Látni, amit eddig nem láttam
BESZÁMOLÓ
A Pulszky Társaság új kezdeményezésére szervezték meg a Petőfi Irodalmi Múzeum „Ki vagyok én? Nem mondom meg…” – Petőfi választásai című kiállításában az első kiállítás-értékelő műhelymunkát. A műhely tanulságai.
| Lakner Lajos |
2013-04-03 08:00 |
Évente több száz új kiállítással várják múzeumaink a látogatókat. Többségük a muzeológusok tudományos munkájára épül, s egyre gyakoribb, hogy múzeumpedagógusokat és közművelődési szakembereket is bevonnak a tervezés folyamatába. Annál is inkább indokolt e szakemberek közreműködése, mert a kiállítás nem elsősorban szakemberek és tudományos kutatók számára készül, hanem a látogatóknak. A kiállítások olyan közvetítő eszközök, melyek a múzeumokban fölhalmozódó tudást a szélesebb közönséggel osztják meg. De vajon a kiállítások készítői számolnak-e a közönség igényeivel: milyen módon képesek információkat befogadni, hogyan viselkednek a kiállítóterekben, hogyan olvassák a szövegeket, mire kíváncsiak egy-egy kiállított tárgy kapcsán, vannak-e kényelmi szempontjaik, megváltozik-e magatartásuk a kiállítótérbe lépve? S még lehetne sorolni a kérdéseket, melyeket minden kiállítás kapcsán érdemes számba venni.
A Petőfi Irodalmi Múzeum új állandó Petőfi-kiállításában a Pulszky Társaság rendezésében és Vásárhelyi Tamás vezetésével egy kiállítás-értékelő műhelymunkára került sor, melynek célja az volt, hogy a részvevő muzeológusok és múzeumi tudásközvetítéssel foglalkozó diákok számára láthatóvá váljanak a látogató szempontjai. A workshop irányítója nem kevesebbet kért tőlük, minthogy a szakember szerepét cseréljék föl a laikus látogatóéval, legyen az művelt értelmiségi, a szabadidejét hasznosan eltölteni kívánó néző, szenzációra figyelő kíváncsi ember vagy akár egy plázacica.
Vásárhelyi Tamás: Kiállítás értékelési műhelymunka
Első ízben szervezett a Pulszky Társaság ilyen műhelyt, Deme Péter és Vásárhelyi Tamás kezdeményezésére. A helyszínt tudatosan választottuk: az új Petőfi kiállítás a szervezők tetszését is elnyerte, az Év kiállítása lett, tehát építhettünk kiválóságára, és úgy gondoltuk, ha hibákat találnánk benne, az sem csorbítaná nagyon a fényét. A szervezésbe bekapcsolódott az ELTE TTK-n folyó tudománykommunikáció szakos és a múzeumi ismeretterjesztés szakirányt választó két hallgató, Romhányi Anikó és Vidacs Júlia – a Múzeumi programok tervezése, szervezése c. tantárgy keretében kapóra jött a gyakorlási lehetőség.
A vidékről érkezők érdekében rövidre, 4 órásra tervezett időkeretbe a tényleges szakmai munkán kívül az ebédnek is bele kellett férnie, egyéb „kötelező” elemek mellett (ismerkedés, ráhangolódás, és magának a műhelynek az értékelése). A kiállítás rendezői, Kalla Zsuzsa és Adamecz Anna partnerek, sőt, együttműködő, elfogadó partnerek voltak. A Petőfi Irodalmi Múzeum készségesen és tökéletesen készítette elő a helyszínt és a körülményeket (az kiszámíthatatlan volt, hogy egy épp akkor dolgozó tévés stábbal kellett kerülgetnünk egymást).
Végezetül a résztvevőket kell említeni, akiknek vegyes összetétele, konstruktív attitűdje és fegyelmezettsége jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy minden tervezett lépést meg tudtunk valósítani, időben. Feszült tempóban zajlott a nap egy része, mégis jókedvű volt az együttlétünk, és mindenki közzé tudta tenni véleményét a kiállításról, miközben egymástól és a nemzetközi irodalomban felhalmozódott tapasztalatokból tanultunk – az értékelési eljárásokról.
A műhelymunka végén – természetesen – értékeltük magát a műhelyt is, és jólesően nyugtáztuk, hogy a résztvevők összességében és egyszerűen szólva jelesre értékelték a rendezvényt. Az itt elhangzott, illetve leírt javaslatokat figyelembe vettük a következő alkalom tervezésekor. Ugyanis két résztvevő is kifejezte azt az óhaját, hogy az ő munkahelyén is szervezzünk ilyen értékelő műhelyt – és az elsőre május 31-én már sor is kerül, Budapesten a Postamúzeumban.
Jelentkezni ismét a kiallitaselemzes@gmail.com címen lehet. Ide olyanok jelentkezését várjuk, akik nem vettek részt az elsőn. Ha megint jól sikerül, ha az új résztvevők is igénylik a folytatást, szervezhetünk egy haladó fordulót is az ősszel, amelyen egy komplex értékelési módszerben mélyedünk el alaposabban.
|
A bevezető előadásban szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy a nyugat-európai és az amerikai múzeumokban milyen sokféle módszer és szempontrendszer áll a szakemberek rendelkezésére ahhoz, hogy teszteljék kiállításaikat. A tervezés szakaszában, a kiállítás fennállása idején és bezárása után. Mindegyik fázis folyamán fontos az (ön)vizsgálat. Az előkészítés során azért, mert a lehetséges látogatók szemével is végig lehet gondolni a kiállítást, vagyis eleve belekomponálni a feltételezhető látogatói reakciókat. A fennállás időszakában azért, mert a látogatók visszajelzései lehetőséget adnak kisebb-nagyobb változtatásokra, ami azért is fontos, hogy a közönség úgy érezze, számon tartják véleményét és elvárásait. Természetesen nem az igények minden áron való kielégítéséről van szó, hanem arról, hogy az adófizetők pénzén fenntartott, és a társadalmi hasznosság folyamatos igazolására létrehozott kulturális intézmények számára megkerülhetetlen, hogy párbeszédet kezdjenek a közönséggel. A kiállítás zárása után pedig azért érdemes végiggondolni a fenti kérdéseket, hogy a tapasztalatok valóban tapasztalattá váljanak, vagyis a tanulságok beépüljenek a következő kiállításba.
A Vásárhelyi Tamás által megfontolásra ajánlott szempontok nem egy zárt rendszert alkottak, a témával foglalkozó szerzők ugyanis maguk is vitatkoznak egymással. Kiderült, nincs általánosnak tekinthető standard a kiállítások minőségi méréséhez. Mindez azt is jelenti, hogy nem egy kész séma puszta alkalmazására bíztatta a részvevőket, hanem arra, hogy a hallottak és az olvasottak alapján saját maguk alakítsák ki szempontjaikat, melyek segítségével közelebb kerülhetnek intézményük és/vagy kiállításaik célközönségéhez. Más és más tényezők lehetnek fontosak ugyanis egy turisztikailag jelentős településen működő, és egy elsődlegesen a helyi közösség kulturális, közösségi és szórakozási igényeire építő múzeum számára.
A műhelymunka egyszerre volt határozottan irányított, melynek köszönhetően nem vált parttalanná a beszélgetés, ezzel együtt épített a résztvevők meglátásaira. A kiállítások elemzésének számbavétele, a szempontok tudatosítása után egyénileg kellett végigjárni a Petőfi Irodalmi Múzeum új állandó Petőfi-kiállítását, majd az adatlapokon szereplő válaszol megbeszélésére került sor. Tapasztalt és kevésbé tapasztalt kollégák kerültek párba. Ez többek között azért is volt szerencsés, mert így árnyaltabb és sokszínűbb lehetett a közösen kialakított álláspont.
A műhelymunkát értékelő hozzászólásokból és az írásbeli vélemények alapján egyértelműen igazolódott az a kiinduló feltevés, hogy szükséges a kiállítások értékelésére, és ehhez használható módszertan elsajátítására. Így válik csak láthatóvá, ami addig láthatatlan volt. Az, hogy hogyan gondolkodnak a múzeumi szakemberek („hogyan gondolkodok én?”) a kiállításokról, másrészt hogyan érezheti magát, mit gondolkodhat a látogató. E módszertani keret ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy tárgyilagosan elmondhassuk véleményünket kollégáink kiállításairól, és végre Magyarországon is megszülethessen a nemcsak képzőművészeti tárlatokat elemző kiállítás-kritika.
A következő műhelymunka időpontja: 2013. május 31,; helye: a Postamúzeum új állandó kiállítás. A program meghirdetésére május elején kerül sor.
