Rákosi születésnapja
Rákosi60@neprajz.hu
Egy tárlat, amely egy 60 évvel ezelőtti kiállításra emlékezik, önmagában is kuriózum. Főleg, ha a kiállítást olyasvalaki nyitja meg, aki maga is látta a régi tárlatot.
| Voigt Vilmos |
2012-03-13 09:00 |
Amikor most hétfőn, március ötödikén, este Fejős Zoltánnal beszélgetve kiderült, hogy 1952-ben láttam a Rákosi 60. születésnapjára összehozott kiállítást, azt hittem, könnyű dolgom lesz pár szót szólni róla a mostani, napra pontosan hatvan évvel később készített visszatekintő kamarakiállítás megnyitóján. Most már nem hiszem. Ugyanakkor a korábbihoz képest is jobban tudom, ez a mostani újra-kiállítás fontos dolog, elemzést igényel. Még utánanézésnek sem mondható tájékozódásomból ugyanis több igen érdekes dolog derült ki. Közülük két mozzanatot említek.
Az egyik az, hogy a Rákosi Mátyás elvtárs hatvanadik születésnapjára rendezett nagy (nem is egyszerűen múzeumi) kiállítással az utóbbi évtizedekben többen foglalkoztak ugyan, az anekdotikus részletek egyeznek is a beszámolókban, ám a kiállítás muzeológiai történetét mégsem ismerjük. Mára ugyanis nyilvánvaló, hogy a két részből álló kiállítás, itt, a volt Igazságügyi Palota erre a célra gyorsan átalakított 33 termében, nem is a 8 termes életrajzi bemutatás, sokkal inkább a 25 teremben kiállított születésnapi ajándékok miatt maradt mindmáig igazán tanulságos. Számunkra annál inkább, mivel megújított, aktualizált magyar népművészeti és népi iparművészeti termékek ilyen mennyiségben korábban soha nem voltak láthatók. Noha egyes tárgyakról tudjuk, hogy eredetileg más célra készültek, jó részük frissen megrendelt vagy rögtönzött volt, új keretekbe próbálta helyezni az akkor megtalálható magyar népművészetet.
Tudjuk, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának legfőbb vezetése már az előző év nyár végén elhatározta – hivatalosan az ünneplendő távollétében –, hogy nagyszabású kiállítás nyílik majd a 60. születésnapon, „Rákosi Mátyás harcos élete” címmel. (A kiállításon a „harcos” jelző elmaradt. A népművészeti részhez nem is illett.) Ennek adminisztratív szervezésével Horváth Mártont, a „Rákosi-titkárság” vezetőjét, az MDP Politikai Bizottságának tagját bízták meg. Ő nyitotta meg 1952. március 9-én délután a kiállítást (amely az év június 30-ig állt). A kiállítás protokolláris fontosságát bizonyítja, hogy a megnyitón megjelent az éppen kinevezett államelnök, a miniszterelnök, a „négyesfogat” többi tagja (Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József) és a Szovjetunió budapesti nagykövete is. Az akkori Magyarországon protokollárisan ennél rangosabb rendezvény nem is volt elképzelhető.
A születésnapi ünnepségek megszervezése egyébként hatalmas méretű volt, munkaverseny, tanulmányi verseny övezte, egyének és kollektívák ezrével írtak leveleket, a szocialista országok és a külföldi kommunista pártok vezetői gratuláltak. A születésnaphoz időzített munkavállalásokat a párt napilapja, a Szabad Nép „A Szeretet Albumai” címmel külön rovatban tette közzé. Mindez a múzeumi kereteken messze túlmutató politikai és állami szervezés gyümölcse volt. Volt operaházi díszelőadás, a DISZ (a Dolgozó Ifjúság Szövetsége) fáklyás felvonulásban ment végig a Sztálin úton (Andrássy út) stb. Az egyik ünnepségen többek között Igor Ojsztrah lépett fel. Számos hódoló küldöttség kereste fel Rákosi elvtársat, nemcsak munkások, brigádok, katonák, a Sztálin-akadémia hallgatói, hanem Rusznyák Istvánnal az élen a Magyar Tudományos Akadémiáé is. (Egyébként az esti operaházi műsor keretében is felvonultak hódoló küldöttségek.) Az Akadémián és több tudományos intézetben külön üléseken méltatták Rákosi tevékenységét, többek között Szent Istvánnal vetve őt egybe. A kor ismert íróinak Rákosihoz írott, a szó szoros értelmében megrendelt alkotásaiból kötet jelent meg: Magyar írók Rákosi Mátyásról címmel. Ebből megtudjuk például azt is, hogy Kínában is mennyire szeretik őt, azt kiáltván: „Lá-kó-szi váj szün!” (A gyengébbek kedvéért: Tízezer évig éljen Rákosi!) Tízíves kiadványban készültek kiadni Rákosi életrajzát, ám a Réti László, sőt Karinthy Ferenc szövegezte kézirattal bajok voltak, és végül is egy jóval szerényebb füzet látott napvilágot, Illés Béla tollából. Megjelent egy terjedelmes fényképalbum Rákosi Mátyás élete képekben címmel, amely zömmel az akkori utolsó élvtizedből közölt beállított, idilli fényképeket. Mint megannyi korábbi vagy kortársi állami vezetőnek, Rákosinak is volt hivatalos („udvari”) fényképésze (Rév Miklós), aki „mindenhová” elkísérte. A Filmhíradó természetesen bemutatta a születésnap körüli eseményeket. Külföldön is tartottak ünnepségeket. Nálunk Kodály Nagyszalontai köszöntőjét aktualizált szöveggel énekelték: „Amennyi fűszál van a tarka mezőben / Annyi áldás szálljon Rákosi fejére!” Több, Rákosihoz kapcsolt rigmus szövege (pl. „Jertek lányok, öltözzetek fehérbe, / Szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe! // Pusztuljon a reakció egy szálig, / Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig”) bekerült a kor reprezentatív antológiájába (Hét évszázad magyar versei), a kötetzáró „népköltészet” fejezetbe is. Az iskolákban tartott ünnepségek elengedhetetlen kelléke volt az akkor frissen megalkotott „úttörő”-köszöntő: „Rákosi a legjobb apa, / minden dolgozó a fia. / Gondot visel az országra, / békére és szabadságra. / Tőle kaptunk minden szépet, / Neki visszük szíveinket. / Őt tiszteljük jó munkával, / Többet, jobbat tanulással. // Boldog élet építője / Vele megyünk mind előre. / Őt tiszteljük jó munkával, / Többet-jobbat tanulással / Dalos kedvű ifjak, lányok, / Magyar úttörő pajtások.” És da capo al fino.
Az utólagos szemlélő nem is érti, az egyfelől határtalan személyi kultusz bizonyos pontokon mégsem jelent meg, vagy éppen tiltva volt! Például az utcanév-változtatási kérelmeket Révai visszautasította. Ugyanakkor Rákosiról egyetemet, gyárat, hidat stb. ekkor kereszteltek át. Bélyegre került, festők ábrázolták őt és még a feleségét is.
Maguk az ajándéktárgyak a Rákosi-titkárságra érkeztek, ahol – legalábbis a hivatalos hírek szerint – Rákosi időről időre maga is megnézte az egyre sokasodó ajándéktárgyakat, és elismeréssel méltatta kiválóságukat. (A propaganda még arra is ügyelt, hogy az ünnepelt „szerényen” sokallja az erre fordított munkát.) Olyan sok tárgyat hoztak, hogy a titkárságon külön beadó ablakot kellett létesíteni a fogadásukra. Már a kiállítás anyagának alapján jelent meg Bokor Miklós gazdagon illusztrált könyve: Népünk szeretete. Népművészeink ajándékai Rákosi Mátyás 60 éves születésnapjára (1952). Ennek szellemi-néprajzi irányítója Széll Jenő volt, aki 1931-től illegális kommunista, 1950–51-ben a Párt Agitációs Propaganda Osztályának helyettes vezetője, 1951-től 1956-ig a Népművészeti Intézet igazgatója volt. A „korszerű népművészetről” képviselt nézetei később is generációkon keresztül hatottak. (Majd Nagy Imre csoportjához csatlakozott; 1959-ben „Mérei Ferenc és társai” bűnügyében ítélték 5 évi börtönre.)
Azért említem mindezt, hogy érzékeltessem, a „népművészeti” kiállítás csak egy hang volt a szervezett kórusban, ám még az oly erőteljesen vezényelt kórusban is voltak különböző hangok.
A másik említendő mozzanat az, hogy a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratában, az Ethnographiában megjelent (1952: 1–9.) egy névvel nem jelzett tanulmány „Rákosi Mátyás elvtárs 60. születésnapja: az új magyar népi díszítőművészet fejlődésének hatalmas forrása” címmel. Az utókor ezt szokta emlegetni a magyar sztálinista néprajztudomány szégyellni való csúcsteljesítményeként. Most nem azt említem, hogy az Ethnographia kezdeteitől fogva közzétett uralkodók születésnapjához, halálához vagy egyéb eseményhez kapcsolódó tisztelgő írásokat, egész oldalas képekkel is. 1949-ben, Sztálin elvtárs 70. születésnapja alkalmával is ez történt folyóiratunkban is, meg az egyetemi Néprajzi Intézet akkori folyóiratában, a Folia Ethnographicában is. A sztálini ünnepségeket nálunk is szigorúan utánozták. És őt ugyan nevezték „a magyar nép nagy barátjának”, ám a magyar népművészet fejlődésének okozójaként nem méltatták.
Ez a hetvenedik Sztálin-születésnap (1949) adta a közvetlen szcenáriót a Rákosi-születésnap megünneplésére. Azt nem tudom, a Szovjetunióban bekapcsolták-e a népművészeti kiállításokat az ünneplésbe. Ugyancsak az Ethnographia (1949: 381–382.) azonban már ekkor közölt egy útmutatónak szánt beszámolót „Díszítő és alkalmazott népi művészetek kiállítása Moszkvában” címmel.
Volt azonban egy másik, hazai előzmény is, amit tudtommal eddig nem vettek észre az utókoros méltatók. 1951. február 25-e és március 2-a között tartották az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) II. kongresszusát Budapesten, az Építőipari Dolgozók Szakszervezeti Székházában. A Magyar Filmhíradó 1951/10. száma nemcsak a kongresszusi beszédek részleteit, hanem azt is bemutatja, ahogy „Rákosi beszélget a küldöttekkel a szünetben. Ajándékok Rákosi Mátyás neve napjára és a kongresszus tiszteletére”. A kor némi ismeretében is csak most jöttem rá, hogy ezek szerint a pártkongresszus kezdőnapját Jégtörő Mátyáshoz alkalmazták! A pártkongresszus helyszínén közszemlére is tették az ajándékokat. Hogy ezek közül mi került a Rákosi-titkárság közvetítésével a következő évi kiállításba – nem tudom. Ekkor azonban már folytak egy új múzeumi kiállítás előkészületei, amely a Nemzeti Múzeum történeti anyagához képest egy új, a munkásmozgalmat középpontba állító kiállítást célozott meg. 1952 júliusában, a Néprajzi Múzeum mai épületében el is kezdi tevékenységét a Munkásmozgalmi Intézet, amely ezt az új kiállítást meg is csinálta, és ennek megfelelő helyein nagymértékben fel is használták a születésnapi kiállítás mindkét részének anyagát. Azt, hogy a tárgyak közül melyik és milyen úton került (jóval később) a Nemzeti Múzeumba és (szinte azonnal) a Néprajzi Múzeumba – természetesnek és tanulságosnak tartjuk. Érdekes lenne azonban a folyamatot pontosan is leírni.
Nem tudom, a szovjet pártkongresszusokhoz kapcsolódva voltak-e ajándékkiállítások, és mi lett e tárgyak későbbi sorsa. Moszkvában ekkor már évtizedek óta (pontosabban az 1937-es párizsi Exposition Internationale des Arts et Techniques dans la Vie Moderne szovjet pavilonja folytatásaként) ott volt a hatalmas „Népgazdasági kiállítás”, ahová eljuthattak az ilyen ünnepi tárgyak. E sokpavilonos kiállítás anyagát egyébként is időnként felfrissítették, visszamenőleg retusálták stb.
Emellett még egy szál fontos lehet, de erről nem tudok semmit. 1950 és 1952 között működött nálunk a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja (MÚMOK), amelynek vezetője Ortutay Gyula volt. Ennek a szervezetnek volt feladata a múzeumok államosítása, centralizálása, központi kiállításszervezés és sokoldalú kooperáció kiépítése. Bármennyire a párt kezében volt is a Rákosi-kiállítás ügye, a MÚMOK tudhatott erről, annál inkább, mivel a létesítendő Munkásmozgalmi Múzeumot ekkor és ott szervezték. Pontosan hogyan is folyt az irányítás és kiválasztás – nem tudom. Sajnos, a vélhető koronatanú, Ortutay Gyula Naplója épp ezekből az évekből igen hézagos és semmitmondó.
Hogy az egykori látogató is megszólaljon, én akkor a vízivárosi Medve utcai állami általános iskolába jártam, mégpedig a 6. osztályba. Nyilván az iskolán belül valakinek (talán az 1956-ban Kanadába disszidált Vadász László igazgatónak) volt valamilyen kapcsolata a kiállítás szervezőivel. És minthogy az iskolától negyedórás gyalogséta volt a Kossuth-hídon át a Kossuth Lajos tér, az iskola (gondolom, csak a felsőbb osztályok) is beállt a látogatók sorába. Minthogy ez az akkor még csak délelőtt tartott tanórák idején történt, viszonylag gyorsan betódultunk az épületbe, ott a lépcsőknél várakoztunk, végül átsiettünk a termeken, és aztán ki-ki rohant elfelé, és aznap már be sem ment az iskolába. Gondolom, ezt a tanárok sem vették zokon.
(Egyébként a Medve utcai iskola máskor is elvitt minket múzeumba. A „földrajzi szakkör” – amelynek titkára voltam – pedig külön túrákat is szervezett. Így néztük meg például, saját szándékunkból a tisztviselőtelepi Néprajzi Múzeumban az Afrika-kiállítást. Ezt a látogatást én szerveztem, vezetőt is kértünk. Akkor jártam először a budapesti Néprajzi Múzeumban. Évtizedekkel később K. Kovács Péter megtalálta és meg is mutatta nekem a látogatást bejelentő és vezetést kérő levelezőlapomat. Remélem, ez most is megvan az Ethnológiai Adattár féltett kincsei között.)
Amennyire emlékszem, mint diákok nem voltunk lelkes Rákosi-barátok, tanáraink sem. Inkább csak a szokott szaladgálás, lökdösődés volt ránk jellemző a kiállítás során. Magam az in situ tárgyalóteremre emlékszem, „ahol Rákosi elvtársat elítélték, de ő vádlottból vádlóvá vált!” Furcsa módon nem a mostani, második emeleti előadóteremre emlékszem, hanem arra, mintha más szinten, lejjebb lett volna, és keresztül lehetett menni a termen. Az ajándékok közül egy legalább négyzetméternyi és úgy 25 centiméter vastagságú, üdvözlő felirattal és sok-sok cukrászmintával díszített marcipánszív ma is előttem lebeg. Ezt mindenki megbámulta, és a felszeletelését javasolta. Ami nem következett be. A szegedi, természetesen bolsevik-vörös pillangós papucs is emlékezetes maradt. Ezt Rákosi elvtárs feleségének szánták. „Rá se fér az üzbég asszony tyúkszemére” – mormogta valaki. (A feleség különben jakut volt és keramikus.) Rákosi elvtárs kapott valamilyen írópultot is, olyan tintatartóval és paddal, amely a régiesebb és szegényesebb iskolákban akkor még használatban volt.
Volt egy hatalmas, szépen faragott fatárgy is. Ma már tudom, hogy székelykapu-utánzat volt, galambbúgóval. Nyilván a második világháború forgatagában végül hozzánk érkezett bukovinai székelyek egyik neves faragója készítette. A galambokat itt „békegalambnak” titulálták, és Rákosit a feliraton felhívták a békeharc továbbvitelére. A kiállításon főként a sok-sok kerámia és textil felvetette azt a kérdést: mire lehet mindezt használni, mi lesz e tárgyakkal ezután?
Ma is erre keresünk feleletet.
És hatvan évvel később már más szemmel nézzük az akkori tárgyakat. Egyébként nyilván különleges volta miatt a Rákosi-korszakot és a személyi kultuszt leíró, csipkelődő cikkek az utóbbi két évtizedben többször is említették a születésnapi kiállítást. Ennél korábban, jóval 1989 előtt Zelnik József és Kovács Ákos voltaképpen a „folklorizmus-kutatás” keretében érintették e témát. Ilyen összefüggésben hivatkoztam én is. A mai magyar népművészet fogalma c. 1985-ben készült tanulmányom, amely két évvel később Modern magyar folklorisztikai tanulmányok c. kötetemben is megjelent, s egy nagyobb áttekintés keretében sorol fel idevágó szempontokat. Azt hiszem, olvasatlanul. Ám ott sem adtam éppen a születésnapi kiállítás tüzetesebb bemutatását. Viszont most is arra buzdítok: érdemes lenne e feladatot elvégezni!
Már a kiállításmegnyitó pár tanulságát is ideírhatom. Granasztói Péter, Sedlmayr Krisztina és Vámos-Lovay Zsuzsanna friss könyve (Átváltozások – Palotából múzeum – 2012) a mai budapesti Néprajzi Múzeum épület- és funkciótörténetét írja le. Eközben említik az 1952-es Rákosi-kiállítást is. Noha természetesen minden múzeum története érdekes – ám a Nemzeti Múzeum vagy az Iparművészeti Múzeum mindig is az volt, míg a Kossuth Lajos téri palota igazán változatos célokat szolgált. (És a hírek szerint még nincs is vége a kalandoknak.) Meg a budapesti „Néprajzi Múzeum” változatos helyszíntörténete is párját ritkítja. Egyszóval legalább ötnegyed évszázada kiváló témát szolgáltattuk a kutatók számára!
A mostani kiállítás hihetetlenül gazdag vizuális anyagot mutat be: képeket és filmeket. Számomra is meglepő volt, hogy most ismét láthattam az akkori technikai maketteket (olajfúró toronytól szénbányabejáratig és gőzhajómodellig). Akkor bizony sajnáltuk, hogy ez a Märklin-világ nem mozgott. Most lehetett látni, milyen gyönyörű babák mutatták be Bács-Kiskun megye népviseleteit. Ezt annak idején, társaimmal együtt (fiúosztályba jártam) mély megvetéssel szemlélhettük: ezek csak „lányoknak való babák” érveléssel. Én nem is emlékszem sok technikai csodára. Volt valami rakétaautó-szerűség is, nem tudtuk, mire jó, mi arra tippeltünk, „valami új dodzsem” lehet. És bizony nem vettem észre, hogy egy orosz televíziókészülék is volt az ajándékok között. (Persze műsor nélkül.) Kortársam, aki iskolai látogatásban szintén ott volt a kiállításon – egyre kereste a fényképeken, mert ő erre és sok más technikai csodára emlékezett.
A rendezők arra kértek és kérnek mindenkit, osszák meg egykori élményeiket a mai látogatókkal. (A kiállítás címe élő e-mail cím, amelyet a múzeum munkatársai olvasnak - szerk.) Magam is ezt hangoztatom. A kiállítás politikai és néprajzi tanulságain túl az is hallatlanul izgalmas: mit is jegyeztünk meg egy akkor, 60 éve bizony igen impresszív kiállításból. Tessék jönni, emlékezni, korrigálni!
Külön köszönöm Granasztói Péter információját: a Rákosit elítélő bíróság terme csakugyan egy szinttel lejjebb és nagyjából ott volt, ahol emlékezetemben megőriztem.
Mások még több ilyen emléket kereshetnek elő – erre való a kiállítás honlapja is – nekünk, öregeknek közös (és nem csak etnográfus) múltunkból.
Noha a kiállítás csak pár tárlót tartalmaz, ezeket is érdemes végignézni, a bemutatott képek, filmek pedig akár órákig is nézhetők. A néprajzkutatóknak érdemes lenne az akkor teljes „népművészeti” anyagra vonatkozó ismereteinket külön is összefoglalni.
A kiállításról bővebben: itt.
