Néma marad és kiállt: vandalizmus a Manézsban
KIÁLLÍTÁS
„Botrány a Manézsban”, „Szétverték a kiállítást” – ilyen és ezekhez hasonló című cikkek jelentek meg az orosz sajtóban augusztus 15-én, egy nappal a Szobrok, amelyeket nem látunk kiállítás megnyitása után.
| Nyikolajeva Marija |
2015-08-24 08:38 |
A megnyitón.
A tárlat a legendás moszkvai szobrászok – Vadim Szidur, Vlagyimir Lemport és Nyikolaj Szilisz, azaz a LeSzSz (1954–1968) művészeti egyesület munkáit mutatja be, és tanulmányozza a „pince-nonkomformizmus” jelenségét, amely a hivatalos művészettel párhuzamosan létezett a Szovjetunióban.
Az Isteni akarat nevű vallási csoport támadása során megsérültek Vadim Szidur linómetszetei, amelyek állítólag nem illő módon ábrázolták Jézus Krisztust. E botrányos esemény sok kérdést vet fel. Miért engedték be a csoport tagjait a kiállítótérbe? Nem olyan régen ők randalíroztak a moszkvai Darwin Múzeumban, gyermekcsoportokat zaklattak, és hangosan bírálták az evolúciós elméletet. Ők zavarták meg Oscar Wilde Ideális férj előadását a Művész Színházban, és levágott disznófejet küldtek Oleg Tabakovnak, a színház művészeti vezetőjének. Szóval a radikális csoport nem ismeretlen a moszkvaiak előtt, tagjai mégis bebocsátást nyertek a Manézsba. Sőt, a műtárgyak rongálását csak a látogatók próbálták megakadályozni, a teremőrök nem is avatkoztak közbe. Vajon miért Vadim Szidur művei bántották a csoport vallásos érzéseit? A videofelvételen szánalmasnak, megrendezettnek tűnik az akció, szó sincs olyan pogromról, amit az újságok emlegetnek. Meglehetősen különös, hogy randalírozásuk után a fiatalemberek nyugodtan nyilatkoztak egy tévé- és egy rádiócsatornának is. Szerény véleményem szerint az Isteni akarat aktivistáinak fogalmuk sincsen arról, ki volt Szidur, mikor alkotott, és mióta számít klasszikus mesternek. Arról, mi miért történt, és mi célt szolgált, valószínűleg sohasem kapunk objektív képet, nem is beszélve arról, hogy ez a megmozdulás milyen szinten sérti a Roerich Paktumot, de a sajnálatos esemény kapcsán legalább megismerhetjük Vadim Szidur nevét, életművét és regénybe illő sorsát.
1924-ben született Dnyepropetrovszkban pedagóguscsaládban, 17 évesen önként jelentkezett a szovjet hadseregbe, 18 évesen már szakaszvezető, 1943-ban részt vett szülővárosa felszabadításában. A porig égetett házának látványa volt az egyik legtragikusabb háborús élménye: „Csak a kémény meredt az égbe, akár a gyerekkorom szürrealisztikus sírköve.” Ukrajnában Szidur súlyosan megsebesült, és nem térhetett vissza a frontra. 1945-ben felvételizett a moszkvai Sztroganovkába, a monumentális szobrászat szakára, amelyet 1953-ban el is végzett. Gyerekkorában nagy hatással voltak rá az ukrán kurgánok faragott szkíta idoljai, az egyetemi évei alatt az archaikus szobrok iránt érdeklődött, behatóan tanulmányozta az egyiptomi, görög, asszír műveket. Ekkor alakult ki stílusa, a „takarékos, lakonikus, általánosító-geometriai plasztikai nyelv”. De Sziduré nem az absztrakt, ritmikus konstrukciók világa, hanem elsősorban az emberi: „Az ember nélküli világ érdektelen számomra.” Művei, melyek főtémái az emberi szenvedés, fájdalom, sérülékenység, az élet törékenysége, a háború embertelensége, nem is voltak népszerűek az akkori Szovjetunióban, a mestert pacifizmussal vádolták, és bírálták háborús hőshöz nem illő érzékenységét, tragikumát. 2014-ben a történet megismétlődött: megint „a korszellemnek nem megfelelő”-nek találták szobrait, és meghiúsult a jubileumi életmű-kiállítása. Sokallták a fájdalmat, túl hangosnak tűnt a kiáltás, túl nyilvánvalónak a figyelmeztetés, vagy túl elgondolkodtatónak és megrázónak a gyilkológép-katona ábrázolása?
Az egyik megrongált linótipia. Itt még épp.
1962-ben Vadim Szidur műveit nem állították ki a „botrányos tárlaton”, amelyet Hruscsov élesen bírált, és amely miatt gyakorlatilag háborút indított az avantgárd és absztrakt művészet ellen. Ettől függetlenül Szidur nevét együtt emlegették Ernst Nyeizvesztnijjel, bírálták formalizmusát, ami nem kell a szovjet embernek. A „liberális korszak”, „az olvadás” véget ért. Szidur nem utazhatott külföldre, nem kapott állami megrendeléseket, nem állíthatott ki, könyvillusztrációkat készített, és sírköveket faragott, ebből tartotta el magát és fiatal feleségét. Az első infarktusa után egy évig nem tudott dolgozni, akkor sokat rajzolt, és verset meg prózát írt. Nyeizvesztnijtől eltérően soha nem gondolt disszidálásra. „A művész vagy szabad, vagy nem – mondta Szidur –, ez nem függ a külső körülményektől.”
|
|
 |
Szidur: Hullahopp
|
Szidur: A sebesült |
Nyugaton először Németországban lettek népszerűek a művei, a Moszkvába ellátogató németek rajzokat, terveket, maketteket vittek ki, a szobrokat kint öntötték, Berlinben, Kasselban, Düsseldorfban, Offenburgban... Akkor kezdték az orosz Henry Moore-nak nevezni. Maga a szobrok megálmodója csak fényképeken látta a kész műveket, rendületlenül dolgozott tovább a Pincében (ő írta nagybetűvel műtermének nevét), és szentül hitte, hogy azért élte túl a háborút, mert fontos hivatása van – emlékeztetni és figyelmeztetni. A neve imakönyvet jelent héberül, nem véletlenül. Íme Vadim Szidur versbe szedett hitvallása:
Agyonnyom a felelősség mértéktelen terhe, amit senki sem hárított rám. Semmit sem tudok javasolni az emberiségnek, hogy megmeneküljön. Csak megdermedni tudnék, bronzszoborrá válni, és örökre néma maradni és kiáltó.
Szidur: Háború után
Harmadik infarktusát Vadim Szidur nem élte túl: 1986-ban halt meg, az életműve mintegy 500 szoborból és 1000 grafikai munkából áll. Verseket, elbeszéléseket írt, naplót vezetett, dokumentumfilmet forgatott.
Nyikolaj Szilisz: Don Quijote
1989-ben, a peresztrojka idején, egy nagyon távoli moszkvai kerületben, Perovóban, Szidur Múzeum nyílt, a kiállítás kurátora prof. dr. Karl Eimermacher, híres szlavista, a szobrász egyik legjobb barátja, az első német, akit Szidur nem a lövészárokból látott meg. Moszkvában ez az egyetlen állami múzeum, amely csak a modern szobrászatot mutatja be.
Ez maradt műtárgy helyett...
A radikális csoport akciója és a helyszínlelés után a Szobrok, amelyeket nem látunk kiállítás újra megnyílt a Manézsban, és párbeszédre, elemzésre, gondolkodásra hívja a nézőt, bár sajnos csupán 3 hétig látogatható. A hatóságok elítélték ugyan a pótolhatatlan műtárgyak rongálását, de csak visszafogottan, és ami még ennél is aggasztóbb, hogy az utca emberéhez talán el sem jutott a szobrok üzenete, reakciójukból legalábbis erre lehet következtetni: „Mi nem tetszett a csoportnak? Semmi különös nem volt ezeken az ábrázolásokon.” Úgy tűnik, mintha a provokatívabb és élesebb művek megérdemelték volna a megsemmisülést...
