Dallamok a süketszobából
John Cage a Ludwigban
Száz éve született és húsz éve halt meg az az ember, akinek a jövő zenéjét köszönhetjük. John Cage életművével 2012-ben világszerte több tízezer kiállítás, esemény, megemlékező program és kutatás foglalkozik.
| Götz Eszter |
2012-11-28 08:20 |
 |
Szombathely - 1986.
Fotó: Lugosi Lugo László
|
A budapesti Ludwig Múzeum is hozzátette az évfordulóhoz a maga Cage-olvasatát. Székely Katalin kurátor másfél éve folyó kutatómunkát foglal össze abban a tárlatban, amely John Cage kelet-európai hatását elemzi. A középpontban természetesen eredeti Cage-művek szerepelnek: zenei anyagok, vizuális kották, metszetek és asszamblázsok, mellettük alapos válogatás a vasfüggöny mögött tett látogatásainak fotó- és sajtódokumentumaiból, a hatvanas évektől egészen a bársonyos forradalmakig. De ez a kiállításnak csak az egyik fele. A másik azokból a művekből áll, amelyek Cage zenéjének – és művészetfelfogásának – felszabadító hatására készültek a volt szocialista blokk országaiban, Erdély Miklóstól és Maurer Dórától a korszak – vagy akár napjaink – lengyel, litván, orosz, szlovák, cseh, román képzőművészeiig. Hanginstallációk és videomunkák, hangokra komponált képek, vezényszavakból álló partitúrák és korabeli performanszok felvételei. És szerepel a tárlaton az egészen fiatal művészgeneráció is – például Esterházy Marcell vagy Ciprian Muresan –, akik számára Cage elméleti alapvetése, benne a 20. század egyik legismertebb zeneműve, a 4’33’’ című csend-költemény már nem reveláció, hanem a mindennapok aktuális olvasata.
Cage esetében nem csupán érintőleges kapcsolatról, áthallásról, párhuzamos irányokról van szó az egyes művészeti ágak között. Festőnek indult, építészetet és szellemtörténetet tanult, viszonylag későn kötött ki a zene mellett. A művészeteket avantgárd módon fogta fel, a nagy 
szintézis részeiként, úgy olvasta a képeket, hangsorokat, szövegeket, mint a világ valódi természetének jeleit. Ezért tudott bármiből zenei anyagot formálni. Ceruzarajzait ő maga nevezte vizuális partitúráknak, évtizedeken át járta velük a világ nagy kiállítótermeit, úgy mutatta be őket, mint a ritmusok, a szekvenciák, az arányok képi olvasatát, amihez nem kell zeneértőnek lenni, már a puszta látványuk a zeneiséget közvetíti. Többszólamú hang-művet készített Henry David Thoreau esszéjéből A polgári engedetlenség iránti kötelességről – ez a kiállításon egy külön hangszobában hallható –, emlékrajzokat rögzített egy japán zen kert kavicsairól, és plexilapokba szorított betűsorokkal emlékezett az elhunyt művészbarátra, Marcel Duchampra, ezzel a címmel: Semmit nem akarok mondani Marcel Duchamp-ról.
Ezek a művek most itt láthatók a Ludwig Múzeumban, s mellettük azok a fotók, kritikák, beszámolók, amelyek Cage kelet-európai látogatásait kísérték. A hatása minden országban és minden időszakban más és más volt. Varsó felszabadítóként fogadta, míg Budapesten 1958-ban 
az egyetlen megjelent kritika röhejesnek minősítette, kifigurázta a zenéjét. Zágrábban is erős nyomokat hagyott, itt zajlott 1979-ben Tomislav Gotovac amatőr filmen rögzített performansza, amikor a művész száz zenész jelenlétében, az utcán meztelenre vetkőzve lépkedett egy zenei hangokat jelölő mátrixon, és amelyik viharos gyorsasággal egy rendőrautóban végződött. Válogatást kapunk a cseh Milan Knížák darabokra tördelt, kollázzsá alakított bakelitlemezeiből a hatvanas évek közepéről, Tadeusz Kantor 1958-as informel filmjéből, Altorjay Sándor aletorikus montázsaiból vagy Erdély Miklós 1966-os hangjátékából, és láthatjuk azt a kiállításmegnyitót, amelyen Jovánovics György 1970-ben hamisított rádióműsor keretében „közvetítette” az eseményt. A litván Deimantas Narkevicius egy náci időszakban kifejlesztett hi-fi berendezés tökéletes hangminőségét kínálja akár hozott lemezek lejátszására; az asszamblázs arra hívja fel a figyelmet, hogy a hatalomgyakorlás milyen szoros kapcsolatban áll a minőségi hangzással. Hasonló inspirációból indul ki a horvát Sanja Iveković videója, melyen dobszólóvá alakítja a tévében elhangzó híreket.
Kelet-Európa sarokba állított avantgárd művészeinek revelációt jelentett a találkozás John Cage-dzsel, ahogyan az 1986-os szombathelyi látogatása kapcsán egy zenekritikus már világosan megfogalmazta. A Cage által átfogalmazott zene azonban nem fordítható le a politika nyelvére. A Ludwig Múzeum kiállítása, úgy érzem, kicsit eltolta a hangsúlyokat, inkább Cage itteni hatásával foglalkozott, mint magával a zenét, képzőművészetet és filozófiát szintetizáló életművel. A néző egy nehezen megközelíthető paradigmaváltás kellős közepébe csöppen, és viszonylag kevés támpontot kap a befogadáshoz. Előkerülnek a Cage-hez szükséges alapfogalmak, mint a véletlen szerepe, a zen buddhizmus, vagy a tárgyak belső hangja, de nem kap biztos fogódzót, amely végigvezetné az avantgárd művészettől a 20. század kataklizmáin, Auschwitz és Hirosima tragikus élményén át a célelvű zene felszámolásáig, Cage életművének lényegéig. Kevés zenei élményt, viszont sok apró információt kap. A kiállítás vizuális hatása sem segít kellőképpen, kicsit kaotikusnak tűnik, nem kapunk erős térbeli hangsúlyokat, hiányzik a rend, a keret. Tény, hogy Cage zenéje is egészen másfajta rendet követ, mint a hagyományos zenei szerkezet, de a műfajban járatlan közönségnek segítségre volna szüksége, hogy közelebb kerüljön a Cage számára fontos semmi fogalmához – ami nem a világ tagadását, nem is a nemlét szemlélését jelenti, hanem a szándékok megsemmisítését és a világ valódi természetéhez, a zenéhez mint végtelen világűrhöz való közeledést.
A hang szabadsága. John Cage a vasfüggöny mögött
Ludwig Múzeum, november 23. – február 17.
Fotó: Boda Ágnes
