A mi szubjektív etnográfiánk
Kiállítás
A Néprajzi Múzeum új tanulmányi kiállítása rendhagyó múzeumi órára invitálja a látogatókat.
| Lendeczki Kinga |
2013-02-26 15:45 |
A Tárgyas ragozás→szubjektív etnográfia című tárlat hét témakörhöz gyűjtött harminchárom tárgyon keresztül tesz kísérletet olyan alapfogalmak gazdagítására, újragondolására, mint a néprajz, a kiállítás vagy a néprajzi tárgy. Az izgalmas játék még a sokat tapasztalt múzeumlátogatóknak is meglepő fordulatokat tartogat. Óriás képgalériánk itt!
Bizarr sámli – hol vagyok?
A terem kellemes félhomályában egyből feltűnt a felfújható kék fotel, amely egy tároló tetejére helyezve magasodott a kiállító tér fölé. Első pillantásra a balatoni nyaralásokat juttatta az eszembe, amikor a vékony pokrócon ücsörögve, irigykedve néztem a műanyag fotelokban terpeszkedőket. A vitrin oldalán nagy betűkkel „lakáskultúra” felirat, mellette egy, az állandó kiállításból már ismert, festett támlás szék, egy narancssárga pilleszék és egy első látásra bizarr kinézetű sámli. Tanácstalanul álltam a szokatlan tárgyegyüttes előtt. Magyarázatot keresve a tároló többi oldalát kezdtem el szemügyre venni. A témához kapcsolódó címkefelhő mellett rövid leírásokat találtam a kiállított tárgyakról. Kiderült, hogy a sámlit egy ágból faragták, az áttetsző fotel pedig nem is olyan könnyen kezelhető, mint első ránézésre tűnik, a nyári melegben pedig könnyen az ember hátához tapad. Arra azonban nem kaptam választ, hogyan is kellene értelmeznem a szokatlan tárgykombinációt. Ahogy arra sem, hogyan került a Néprajzi Múzeum kiállítótermébe egy piros gumicsizma, egy rózsaszín esősapka és egy igencsak megviselt gördeszka.
Csak múzeumpedagógiával együtt?
Kíváncsian ültem be a rendhagyó múzeumi órára, abban a reményben, hogy a két házigazda, Frazon Zsófia, a kiállítás kurátora és Joó Emese, a múzeumpedagógiai foglalkozás vezetője segít összeilleszteni a kirakós darabkáit. A kurátor elismeri, hogy bár a tárlat sok információt tartalmaz, valójában nem ad igazi fogódzót a megfejtéséhez. Ez utóbbit a rá épülő múzeumpedagógiai program teremti meg. Mindkettő középpontjában a múzeum gyűjteményéből származó tárgyak állnak, amelyek között egyaránt találni százötven és másfél éves darabot is. A projekttel olyan, evidensnek vélt alapfogalmakat akartak megkérdőjelezni, mint a néprajz, a múzeum vagy a tárgy. Ehhez pedig egy olyan modell kialakítására törekedtek, amely a párbeszéd lehetőségének megteremtésén túl a kiállítások nyelvének elsajátítására is alkalmas.
Van-e nálad néprajzi tárgy?
Szkeptikusan hallgatom a beszámolót. Bár a néprajz fogalmát valóban nem árt tisztázni, de a tárgy mibenléte túlontúl egyszerűnek és nyilvánvalónak tűnik ahhoz, hogy újragondolásával más képet kaphassunk róla. Mégis zavarba jövök, amikor Frazon Zsófia azt kérdezi tőlünk, van-e nálunk néprajzi tárgy. Gondolatban végigpörgetem a táskám tartalmát: pénztárca, kulcscsomó, jegyzetfüzet, vizespalack; egyik sem tűnik megfelelőnek. A probléma gyökerét megragadó kérdést a mellettem ülő újságíró teszi fel: mi az a néprajzi tárgy? A válasz egyszerűbb, mint gondoltuk volna: bármi, amivel a jelenünk értelmezhetővé válik. A néprajzos feladata, hogy ezeket a kortárs tárgyakat integrálja a gyűjteménybe, és annak tagjait úgy szólaltassa meg, hogy a formai sajátosságok kiemelésével heterogén módon tudjon beszélni a kortárs problémákról. A kurátor egyéni koncepciója mentén illeszti a tárgyakat a kiállítás szövetébe, a múzeumpedagógus pedig a kapott anyagból kiindulva ad támpontokat a résztvevőknek a tárlat gondolati magjának felfejtéséhez. Ehhez a manuális feladatok helyett sokkal jobb eszköz a közös gondolkodás, a figyelem irányítása és a nyitottság, ami elsősorban nem a csoport tagjait, hanem a pedagógust kell hogy jellemezze. Ha a néprajzos kíváncsi a látogatók véleményére, a foglalkozás végére elérheti, hogy ők is kíváncsiak legyenek a néprajzosra. Ez különösen igaz a gimnáziumi csoportokra, amelyek velünk ellentétben nem önként érkeznek az órára, és már a program kezdetén alig várják, hogy a múzeum falain kívül lehessenek.
Folyamatosan zavarban
Hamar kiderült, hogy bár Joó Emesének nem kell az érdeklődés felkeltéséért küzdenie, komoly harcot kell vívnia azokkal az előzetes tapasztalatokkal, vélt vagy valós tudással és berögzült sémákkal, amelyeket látogatókként magunkkal hoztunk. Értetlenül állunk ugyanis a projekt címválasztása és a kivitelezéshez választott rendezési módszer előtt, ami sehogy sem tűnik összeegyeztethetőnek a gyorstalpaló alatt kifejtett látogatóbarát koncepcióval. A kurátor elismeri, sem a névválasztás (Tárgyas ragozás→szubjektív etnográfia), sem a műfaji megjelölés (tanulmányi kiállítás) nem alkalmas tömegek bevonzására. Ahogy a bemutatáshoz választott egyszerű, kompakt, mobilis vitrinek sem hasonlítanak az attraktív módon tálalt, az interaktivitást a technikai eszközök lehetőségeinek kiaknázásával megvalósító, magas látogatószámot célzó művészeti kiállítások architektúrájához. A kurátor nem látja szükségesnek a döntés indoklását. A Néprajzi Múzeum egy társadalmi intézmény, ebből adódik, hogy tudományos eszköztára és tárgyanyaga, miként célkitűzései és módszerei sem azonosak a művészeti múzeumokéval. Ismét zavarban vagyok. Nem szoktam hozzá, hogy a kiállítások megtekintésekor reflektáljak arra az épületre, amelynek termeiben tartózkodom. Ahhoz pedig végképp nem, hogy a művek befogadása közben eltöprengjek azon, hogyan és miért kerültek éppen ebbe az intézménybe.
Mégis hogyan kellene viszonyulnunk a kiállított tárgyakhoz?
A múzeum gyűjteményében, mint korábban megtudtuk, nem művek, hanem olyan néprajzi tárgyak vannak, amelyek egy adott kor forrásanyagát alkotják. Míg azonban a kéregedény és a csontkorcsolya egyértelműen néprajzi tárgynak tetszik, a kerékpáros bukósisakról már nem tudnám teljes meggyőződéssel ezt állítani. A szépen megmunkált, természetes anyagokból készített darabok mellett a műanyag tömegáruk olcsó bóvlinak látszanak. Rögtön adódik a kérdés: mégis hogyan kellene viszonyulnunk a kiállított tárgyakhoz? A kurátor kritikai szándékát véljük felfedezni a rendezésben, aki a párosítással a mindent elborító műanyagra és a tárgykultúrában bekövetkezett értékvesztésre akarja felhívni a figyelmet. A feltételezés egy újabb hozott sémának bizonyul. Szó sincs a tárgyak bírálatáról vagy valamilyen hierarchikus értékrend felállításáról. A kortárs tömegtermékek csak a megváltozott körülményeket jelzik, és ugyanúgy részei a mai társadalomnak, mint a korábbiaknak a csontkorcsolya vagy a kéregedény. A tárgyakhoz írt személyes történetek segíthetnek abban, hogy más szemmel lássuk az ismert darabokat, és megértsük, hogyan válhattak egyedivé és nélkülözhetetlenné használóik számára. Ugyanakkor a jelen lévő példányok nem lesznek egyből népművészeti tárgyak attól, hogy a múzeum kiállítótermébe kerültek. Mivel a válogatás a kurátor személyes döntésén alapult, szubjektív véleményt tükröz, amit a látogatók felülbírálhatnak. Így bárki kizsűrizheti a szerinte oda nem illő tárgyakat, és újak beválasztásával tovább formálhatja a gyűjteményt.
Műanyag kosár, fokla, na meg a paradigmaváltás
A teremben bolyongva az oda nem illő tárgyat keresem. Sehogy sem tudok megbékélni a piros bevásárlókosárral, így ha valaminek mennie kell, akkor legyen az. Vezetőink közben rendületlenül magyarázzák a hatvanas években bekövetkezett paradigmaváltás hatásait. A mai néprajz már nem a népi, hanem a populáris kultúrára fókuszál, és a körülöttünk lévő világot igyekszik úgy beemelni a múzeumba, hogy párbeszédben maradjon a gyűjtemény korábbi darabjaival. Ennek szemléltetésére Joó Emese a bejárat mellett elhelyezett, „világítás” feliratú vitrinhez vezet minket. A tematikához gyűjtött szóhalmazban egy idegenül hangzó kifejezésre hívja fel a figyelmünket. Tudjuk-e mit jelent a fokla? Tanácstalanul nézelődünk, míg az egyik oldalfalon meg nem találjuk a leírást és a hozzá tartozó tárgyat. A múzeumpedagógus türelmesen magyarázza a szó eredetét és az azt viselő eszköz, nevezetesen egy kezdetleges fáklyatartó, készítési módját. Megtudhatjuk azt is, miért és hogyan került a vitrinbe az elemlámpa és a gumimacira emlékeztető éjjeli lámpa szomszédságába. Meglepődve tapasztalom, hogy mi sem különbözünk sokban azoktól a gimnáziumi csoportoktól, amelyek a kezdeti ellenállás után megadják magukat a múzeumpedagógusnak, és érdeklődve hallgatják mondanivalóját. Úgy tűnik, a két vezető nyitottságának és kíváncsiságának köszönhetően nekünk is sikerült félretennünk a hozott tapasztalatokat és berögzült sémákat, ha nem is örökre, de legalább a foglalkozás idejére.
Fotó: Sarnyai Krisztina
