Búcsú a fegyverektől
BERLIN
Németország közelmúltbeli történelmének egyik legvitatottabb fejezetéről látható kiállítás a Deutsches Historisches Museumban.
| Hermann Veronika |
2015-01-26 08:00 |
A hivatalosan Vörös Hadsereg Frakciónak (Roten Armee Fraktion, RAF) legismertebb vezetői után általában Baader-Meinhof csoportnak nevezett szélsőbaloldali terrorszervezet az 1970-es években hajtotta végre akcióit, főként az akkori Német Szövetségi Köztársaság területén. Az 1968-as nyugat-berlini szélsőbaloldali, háborúellenes egyetemi mozgalmakból kinövő, anarchista és marxista alapú szervezet a tiltakozásoktól és tüntetésektől hamar eljutott a radikális eszközökig. Sokat elárul a tény, hogy a korabeli nyugatnémet fiatalok a szervezet gyilkos módszereivel nem, elveivel azonban szimpatizáltak. A mozgalom történetét és leghíresebb akcióit feldolgozó RAF – Terrorista erőszak (RAF – Terroristische Gewalt) című kiállítása 2015 márciusáig látható a Deutsches Historisches Museumban. A kiállítás a stuttgarti Haus of Geschichte Baden-Württemberg RAF – Terror délnyugaton (RAF – Terror im Südwesten) című kiállításának kibővített és továbbgondolt változata.
A háború keretei
1968-ban a szervezet két vezetője, Andreas Baader és Gudrun Ensslin a fennálló polgári társadalmi rend megdöntésének érdekében áruházakat gyújtott fel Frankfurtban. Ekkor letartóztatták őket, de 1970-ben egy négy nőből és egy férfiból álló kisebb fegyveres csoport kiszabadították őket. Köztük volt a tettestársként keresett Gudrun Ensslin és Ulrike Meinhof is. Két évvel később egy frankfurti amerikai tiszti kaszinóban történt robbantásos merénylettel a szervezet újraindította tevékenységét. A RAF az 1970-es évek kezdetétől a fegyveres ellenállást választotta, „városi gerilla” harcot kezdeményezett, megtorló akciókat folytatott az általa igazságtalannak vélt, a vietnami nép ellen irányuló amerikai agresszió, vagy az izraeli palesztinellenes terror ellen. 1975. május 21-én többek ellen per indult Stuttgart-Stammheimben. A bíróság négy gyilkosság és három tucat gyilkossági kísérlet miatt 1977. április 28-án életfogytiglanra ítélte a vádlottakat. Karácsony Szandra a Kitekintőn megjelent cikkében (Vörös Hadsereg Frakció – kísért a múlt) azt írja, hogy 2007-ben néhány vádlott feltételes szabadon bocsátásának vitája kapcsán Németországban újra a figyelem középpontjába került az államon belüli terrorizmus és a RAF működése.
A kiállításban korabeli hang- és videófelvételek, újságcikkek, dokumentumok és tárgyak segítségével próbálják meg bemutatni és feldolgozni a máig nagy közérdeklődésre számot tartó akciócsoport tevékenységét és utóéletét. A kiállítás koncepciója klasszikus, kiindulópontként azonban – ahogyan a honlapon olvasható leírásból is kiderül – a terrorcselekményt alapvetően médiaeseményként gondolja el. A különböző korabeli lapok szalagcímeiből kiindulva vezeti le azt, hogy az erőszak nem csupán önmagában értelmezhető, hanem mediális kontextusba kerülve performansszá is válik. Ez a gondolat egy mostanában meglehetősen népszerű kultúratudományos paradigma része.
A Baader-Meinhof csoport működése után bő másfél évtizeddel jelent meg Jean Baudrillard francia filozófus és médiateoretikus híres-hírhedt La Guerre du Golfe n'a pas eu lieu (Az Öböl-háború nem történt meg) című munkája, amelyben amellett érvel, hogy az Öböl-háború voltaképpen nem volt más, mint önmaga szimulákruma. Judith Butler amerikai feminista filozófus 2010-ben megjelent Frames of War című monográfiájának alapvetése pedig, hogy a medializált környezet olyan társadalmi keretet teremt az erőszak, a rasszizmus és a fenyegetés különféle formáinak, amelyek felerősítik és legitimálják az általuk létrehozott jelentéseket. Butler szerint a legfontosabb feladat egy olyan egységes baloldali ellenkultúra megteremetése, amely az erőszaknak és az azt létrehozó hatalmi apparátusoknak egyaránt ellenáll.
A kiállítás egyik állítása, hogy a médiaeseményként is jelentős terrortámadások alapjaiban rengették meg a társadalmat, részben éppen azért, mert a radikális fenyegetettség nem kívülről, hanem belülről, a saját társadalom kritikájának álcázva érkezett. A RAF terrorcselekményeit ugyanis a társadalmi osztályok között tátongó szakadékok, a munkások kizsákmányolása és a vietnami háború elleni tiltakozás legitimálta hívei számára.
Egy mondat a terrorizmusról
A kérdések, amelyeket a kiállítás feltesz, most aktuálisabbak, mint valaha. Ezek közül is az egyik legfontosabb, hogyan lehet megfékezni a terrorizmust és a terrorista akciókat úgy, hogy mindeközben megőrizzük a demokratikus Európa alapeszményeit, vagyis a terrorizmus elleni küzdelem működésmódja nem válik hasonlóvá az erőszak módszertanához. Ma, amikor egész Európa a Charlie Hebdo munkatársai ellen elkövetett merénylet hatása alatt áll – miközben egyesek nem átallják az áldozatok felelősségét firtatni –, egyre világosabb, hogy sem azonos, sem eltérő kulturális rendszerek összeütközése nem járhatna értelmetlen áldozatokkal. Annak ellenére, hogy ebben mindenki egyetérteni látszik, a terrorizmus bekúszott a mindennapokba. Ott van a retusált vagy büszkén vállalt címlapfotókban, a reptéri ellenőrzésekben, a félrecsúszott viccekben, hamis és álszent bibliai hivatkozásokban, a mások érzékenységére való hivatkozásban, a politikai korrektségben, a rasszizmusban és az integrációs törekvésekben, a baloldalban és a jobboldalban, a kereszténységben és az ateizmusban.
Negyven évvel a RAF működése után Európa ismét a terrorizmussal küzd. A baloldali protest-mozgalmak ideológiája az egyenjogúság és a társadalmi különbségek felszámolásának eszméje. A jelentésekkel zsúfolt, ideologikus erőszak azonban semmivel sem különb, mint az öncélú. A forradalom eszköze nem a fegyver, hanem a könyv.
Képek forrása: DHM
