Egy bezárt társadalom zártkörű társadalma
Berlin
Művészfotók az 1949 és 1989 közötti NDK-ból a Berlinische Galeriében.
| Diseri Dóra |
2012-10-24 14:00 |
Aki azzal az elvárással érkezik a Berlinische Galeriébe, hogy egy újabb múltfeldolgozó, történeti kiállítást fog látni, annak csalódnia kell. A Geschlossene Gesellschaft („Zártkörű Társaság” vagy
 |
ens Rötzsch: Pfingsttreffen der FDJ (1989)
|
„Bezárt társadalom” – a cím értelmezésére még visszatérünk később) című tárlat műveinek egyike sem tartozik a Jan Asmann-i értelemben vett kollektív vagy kulturális emlékezethez, és nem a keletnémet élet idealizált csendélete, hanem egy alternatív valóság az 1949 és 1989 közötti NDK-ból. Alternatív valóság, amely a rendszerváltásig kis közösségi házakban, privát kiállítóhelyeken vagy az alkotók műhelyeiben létezett csupán. A rendszerváltás után több mint húsz évvel most lassan beemelődik a „white cube” intézményrendszerébe.
Ismeretlen kincsesláda
34 művész 260 fotóját válogatták ki a kurátorok. „Nem volt könnyű feladat” – mondta Ulriche Domröse főkurátor a Berliner Zeitungnak adott interjújában. Szerinte bár több száz, talán ezer fotós dolgozott az NDK-ban, csak alig 80 volt nem megrendelést teljesítő elvtárs, hanem valódi művész, aki le tudta győzni a besúgórendszert, valamint a félelmet, és művészi credója szerint dolgozott. A kiállítás célja tehát nem az, hogy a híres német „Vergangenheitsbewältigung” (a szembenézés a múlttal) egyik újabb állomása legyen, hanem hogy megnyisson egy eddig részben zárt, ismeretlen kincsesládát, és egyéni képi világot mutasson be: milyen is volt az NDK egy egészen szubjektív nézőpontból, amely sokszor nem is a rideg, hanem a remélt valóságot mutatta be.
A csalódás oka
A Berlinische Galerie kommunikációs szakembereinek nem volt nehéz dolguk. Nem kellett küzdeniük azért, hogy a kiállítás szinte minden berlini és több országos lap címlapjára is felkerüljön, hiszen a „DDR-Zeit” már évek óta divatos téma. Stratégiájuk mégis elhibázott. Szinte csak azzal a pár fotóval hirdetik a kiállítást, amelyek a kurátorok eddig felvázolt koncepciójának szöges ellentétét sugallják: hogy itt bizony az NDK kordokumentumai láthatók. Emiatt sok nyugdíjas indul el azzal a céllal a galériába, hogy nosztalgiázzon egy jót. Ők azok, akik végül csalódottan távoznak.
Egy másik NDK
Ezek a látogatók az első teremben még találnak kedvükre való képeket, hisz Arno Fischer Kelet- és Nyugat-Berlinben készített csendéletein ráismernek az akkor még Stalin Alleenak nevezett,
|
Matthias Leupold: Im Kino/Teil II (1983)
|
most már Frankfurter Alle épülő toronyépületeire, Friedrischshainra, az Unter den Lindenre, vagy Ulrich Wüst 1979 és 1987 között NDK-városokban készített fotósorozatán Lipcsére és Magdeburgra. A második tematikus résztől kezdve viszont egyre kevesebb az ahaélmény. Sybille Bergemann portréival vagy Gundula Schulze Eldowy aktfotóival már csak a látogatók egy kis százaléka tud azonosulni. Az utolsó terembe így már sokan be sem mennek.
Pedig itt egy olyan szegmensét mutatják be a keletnémet fotóművészetnek, amelyet eddig a nagyközönség csak kevés alkalommal láthatott: a konceptuális és akcióművészeti alkotásokat. Itt van például Lutz Dammbeck Héraklész-projektjének több része, vagy Matthias Leupold híres fotója egy orosz film 3D-s vetítéséről, amikor is az egyik ismerőse szemüvegét levéve úgy tett, mintha a vászon felé kiáltana. Leupoldnak mindössze négy felvételt sikerült erről készítenie, mivel a rendőrök végül kivezették őket a teremből. És nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy a művésznek meggyűlt a baja a hatóságokkal. Többször ült börtönben különböző művészi akciói miatt.
Dupla jelentéstartalom
Ulrich Domröse, a főkurátor személyes kedvence Erasmus Schröter fotója egy piros ruhás nőről.
 |
Erasmus Schröter: Frau in Rot (1985)
|
A szakember ebben látja a kiállítás mottóját – derül ki több nyilatkozatából is. Schröter képén egy nő szomorúan mereng a távolba. Domröse szerint a nő tekintetében az a szebb jövő iránti vágyakozás ül, amely képes volt feltenni a kérdést, hogy az őt körülvevő valóság vajon valódi-e, vagy csak egy mások által kényszeresen konstruált világ.
A tárlat fotói szerint az utóbbi. Ezek a művészek bele voltak kényszerítve, be voltak zárva a keletnémet társadalomba, mégis függetleníteni tudták magukat az elvárásoktól. Ezért is találó a kiállítás címének kettős jelentése: hiszen a Geschlossene Gesellschaft magyarul nemcsak „zártkörű társaságot”, hanem „bezárt társadalmat” is jelenthet. A fotók pedig egy „bezárt társadalom” „zártkörű társaságának” akkori életét mutatják be.
Geschlossene Gessellschaft - Művészfotók az 1949 és 1989 közötti NDK-ból
Berlinische Galerie
Alte Jakobstraße 124–128
10969 Berlin
Videó a kiállításról
