Mutatják az igazságot, de nem egyszeribe!
KRITIKA
A Néprajzi Múzeumban 2016. február 26-ig látható egy tematikájában nagyon ambiciózus, megvalósításában árnyaltan igényes, címében – sajnos/szerencsére – nem eléggé bevállalós kiállítás: A székelykaputól a törülközőig. Szinte Gábor gyűjtései.
| Keszeg Anna |
2015-09-28 08:23 |
Rögtön a címadással kapcsolatos problémámat emeltem ki az első mondatban: ez a nagyon laza, -tól-ig-szerkezetes cím kicsit kínai enciklopédiásan utal arra a komplexitásra, mely a kiállítást jellemzi: megjeleníti egy történeti gyűjtői hagyomány napi gyakorlatát, tárgyvilágát, módszertani eszköztárát és eredményeit; lenyűgöző látványtervvel vonzza be a látványéhes nézőt; végül pedig – és legfőként – eloszlat néhány nagyon fontos, az archetípusok mindenáron való kereséséből eredő félreértést a székelykapuk és fejfák díszítésével kapcsolatban. Éppen emiatt fájlalom, hogy a címadás nem ugratta ki jobban a kiállításnak ezt az aspektusát. Pedig éppen a néprajzi tárgykultúráról való, újnacionalista gondolkodás félreértéseinek eloszlatása lenne – többek között – a Néprajzi Múzeum feladata. Ez a kiállítás éppen amiatt zavarba ejtő, mert ezt a missziót teljesíti, viszont szerényen el is hallgatja teljesítményét.
Milyen stratégiákkal valósítja meg a kiállítás e hármas célt? A tárlat három terme valójában egy gyűjtői életmű rekonstruálására vállalkozik. Az első terem egy vizuálisan nagyon szépen dokumentált Szinte Gábor-életrajzot tartalmaz, a másik kettő pedig az életmű két legfontosabb tárgyát, a székely házat és a székelykaput emeli ki motívumként, s e tárgyak köré építi a termek vizuális retorikáját. A kiállítás látványeffektusait Kiss Beatrix tervezte, akinek – hogy egy 20. század eleji sajtós formulával éljek – kiállítás- és látványterveiről még biztosan hallani fogunk. E cikk szerzője legalábbis kíváncsian és lelkesen követi Kiss Beatrix nagy látványdimenziókban mozgó ötleteit a magyar népi kultúra bemutatásában. Déri múzeumos tárlatáról korábban itt írtam. E kiállításban a színházas jelmeztervezői nyelv inspirálta grandiózusság az utolsó teremben kiállított mikházi ferences kolostor 1673-as kapuja darabjai megmutatásában lélegzetállító.
Szintén nagyon szerencsésnek érzem a tárlat két alapszínének viszonyát: a barna és az indigókék találkozása ötletesen dinamizálja a néprajzi tárlatokon oly gyakran használt barna kromatikus skálát, és hitelessé teszi a fa, a plexi, a skiccpausz, az analóg fotók anyagtípusainak egymás mellé helyezését. A vizuális megoldások finomsága jellemzi az első és az utolsó teremben látható multimediális kísérőanyagokat is, ezek a MOME Techlabbal való közreműködésben készültek: a Szinte Gáborról készült fotóra és Szinte kézírására épülő videó jó eszközei a ráhangolódásnak.
A kiállítás egyik erőssége annak a gyűjtőtechnikának a dokumentálása, amely Szinte munkásságát jellemzi. Az első terem azzal a kérdéssel szembesíti a nézőt, kik és milyenek lehettek a néprajztudomány e szürke eminenciásai, akik a mai közgyűjtemények létrehozásában olyan szenvedélyes munkát végeztek. Most nem a gyűjtőszenvedély fűtötte főurat vagy nagypolgárt, a megszállott kutatót látjuk, hanem a szorgalmas terepjárót, aki a 20. század elejének technikai eszközeit cipelte magával útjaira. Tasnádi Zsuzsanna kurátor tudatosan nevezi meg Szintét következetesen „rajztanárként”. A puritán és talán leminősítőnek is érezhető megnevezés mögött viszont éppen e fogalom 20. század eleji jelentésszerkezetének visszaállítási szándéka áll. A másik Szintére alkalmazott kifejezés a „terepmunkás”, amelyet a kurátorok azokra a gyűjtőkre alkalmaznak, akik a múzeum megbízásából a népi tárgyi kultúra pontos dokumentálására vállalkoztak. Jól követhető a kiállításból e gyűjtői gyakorlat társadalomtörténeti háttere: a múzeum felkérése, illetve a korabeli rajztanári képességrendszer találkozása kell hozzá. A sepsikőröspataki unitárius családból származó Szinte Gábor az Országos Mintarajztanodában szerzett középiskolai rajtanári oklevelet, s az itt eltanult módszereket alkalmazta gyűjtőtevékenysége során. A kiállítás első termében igen nagy hangsúly esik a mintarajztanodára, az ott elsajátított módszerekre és ábrázolási technikákra (még az oktatás során használt korabeli rajzpad is van a kiállított tárgyak között), s nem véletlenül: e módszerek a tárlat részegységeinek címadói.
A kurátorok – szándékuk szerint – e gyűjtői munka módszereit szándékoztak dokumentálni, e rajztanár-gyűjtők tudásának genealógiáját felmutatni. Erre utal A dokumentáció mint örökség gyűjtőcím, mely alá aztán az egyes, a dokumentáció technikáira utaló részegységek alcímei besorolódnak: „Részletrajz és pausz – falkép”, „Alaprajz és fotográfia – székely ház”, „Körző és vonalzó – székelykapu”, „Famodell és arány – fejfa”, „Üvegnegatív és szerkezeti rajz – fatemplom”. Ez a koncepció egyedülálló és újszerű a magyar néprajzi tárlatok esetében, hiszen a megfigyelő módszereiről van mondanivalója: nem a gyűjtőről, hanem a módszerek tudásteremtő működéséről. A szintetizáló módszerrel dolgozó gyűjtő erdélyi régiókban készült rajzai és fotói ugyanis rendszeresen tárták fel a fejfák és kapuk díszítéseit, a székely ház térszerkezetét. A sok-sok egyéni példa részletes leírását, ábrázolását preferálták a néhány példa nyomán történő inkább ambiciózus, mint tényszerű általánosítás helyett. Ez a módszer tette lehetővé annak megállapítását, hogy a fejfákon megjelenő motívumok kiválasztása nem valamilyen archetipális szimbolika szerint történt, hanem jóval lazább, a famunkáló mester repertoárja és kreativitása függvényében változó rendszer szerint. Szinte Gábor anyagai ugyanakkor vizuálisan is nagyon tetszetősek: a száz rajzból és háromszáz fotóból álló gyűjteménynél jól látszik a múzeumnak leadott elszámolások igényes anyagi kivitelezése.
A tárlat abban is nagyon jó döntést hoz, hogy a bemutatott tárgyak között hierarchiát teremt: kiemeli a magyarbikali haranglábat, a mikházi kolostor kapuját. Ezeknek a kiemeléseknek itt koncepcionális jelentőségük van, hiszen aki nem a szimbolikus egyezések keresésére kíváncsi, mint Szinte Gábor, annak ezek a tárgyfelfedezések jelentik a valódi szakmai teljesítményt.
Felróttam a legelején a kiállításnak, hogy következtetései megfogalmazásában nem eléggé ambiciózus. Óvatosan a szerencsére szót is mellé helyeztem ennek a mondatnak. Ugyanis abban nagyon cseles ez a tárlat, hogy többféle potenciális célcsoportnak szól: nagyon erős benne a néprajzos szakmának szóló tudás e rajztanárok munkamódszereiről, s a székelykapu hívószóval óvatosan bár, de megcélozza azt a közönséget, amely az autentikus népi ornamentika átlelkesült ősisége iránt érdeklődik. Ehhez a közönséghez lett volna érdemes radikálisabban szólni.
A kiállítás kísérőanyagai is igényesek, a nyomtatott kiállítási vezető szép tipográfiájú, jól megszövegezett munka. Kevésbé tartottam egyenletesnek a QR-kód-alapú alkalmazás tartalmait: sokszor érzett az a kódok nyomán felugró infókról, képekről, hogy nem annyira egyenletesen simulnak bele a kiállítás koncepciójába, mint a print anyagban foglaltak. Sokszor a bemutatott templomok mai állapotáról volt kép, máskor meg egy-egy kapcsolódó eseményről. Ennek a felületnek a kihasználásakor volt egyedül az az érzésem, hogy legyen ilyen is, ha már... A székelykapu-tervező alkalmazás (készítette a P92rdi Informatikai Szolgáltató Kft) viszont igencsak szórakoztató játéknak bizonyult... e cikk szerzőjének is. Íme, az eredmény!
(A cikk címében a kiállításra alkalmaztam Szinte Gábor egyik, a székelyföldi utazásairól írt beszámolójában idézett mondatát: „Hozzá férkőztem szívükhöz, hogy megnyissam ajkukat az őszinte szóra. Mert a székely ember így gondolkozik: »megmondom én instálom az igazságot; de nem egyszeribe!«” – az idézet a kiállítási vezető 6. oldalán olvasható.)
A székelykaputól a törülközőig. Szinte Gábor gyűjtései.
Néprajzi Múzeum, kurátorok: Bata Tímea – Tasnádi Zsuzsanna
Fotók: Sarnyai Krisztina, Kerék Eszter
