Itt emberek élnek...
ERMITÁZS
2015 őszén megnyílt Alekszandr Csizsenok pétervári újságíró fotókiállítása, amely az egyik legkifejezőbb, kijevi kép után kapta a címét: 2014 januárja, koromtól megvakult ablakok, fekete homlokzat és egy nagy molinó az erkélyen: „Itt emberek élnek”...
| Nyikolajeva Marija |
2015-12-11 12:11 |
Az Ermitázsi Kortárs Fotográfia Évének keretében megnyílt fotókiállításra Alekszandr 33 képet választott – a tavaly, Ukrajnában átélt eseménysorozat tükörképeit, ahol a változások hegyi hógörgetegként temették maguk alá az embereket. Az újságíró többször járt Kijevben, Harkovban, Szimferopolban, Donyeckben, folyamatosan fotózva a szeme előtt kibontakozó eseményeket és szereplőiket. Volt közöttük, aki készakarva lett azzá, és volt, aki csak belesodródott a történelembe. Ezek a képek nem művészi fotók, hanem tudósítások, a riporter objektív és tartózkodó, csak Szem, amely megörökíti a történéseket, nem színezi, nem minősíti, nem értékeli őket. A legfontosabb számára, hogy megállítsa a pillanatot, amely holnapra már történelem lesz.
„Nagyon tanulságos kiállítást nyitunk meg – mondta Mihail Pjotrovszkij, az Ermitázs igazgatója –, a tudósító fotográfiát mutatjuk be. Szemléltetni szeretnénk, hogyan születik (vagy nem születik) történelmi és művészi fotó egy újságíró tudósításából. Hogyan születik maga a történelem.”
Júlia Kántor, a kiállítás kurátora a két legveszélyeztetettebb szakmának nevezte az újságíró és a történész szakmáját, mert „erősen függnek a politikai konjunktúrától, amely elvárja, hogy az újságíró propagandista legyen, a történész pedig ideológus. Talán a kultúra képes megvédeni őket az átváltozástól és megőrizni a tényeket. A múzeum.” Miért épp az Ermitázsban kapott helyet a kiállítás? Nem az örök szépségről szól Oroszország leghíresebb múzeuma? Madonnák, Danaé, bibliai történetek... Azért, mert az Ermitázsban tudják a legjobban, hogy a háború, a forradalom egyik első áldozata mindig a kultúra. Nem véletlenül őrzik éppen itt azt a felbecsülhetetlen értékű fotósorozatot, amely 1917 februárjának és októberének eseményeit eleveníti meg, korszakok sorsdöntő lerombolását.
A harcokban megsebzett Donyecki Megyei Néprajzi Múzeumról készített képek fontos helyet kaptak a tárlaton: a műkincseket önkéntesek mentik a romok alól, az egyetlen ukrán mamut a terem plafonját tartja, Andrej időtlen bölcsességgel szemléli a történteket... Andrej a pétervári közönség nagy kedvence lett, ő a múzeumi kandúr, az ermitázsi macskák kollégája, a donyecki múzeum őre. A heves harcok zajától sem riadt meg, végig ott maradt az épület közelében. Nagy fejű, zord, tekintélyt parancsoló, akár az ősi idol, amely ott tornyosul mögötte.
A múzeum négy tüzérségi támadást élt meg, az állandó kiállítás nagy része megsemmisült, az ikongyűjtemény helyrehozhatatlan kárt szenvedett. Az egyik ilyen támadás után egy „Grád” lövedék repült be a kiállítóterembe. „A háború maga szállítja az anyagot a múzeumnak” – mondta keserű iróniával az egyik múzeológus. (A 2015. novemberi híradások szerint az újdonsült Donyecki Népköztársaság hivatalnokai a számos ígéret ellenére sem tettek még semmit a múzeum helyreállítása vagy átköltöztetése érdekében.)
Miről is szól a pétervári fotókiállítás? Arról, hogy milyen viszonylagos a „bűnös–áldozat” besorolás, arról, hogy a történelem forrongó üstjében emberek élnek: lehetnek könyörtelenek és jószívűek, öregek és fiatalok, biztosak a saját igazukban, vagy bizonytalanok és elveszettek a hangzatos elvek és kegyetlen játékok közepette.
(s)
