Dínók, látványtár és még egyszer Gabriel Orozcóról
Szubjektív múzeumlátogatás
Gondolatok a berlini természettudományi múzeumban
| Kocsis Alexandra |
2012-12-25 12:00 |
A berlini Museum für Naturkundéba érkezőket a világ legnagyobb rekonstruált dinoszaurusz-csontváza (Brachiosaurus) fogadja. A historizáló központi csarnokban 1930 óta láthatók a tanzániai Tendaguruban kiásott csontvázak és fosszíliák, egy 150 millió éves lagúnavilág maradványai. Először a méretek döbbentik meg az embert, majd magával ragadják a városi távcsövekre emlékeztető szerkezetek interaktív képernyői, ahol az őstörténeti idő megelevenedik. Úgy nézhetünk vissza a múltba, mintha városi panorámát pásztáznánk. Az érdekes információáradat mellett nem elhanyagolható a bemutatás esztétikája: a múzeum engem ez alkalommal ebből a szempontból érdekelt igazán. Az átlátszó tejüveg paravánokon elhelyezett fosszíliák a Wunderkammerek zsúfolt világát juttatták eszembe, ahol szintén különféle „szörnyek” foglalták el a falakat (például vö. a Museum Wormianumról készült 1655-ös metszettel). A 2007-ben, illetve 2010-ben újrarendezett állandó kiállítás installációja lenyűgözött és gondolkodásra késztetett. A központi csarnokból kiindulva jártam végig a termeket, ahol számtalan ponton lélegzetelállító látvány fogadott. Most két különösen érdekes aspektust emelek ki.
A változatosság gyönyörűsége
A Földünk sokszínűségét illusztráló biodiverzitás-fal előtt állva óhatatlanul felidéztem az éppen múlt héten bezárt Orozco-kiállítást, amelyről nemrég írtam. A kortárs installációt akkor 
általánosságban hasonlítottam a természettudományos múzeumok kiállítási stratégiájához. Most ez a közhelyszerű hasonlat is jelentéssel telítődött. Az evolúció folyamatának szemléltetése és a szemét kortárs installálása közötti kapocs az egyik legősibb (vagy legósdibb?) múzeumi bemutatási módszer, a tipológia használata. A formai és funkcióbeli hasonlóságon alapuló rendezés ugyanis éppen az evolucionista koncepcióból ered: eszerint a tárgyakat, akárcsak az élőlényeket, vissza lehet vezetni egy „ősformára”, ahonnan a fejlődés vonala elindult.[i] A fejlődéstörténeti megközelítés azt a sokszínűséget keresi az ember által létrehozott tárgyakban, amelyet a természetben megtalált. A változatosság gyönyörködtet, a tipológia pedig elmélyíti az esztétikai élményt: álmélkodva vizsgáljuk a halak, csigák, bogarak különböző formáit, keressük az apró eltéréseket. Mikor Gabriel Orozco ugyanezt a keretet választotta Asterism című installációjához, egyrészt éppen erre a formai sokszínűségre akarta felhívni figyelmünket. Másrészt felidézte a természettudomány egyik alapkonstrukcióját, amely hatással volt a művészeti, történeti és néprajzi múzeumi bemutatás történetére is. A kontextusból kiszakított (mű)tárgyak külső tulajdonságaik révén nyerik el helyüket az evolúció analógiájára kialakított absztrakt rendszerben, ahol cél az integráció: az egyébként földrajzi szempontból egymástól távol eső tárgyak a múzeumi térben találkoznak. Némi iróniával itt megjegyezhetnénk, a helyzet nagyon hasonló a szeméttel is: más-más helyről érkező tárgyak 
találkoznak a káoszban. A kortárs művész ebből a káoszból alakítja ki a maga absztrakt tipologikus rendszerét. Orozco installációja bemutatástörténeti vagy múzeumtörténeti reflexióként is értelmezhető. De térjünk vissza a természettudományi múzeumba: a biodiverzitás-fal tehát számomra szimbolikus kiindulóponttá alakult. Néhány teremmel odébb pedig úgy éreztem, gondolatmenetem végpontjához is eljutottam.
Halott állatok
Ahol a tipológia még monumentálisabb formában, ám annál magától értetődőbben tűnik fel, az a természettudományi múzeum alkoholgyűjteményének egy részéből kialakított látványraktár. Amikor az automatikusan záródó ajtókon belépünk a hűtéssel védett keleti szárnyba, a látvány nyomán egészen különös hangulat uralkodik el rajtunk. Végeláthatatlan, üvegfallal lezárt polcrendszert járhatunk körbe, amely tele van aranyszínben játszó, különböző méretű és formájú üvegekkel. Az üvegekben preparált halak és hüllők néznek farkasszemet azzal, aki közelebb merészkedik. A 2010-ben újra megnyitott keleti szárnyban (az épület áldozatul esett a második világháborúsnak, ekkor építették újjá) 276 000 üvegben 81 880 liter alkoholt, és ennek segítségével körülbelül egymillió preparált állatot találunk. A négyszögletű polcrendszernek csak a külső oldalán járhatunk, a kocka belsejében a tudósok világa szigorú szabályok szerint működik, a látogatóktól elzártan (többek között a hatalmas mennyiségű alkohol robbanásveszélye miatt). A legrégebbi üvegek 240 évesek, a rájuk ragasztott leírásokat böngészve könnyen felfedezhetünk egy-egy 18. századi darabot. 
Nem csoda, hogy a gyűjtéstörténet is megelevenedik előttünk a 18–20. századi címkék által, hiszen a látványraktár mindig egyben a múzeum- és gyűjteménytörténetet is tematizálja. A bemutatás módja – az egyébként sötét teremben felfénylő 6 méter magas kubus tele csillogó, féltve őrzött „kincsekkel” – a látogatóban inkább kelti a szépség, mint a viszolygás érzetét. A tudomány szentélyében járunk, vagy a halál esztétikáját éljük éppen át? Egyszerre morbid és gyönyörködtető a látvány. Gótikus rémregények világát idézte számomra az üvegekkel teli kocka.
Feliratot, magyarázatot csak a hűtött csarnokon kívül találunk, bent magunkra, a fantáziánkra és előismereteinkre vagyunk utalva. A látványtár a tudományos munka helye, az installáció és a halott lények látványa azonban egyéb titkokat, alkimista laborokról szóló legendákat idéz emlékezetünkbe. Ez a raktár az alapja azoknak a tudományos eredményeknek, amelyeket az állandó tárlat számunkra közvetít. Ám hiába gondoljuk ezt végig tudatosan, mivel a tudományos munkából valójában vajmi keveset látunk, hajlamosak vagyunk esztétikai élményként felfogni a látványtárban tett látogatásunkat. Megborzongunk a halott állatok látványán, de gyönyörködve vizsgáljuk megfakult bőrüket. Claudia Wagner[ii] a látványtár megnyitása kapcsán a tudomány esztétikájáról beszélt. Elgondolkodhatunk azon, vajon mennyiben lehetne szó inkább egy visszahatásról. Az evolucionista módszer elterjedésével a múzeumokban kialakult egyfajta sajátos, az absztrakt tipologikus rendszer szépségére építő esztétika. Ez az esztétikai hozzáállás most visszahat a kiindulópontra: a természettudományos kiállítások installálásának is fontos, lényegi elemévé válik.
Fotók: Kocsis Alexandra
[i] Vö. Frazon Zsófia: Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei. Budapest–Pécs, 2011, 213–228.
[ii] A berlini látványtárról írt remek blogbejegyzés: http://www.ausstellungen-einstellungen.de/die-alkoholsammlung-im-mfn/#more-493
