Egy hagyaték revíziója
HATÁRESET
Művészként nem tartozott az élbolyba, karakteres személyisége viszont örvényeket kavart: karizmája nevezetes műtermeket és jeles művészeket nyitott meg. Kortársai befogadták, az utókor nem. Lehel Mária életművének revíziója több évig is eltarthat.
| Gurzó K. Enikő |
2014-09-09 12:42 |
Fájdalmasan fonák a helyzet, hisz a több évtizedes lappangás után előkerült világklasszisok egyből felrázzák csipkerózsikaálmából a szakmát, médiaszenzációt teremtenek, a magyar művészettörténet újdonságai fölött ellenben szemlesütve, süketen elsiklunk. Pedig a becses honi műtárgyak felbukkanása is megérdemelné, hogy a műértő közönség önfeledten, hangosan értékelje, függetlenül attól, kinek (muzeológusnak, avagy magángyűjtőnek, kereskedőnek) a fáradozása vezetett eredményre. Bár a műtárgypiac szereplőinek hatékonysága ilyen téren régóta a költségvetési pénzekből gazdálkodó közgyűjtemények előtt jár, ildomos elfogadni, hogy a felfedezés közkincs, belőle a kutató, a kalmár és a publikum egyformán részesül.
A magyar képzőművészet egyik izgalmasnak induló, ma már kevésbé figyelemfelkeltő alkotójának tekintett Lehel Mária jászberényi kamaratárlata nem feltétlenül rendbontó, még kevésbé sokkoló, de érdekes leleteket is felmutat, különösebb örvendezés vagy visszhang nélkül. Persze lehet, hogy a nagyvilági hölgy munkásságát többen ismerik hallomásból, mint ahányan látásból, így a kiállított fényképek, másolatok között nem tűnik fel a sosem látott darab.
A tárlat megrendezése persze megkövetelte Lehel Mária oeuvre-jegyzékének összeállítását is, amely a rendelkezésre álló idő rövidsége, no meg a szűkös büdzsé miatt sajnos nem fejeződhetett be a megnyitóig. A feladat nehézségének megértéséhez tudni érdemes, hogy átfogó monográfia, album Lehel Máriáról még nem jelent meg, főként azért nem, mert olyan nagyobb, átfogó kiállítást, amelynek katalógusa segíthetné az utókort, a művész életében nem szerveztek, így elenyészők azok a rendelkezésre álló tételek, amelyekre száz százalékos biztonsággal építkezni lehet. De mivel az életmű-albumok sosem adnak teljes képet a művész munkásságáról, nem érik el a tökéletesség szintjét, a kiadványok hiánya nem jelenthet áthidalhatatlan problémát. A lappangó művek, egészen pontosan az oeuvre megközelítőleg 80 százalékának megtalálását és azonosítását inkább az nehezíti, hogy Lehel Mária nem mindig szignálta, általában nem datálta és nem látta el végleges címmel munkáit (a címeket többnyire tárlatról tárlatra változtatta), fotódokumentáció nem készült, vagy ha készült is, elveszett.
A Hamza Múzeum 1995-ben nyílt meg, ám a törzsgyűjtemény hat pasztellje mellé az intézmény egyéb alkotásokat vásárolni nem tudott. Abból kiindulva viszont, hogy az alkotó idei bemutatását felvállaltuk, megpróbáltam minél több lappangó, javarészt külföldön őrzött, idegenbe került munka lenyomatát felkutatni, közkincsé tenni. Úgy vélem, nem kevésbé exkluzív egy nyilvántartott, de nemzedékek óta elzárt művet publikum elé vinni, mint egy félig-meddig ismeretlen, keresett-kutatott alkotást.
Élete derekán Lehel Mária Olaszországba költözött, pasztelljeinek, vásznainak egy részét ott halmozta fel, ezért arra számítottunk, hogy ez a biztos tény majd segít a nyomozásban, kiindulópontként szolgál. Tévedtünk, mert az innen-onnan előbányászott fotók alapján kiderült, mára az olaszországi rokonnál maradt képek listája sem pontos, komplett. Olyan darabok hiányoznak az összeírásból, amelyeknek a kutatások alapján ott kellene lenniük, és amelyeknek reprodukcióik megtalálhatók az olasz meghívókon, újsághírekben.
1925 után száznál jóval több Lehel Mária-mű készült külföldön, ezek töredéke múzeumokba, kiállítóterekbe s forgalomba került, hogy a nemzetközi szcéna is megismerje alkotójukat. Lehelék részéről jó megoldásnak tűnt például a kor egyik legjelentősebb párizsi galériájának tulajdonosával, az avantgárdok felfuttatásában alapvető szerepet vállaló Katia Granoff-val összebarátkozni, mert így Chagall, Pascin és Braque felé is megnyílt egy-egy kiskapu. Granoffnál, úgy tűnik, Lehel Máriának valóban volt egy bemutatkozása 1929-ben, de hogy a vállalkozónő felkérte-e állandó közreműködőnek, amiként utólag az alkotó egyik leánya, Hamza Lehel Mária állította, nem tudni (kapcsolatukról egy párizsi tanulmányút bizonyára kideríthetne ezt-azt). Mindenesetre nem kizárt, hogy már ekkor, az 1930-as évek elején néhány gyűjtő vásárolt, vagy ajándékba kapott a Lehel-anyagból. Némelyiket megemlíti az utókor, de nagyjából 10-12 kép egykori holléte sakkozható csak ki ily módon, a többié nem.
Baráti társaságuk kapcsán érdemes megemlíteni Rippl-Rónai Ödönt, a festő öccsét, akinek volt a tulajdonában cím szerint ismert Lehel Mária-kép, ezek közül pár háborús veszteségként végezte. Mi több, Nemes Marcell kollekcióját is gyarapította egy Lehel-portré, s természetesen Hamza D. Ákos is rendelkezett anyósa egy vagy több alkotásával (ezek utólagos sorsáról sincsenek információink). Az sem titok, hogy a Magyar Nemzeti Galériának maga a művésznő ajándékozott munkákat, arra hivatkozva, hogy idehaza is hagyjon kitörölhetetlen jeleket maga után. Ám e felsorolás, számbavétel végén ismét arra a megállapításra jutunk, hogy az örökség gondozói, kutatói nem találtak választ arra a kérdésre, igaz-e, hogy vejének hazai terméséhez hasonlóan az ő magyarországi munkái is megsemmisültek egy budapesti háborús bombázásban.
A sok ismeretlenes labirintusban pozitívumként, már-már sikerként könyvelhető el azonban, hogy életének olyan meghatározó tartozékai kerültek elő (így 19 híres magyar festő 1938. évi olaszországi kiállításának plakátja, Lehel Ferenc fiatalkori portréja, több korai alkotása), amelyekről nem tudott a honi művészettörténész-szakma, mi pedig úgy dolgozhatjuk fel a relikviákat, hogy a megtalálás történelmi értékét, lényegét ne árnyékolja be a szenzációkeltés. Mindenesetre a Lehel Mária-képek kereskedelembe kerülése, felbukkanása felfrissítené az adatokat, megkönnyítené, felgyorsítaná az oeuvre revízióját.
