újraegyesítés éveiből.
| Hermann Veronika |
2014-04-30 08:45 |
„Én pusztán azt hiszem, hogy nagyon nehéz elgondolni a múltat. Azt gondolom, hogy nem létezett mindig minden.” (Philippe Lejeune)
Műfaj a kánon peremén
A kelet-német tárgykultúrát és a szocialista időszakot egyszerre bemutatni kívánó DDR Museum kínosan giccses installációs megoldásokkal és bulváros narratívával dolgozik. Az átélhetőség tapasztalati és fogalmi kategóriáját az interaktivitással összetévesztő megoldások sokkal inkább hoznak létre látványparkot, poszt-szocialista játszóteret, mint kiállítást. A múzeum honlapjáról elérhető „online” tárlat ennél jóval több kérdést vet fel. A digitális kiállítás „A változás évei” (Wendejahre, Years of Change) címet viseli, és egy fiktív napló lapjaiból áll, amelyet egy kitalált figura írt 1989. május 6. és 1991. október 3. között. A Google Cultural Institute közreműködésével létrehozott projekt egyáltalán nem problémamentes, azonban tanulságos. Az irodalomtudományban – az önéletrajzhoz hasonlóan – a naplót határműfajnak tartják, hiszen kordokumentumként egyszerre hordozhat valódi történeti tartalmat, ugyanakkor rárakódnak a személyes fikció és az emlékezés folyamatával járó szubjektivitás rétegei is. Egyszerre igénye a történeti, dokumentációs jelleg, és az önreflexió. A napló alkalmas arra, hogy az egyénen keresztül átszűrve kollektív történetiséget produkáljon. Itt azonban az egyéni csak álcája a közösségi, konszenzuális emlékezet működésének. A fiktív napló tehát egyszerre hozza létre és semmisíti meg saját archeológiai tárgyát: a változás éveit. Az egyes bejegyzések mellett időnként kommentárok és magyarázatok is vannak, amelyek pedig hipertextként működnek az oldalon belül. Ez a napló nem digitális kiállítás, hanem az emlékezés digitalizált fikciója, ha úgy tetszik, az archívum archívuma. Nem a változás éveiről, hanem a változás vágyáról szól: a múltba vezet, de a jelenről szól.
Kedves Naplóm!
A napló kitalált szerzője, Uwe Neumann a leírás szerint egy tökéletesen átlagos ember. Nem hős, de nem is szolgálta a szocialista rendszert. Nem öreg, és nem fiatal. Nem értelmiségi, de „megvan a magához való esze”. A leírás legizgalmasabb mondata az egész vállalkozás metaforája lehetne: Uwe Neumann soha nem élt, éppen ezért halhatatlan. A fiktív napló valós előállítói itt veszélyes játékba kezdenek: nemcsak létrehoznak egy közösségi emlékezetre épülő, de magát egyéninek beállító, fiktív archívumot, de emellett virtuális Frankensteinként megteremtik a kelet-német átlagpolgárt is. Uwe Neumann normatív minták alapján jön létre, egyszerre elbeszélője és hőse a szerző nélküli műnek. Uwe nem más, mint egy retorikai alakzat, amely a kollektív emlékezet metonímiájaként kúszik előre az időben, és miközben az Alexanderplatzon zajló tüntetésekről, a valutaváltásról, vagy a lánya bulizási szokásairól mesél, a valós naplók szerzőivel szemben nem visszaállít, hanem létrehoz. Valóságot, magán-és közösségi tereket, történelmet.
A megőrzés ereje
Szimonidész a Kr. e. 4. században fejleszti ki a mnemotechnikát, vagyis az emlékezet művészetét. A nyugati kultúrában folyamatosan jelen van a múlt uralhatóságának vágya, a múlt elemeinek rögzítése egy mindenkori jövőnek, ahogyan a mindenkori jelenben látjuk. A mnemotechnika volt az első, amely nem kronologikus, de térbeli alapon rögzítette az emlékeket, ezt tekinthetjük az archívum vágyának első megnyilvánulásaként. Az írás megfelelőnek, legalábbis elégségesnek mutatkozott ahhoz, hogy rendszerezze a mindenkori jelen múltként értelmezhető történéseit, így megjelent a történetírás mint műfaj, amely a kollektív emlékezet egyik fenntartója is lett egyben. Egyre biztosabb, hogy a történelem előrehaladtával a fikció és a valóság, a mítosz és a racionalitás közötti határvonal mind vékonyabbá válik. Jan Assman szerint az emlékezetnek több típusa létezik, létezik mimetikus, kommunikatív, kulturális és tárgyi emlékezet is. Uwe Neumann fiktív naplója összekeveri ezeket a kategóriákat, hiszen alapja az, amely megkérdőjelezi a rendszer elemeit. Az archívum – jelen esetben a napló – nem emlékezés, hanem modell, csontváz csupán, amelyre könnyen fikció építhető föl. Michel Foucault francia eszmetörténész az archívum működésével kapcsolatban gyakran a labirintus-metaforát használja, sugallva ezzel a rendszer uralhatatlanságát. Az archívum itt a történelemmel, a történelem megalkotásának aktusával kerül szembe. A fiktív naplóban jelen lévő bonyolult rendszer világosan megmutatja a változás vágyának erejét. Az emlékezet olykor kellemetlen, olykor félelmetes, néha felszabadító, de mindenképpen: munka. Textuális, társadalmi, politikai feladat, amelynek elvégzéséhez az egyéni emlékezetek működése szükséges, de nem elégséges feltétel. Konszenzus nélkül az egyéni emlékezetek csupán szép gesztusok maradnak, valódi társadalmi hatóerő nélkül. Ezt Berlinben kevésbé tapasztalják, hiszen számtalan példa bizonyítja, hogy Németországban nem kerülik meg vagy hazudják el az emlékezés nehéz feladatát. Miközben ezeket a sorokat írom, Budapesten a Szabadság téren készenléti rendőrök hurcolnak el tüntetőket, akik a tervezett történelemhamisító emlékmű ellen tiltakoznak. Sokakban van meg a változás és az emlékezés vágya, miközben a magát stadionokkal elbeszélő hatalom éppen most adta a szélső jobboldal kezébe az oktatás és a kultúra ügyét. Egyszer majd ezt a mai kort is naplókból fogják megismerni, és csak reméljük, hogy a változás éveiről szóló naplók valódiak lesznek.
